Ellopták a show-t Kulka elől

2014.08.29. 10:49

Nem Antonio Salieri ölte meg Mozartot. Mai ismereteink szerint nem a pályatárs, hanem betegség végzett vele, és bár Peter Shaffer kettejük vélt konfliktusára helyezi a hangsúlyt, Salieri beismerő vallomásával már az első percekben kihúzza a darab méregfogát. Megnéztük az Amadeust a Belvárosi Színházban.

Az Amadeus ármányt és szerelmet is csupán nyomokban tartalmaz, hiszen Shaffert nem az olcsó krimi vagy a könnyed bohózat lehetősége, hanem Salieri lélektani drámája, s rajta keresztül a vibrálóan tehetséges Mozart meg nem értettsége vonzza.

Salieri sikeres, ünnepelt szerzőnek számít, aki azonnal felismeri Mozart képességeit, miközben saját korlátaival is tisztában van, vagyis tökéletes szemtanúja Mozart pályafutásának. Csakhogy Shaffer az idősödő, elmegyógyintézetbe zárt Salieri visszaemlékezéseire hagyatkozik, ami igencsak aláássa a zeneszerző nézőpontjának hitelességét.

Kulka páratlan eleganciával alakítja a szerepet

Ebből aztán mindjárt két dolog következik. Az egyik, hogy Salieri szerepe kivételes játéklehetőséget kínál Kulka János számára, aki nagy kedvvel és páratlan eleganciával alakítja a lelkiismeretével vívódó zeneszerzőt.

Kulka nagy kedvvel és eleganciával formálja meg szerepét

Forrás: Takács Attila

Salieri nemcsak felidézi a Mozarttal kapcsolatos emlékeit, de újra is éli a történteket, amíg azonban ez a szembenézés számára valamiféle közeledést jelent, addig Kulka mintha távolabb lépne önmagától, és minden mozdulatát, kijelentését idézőjelbe teszi. Salieri hízeleg, manipulál, hárít és veszteget, csak azért, hogy Mozartnak keresztbe tegyen, miközben pontosan tudja, tévúton jár. Ez a visszatekintésből, önmarcangolásból fakadó kettősség egyszerre követel jelenlétet és elemeltséget a színésztől.

Kulkát egyébként már a kényszerzubbony óvta viseltes ing is kiemeli az előkelő közegből. Ráadásul Kiss Julcsi jelmeztervén előszörre fel sem tűnik, mennyire rafinált, pedig itt tényleg minden fordítva van.

Salieri megöregedve, lerongyolódva képzeli el magát a múltban is, míg a bécsi udvar pompája a valóságosnál harsányabb és hivalkodóbb: Constanze Weber parókája és térdig érő, merevített szoknyája például még Lovasi Rozi tökéletes vonalait is karikatúrává rajzolja át.

Keresztes Tamás, Lovas Rozi, Kaszás Gergő

Forrás: MTI

A jó ötletek mentik meg az unalomtól

Már csak azért is fontosak az ilyen és ehhez hasonló részletek, mert a visszaemlékezés révén – s ez már a másik következmény – hosszúra nyúlt, töredékes, a zenés betétekkel együtt pedig még hosszabbnak és töredékesebbnek tűnő előadást sokszor csak az ötletessége menti meg attól, hogy unalomba fulladjon.

Ezek némelyike egészen találó, hiszen amikor Mozart nem találja meg a kijáratot Varga Járó Ilona tükröződő spanyolfal-díszletének egyforma rejtekajtajai között, azzal az előadás egyszerre gúnyolja ki az ekkorra már idejétmúlt barokk korstílus túldíszitettségét és árulkodik Mozart különcségéről, kívülállásáról.

A díszlet kigúnyolja az idejétmúlt barokk korstílust

Forrás: Takács Attila

Többségük azonban kimerül annyiban, hogy a zenéhez köthető: ilyen Murányi Márta és Lovas Rozi énekpárbaja, Egri Márta mondatáriája vagy éppen Mozart cipzárra komponált zeneműve. Igaz, ezek az ötletek arra tökéletesek, hogy kifejezzék: Mozart mindent a zenén keresztül élt át és értett meg.

Salieri, ismeri el saját maga is, a legendából hozott létre átlagosat, míg Mozart az átlagosból alkotott legendásat, kettejük között azonban még sincs akkora különbség, Salieri és Mozart ugyanis tökéletesen egymásra utalt, csak éppen ezt egyikük sem hajlandó belátni.

Egy kis politikai áthallás

Salierinek persze sehogy sem teremhetett volna babér, hiszen Mozart alighanem az őszinte rajongást is magától értetődőnek vette volna. Mozart önbizalma sem meglepő, de az az arrogáns, pökhendi stílus és az a lekezelő, tenyérbemászó nagyképűség, amit Keresztes Tamás játszi könnyedséggel ölt magára, még azokban is ellenszenvet kelt, akiknek egyébként van fülük Mozart muzsikájára.

Márpedig éppen az Mozart igazi tragédiája, hogy képtelen felismerni: azok végzik el az utolsó simításokat és fejezik be a szerzeményeit, akik meghallgatják, s ezzel ugyanúgy hozzáteszik a magukét, mintha komponálnának, mert egyik nélkül éppúgy nem létezne a Szöktetés a szerájból, a Figaro házassága, a Don Giovanni vagy A varázsfuvola, mint a másik nélkül. 

Keresztes Tamás ellopja a show-t

Forrás: Takács Attila

Ahhoz tehát, hogy Mozart elfogadtassa magát a bécsi közönséggel, nem kellett volna megalkudnia, egyszerűen csak ráeszmélnie, hogy azokra, akiket könnyelműen idióta barmoknak nevez, éppúgy szüksége van, mint fordítva. A sors fintorának tűnhet, hogy játsszon bármekkorát is Kulka János, Keresztes Tamás éppen úgy lopja el a show-t előle, ahogyan Salieri elől Mozart – ám az érdem a Requiemet követően már abszolút közös: Salierié és Mozarté, Kulka Jánosé és Keresztes Tamásé, de főként a társulaté és a közönségé.

S hogy ezen a ponton még nincs vége a történetnek, annak nagyon egyszerű oka van. Elég ugyanis egyetlen kósza mondat, hogy az Amadeus végérvényesen a mára vonatkozzon. Salieri annak érdekében, hogy a kivételezésnek még a látszatát is elkerülje, azt tanácsolja II. Józsefnek, hogy Mozart azonnali kinevezése helyett hozzanak létre szakmai bizottságot, és pályáztassák meg az állást. Hiszen a grémium a végén úgy is olyan eredményre jut, amilyenre a császár szeretné.