Ő nyúl bele a nyelvi darázsfészekbe

2014.04.02. 15:24

Áprilisban a 74 éves Bencze Lóránt vezetésével kezdi meg működését az egy hónappal ezelőtt kormányrendelettel létrehozott Magyar Nyelvstratégiai Intézet. Az intézet tevékenységének részleteiről nem sokat tudni eddig, és kérdés az is, hogy a több évtizede romológiát, retorikát és vallási szimbólumrendszereket kutató nyelvész szakmai hátterének lesz-e egyáltalán szerepe egy állami intézményben, ahol teljesen más jellegű feladatokat kell majd ellátnia, mint korábban.

A közvetett módon Orbán Viktor által irányított Magyar Nyelvstratégiai Intézet a március elején megjelent kormányrendelet szerint fejleszteni fogja a szaknyelveket, nyelvi adatbázisokat hoz létre, nyelvpolitikai javaslatokat tesz, kidolgozza a középtávú magyar nyelvstratégiát, bármit jelentsen is ez, továbbá a magyar nyelvi értékvesztéssel szembeni irányelveket fogalmaz meg, a nyelv és a kultúra összefüggéseit kutatja, hogy annak eredményeit aztán az oktatásban alkalmazza.

Az intézet a tervek szerint 2015-ig épül majd ki folyamatosan, szakmai részletek azonban eddig nem derültek ki a céljairól és működéséről, így az általunk megkérdezett nyelvészek nagy része sem tudott azokról érdemben nyilatkozni. Ezért az április 1-jén az intézet élére kinevezett Bencze Lóránt nyelvész szakmai előéletéből próbáltunk következtetéseket levonni. Őt magát egyelőre nem tudtuk elérni, amint sikerül, bővítjük a cikkünket.

„Egyetlen járható út minden népnek”

A hetvenötödik életévét idén betöltő Bencze szakterületei a retorika, a leíró és az antropológiai nyelvészet, illetve a kommunikációelmélet, továbbá vallási szimbólumrendszerek kutatója. Tavaly vonult nyugdíjba, azelőtt az Óbudán működő Zsigmond Király Főiskola Kommunikáció- és Művelődéstudományi Intézetében tanított. 1959-től bencés szerzetestanár Pannonhalmán, 1975-ben kilépett a rendből, 1965 és 1969 között végezte el az ELTE magyar-angol szakát, az angolon kívül a német tudományos nyelvet használja, továbbá latinul olvas. Tanított az ELTE-n, könyvtáros volt a Magyar Tudományos Akadémián, majd 1992 és 2004 között a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola (2000 óta Apor Vilmos Katolikus Főiskola) főigazgatója.

Zsámbékhoz kötődik a cigány kisebbséggel végzett munkája is, ahol 1992 és 1994 között – mint az több helyen olvasható, ám lényegében mind Bencze Lóránt önéletrajzi szövegét használva forrásként – a világon elsőként alapította meg a ciganológia-romológia tanszéket, majd roma óvodapedagógus és tanító szakot indított el.

Bencze LórántForrás: MTI/Beliczay László

"Ez – az alap- és felsőfokú tanulás – az egyetlen járható, rövid és hosszú távú út minden népnek” – írja egy helyen Bencze, és hozzáteszi, hogy ezen a téren folytatott munkája „sem a váltakozó kormányoknak, sem a cigányságnak, sem a roma szervezeteknek nem kellett”.

Egy jó nyelvpolitika segíthet a nyomorúságos helyzeten

Az általunk megkérdezett nyelvészek alapvetően jó és felkészült szakembernek ismerik, ugyanakkor többen utaltak rá, hogy itt kormányhivatalról van szó, nem pedig tudományos kutató intézetről, Bencze Lóránt pedig nyelvstratégiai kérdésekkel eddig nem foglalkozott. Balázs Géza, a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport (nem összekeverendő a cikk témáját szolgáltató MNYI-vel) egyik alapítója szerint viszont épp az intézmény társadalmi érzékenységet mutatja az, hogy egy romológiával foglalkozó személyt választottak az élére.

Kérdés persze, hogy Bencze Lóránt a sokat hivatkozott, húsz évvel ezelőtti tanszék alapítása óta mennyit foglakozott a cigány kisebbség problémáival. „Bencze tanár úr kezdeményezése figyelemre méltó volt, de a Pécsi Tudományegyetem Romológia Tanszékének hatása lényegesen nagyobb, amennyire meg tudom ítélni” – mondja Kontra Miklós, a Szegedi Tudományegyetem nyelvész professzora, illetve hozzáteszi, hogy egy magyar nyelvpolitikai, nyelvstratégiai koncepcióban a cigányoknak jelentős, nagyon fontos szerepe kellene, hogy legyen. Szerinte egy jó társadalompolitikának része a jó nyelvpolitika is, és „ha valamikor lesz ilyen Magyarországon, az a cigányok mai nyomorúságos helyzetén is javíthat majd”.

Primitívebbek vagyunk, de érzékenyebbek is

Balázs Géza egy hónappal ezelőtt, amikor az intézet létrejöttéről kérdeztük, örömmel fogadta a hírt. Szerinte az információs társadalom olyannyira felgyorsította a nyelvi változást, hogy az már követhetetlenné vált, és sokak számára megnehezíti a kommunikációt, amely egyre primitívebbé válik. Az irodalmi nyelv mintaadó szerepének visszaszorulásával bizonytalanná vált, hogy mi a norma, szűkül a szókincs, a szleng erősödik, a nyelvhasználat egyszerűsödése pedig egyet jelent szerinte a kulturális szint zuhanásával.

Juhász Dezső, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének igazgatója szerint bár rendkívül vitatott a kérdés, arra vonatkozóan azonban létezik tudományos egyetértés, hogy nem nyelvi romlásról, hanem átalakulásról van szó. És bár többen osztják azt a véleményt, hogy az évszázadokig elegendő spontán nyelvfejlődés a digitális korszakban zavarossá vált, Juhász hozzáteszi, hogy a nyelvi változásokkal szembeni érzékenységünk is megnőtt, így sokkal könnyebben tudunk hozzájuk alkalmazkodni. Abban azonban ő is egyetért, hogy az oktatásban törekedni kell arra, hogy a választékos beszédet és nyelvhasználatot erősítsék, a kulturálatlansággal ugyanis fel kell venni a harcot.

Juhász szerint óvakodni kell a két szélsőségtől, egyrészt a folyamatos nyelvi helyreigazítástól, másrészt a „semmibe nem beleszólni” elvétől.

A darázsfészek

"Végül is az égvilágon semmilyen új fejlemény nincs, ami indokolná az intézet mostani létrehozását" – mondja Kontra Miklós, ám hozzáteszi, hogy „végiggondolt, tudományosan megalapozott, rendszeres és felelős nyelvpolitikára nekünk, magyaroknak is szükségünk lenne”. Abban azonban nem biztos, hogy egy jó magyar nyelvpolitikai stratégia kialakítására épp egy állami hivatal alkalmas. „A mi körülményeink között kétségeim vannak. Nálunk ugyanis olyan alapvető kérdésekben is homlokegyenest ellenkezik a nyelvtudósok és a politikusok véleménye, hogy jó-e az, ha kizárólag magyar tannyelvű iskolába vagy egyetemre járnak a határon túli magyarok” - mondja Kontra.

Juhász Dezső szerint is darázsfészekbe nyúl, aki a témával foglalkozik. Nem mindegy ugyanis, hogyan aránylanak egymáshoz a nemzeti nyelvstratégiában a belső nyelvet és a határon túliakat érintő kérdések. Juhász szerint utóbbiak sürgetőbbek, ugyanis a határon túl sokak számára létkérdés a nyelv. Juhász és Kontra is említik ugyanakkor a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózatot, amely több mint egy évtizede végez pótolhatatlan munkát a „határtalanításban” (a Magyarország határain belül és kívül élő magyarok nyelvi különbségeinek különböző eszközökkel, például szótárakkal, tankönyvekkel, ismeretterjesztéssel stb. való csökkentése), alapvetően önkéntes munkával, kis összegű akadémiai pályázatokból élnek „mivel nem férnek be a nemzeti jelentőségű, tehát kiszámíthatóan finanszírozott kutatóintézetek sorába”.

A szakmai konkrétumok ismeretének hiányában az általunk megkérdezett nyelvészek többsége érdemben nem tudott vagy nem akart hozzászólni a MNYI működéséhez, abban azonban szinte mind egyetértett, hogy elsősorban nem kutatóintézetről van szó, hanem kormányhivatalról, és többen tartanak a politika és a tudomány összeférhetetlenségétől. Másrészt abban is egyetértett szinte mindenki, hogy nyelvstratégiára érdemes és mindig van mit költeni, Juhász Dezső példának a fent említett Termini hálózatot hozta, illetve hozzátette, hogy ha egy intézmény foglakozik a szociális és kulturális integrációval, azt ő támogatja, mint ahogy minden tudományos tevékenység gyakorlati alkalmazását is. De hogy miként működik ez a gyakorlati alkalmazás, az „a jövő zenéje”.