Nem tudtam másként nézni Misire, mint megvetéssel

2014.09.05. 21:26

Mi a különbség 1978 és 2014 között? Az irodalomoktatás koncepciója és a kötelező olvasmányok listája szempontjából szinte semmi. A mai tizenéveseknek ugyanazokon a kötelezőkön kell átrágniuk magukat, mint egykor a szüleiknek.

Pedig a világban történt egy és más az elmúlt 36 évben. Ki hinné, hogy a mai, sokak számára megkérdőjelezhetetlen kánon az 1978-as oktatási reformnak köszönhető? Akkor a Poszler György vezette irodalmi csoport rést ütött a magyartanítás ideológiai szemléletén, és olyan, korábban mellőzött nagyságokat emelt be a tantervbe, mint Dosztojevszkij, Bulgakov, Stendhal, Flaubert, Dickens vagy Brontë.

A magyar oktatás történetében először 2003-ban született olyan alaptanterv, amely nem nevezett meg kötelező olvasmányokat. A tanárokra bízta, hogy mely életkorban mely könyveket ajánlják a diákok figyelmébe. Ennek ellenére a pedagógusok nagy része – kényelemből, hagyománytiszteletből vagy ismerethiányból – nem élt a lehetőséggel, továbbra is ragaszkodott a megszokott címekhez.

A kötelező olvasmány az unalom szinonimája

A tavaly ősszel életbe lépett Nat visszatért a kötelezők rendszeréhez és lényegében az 1978-as listához, néhány kiegészítéssel persze. Bár volt némi botrány a bekerült, illetve be nem került szerzők körül (Wass Albert igen, Kertész Imre nem), a szakma szerint az alapvető gondot nem a művek minősége, hanem mennyisége jelenti.

Nemzeti alaptanterv, új kötelező olvasmányokForrás: MTI/Varga György

Ha ugyanis a tanár végigolvastatja a diákokkal a nemzeti közműveltségi kánon minimumát, nem marad idő arra, hogy más, esetleg a korosztálynak megfelelőbb művekre hívja fel a gyerekek figyelmét. Vagyis a gyerek az iskolában csak a kötelezően unalmas művekkel találkozik, ha pedig élvezetből akar olvasni, akkor a Facebookról, a Twitterről vagy a Tumblrről szerzi az információt.

Az igazi évtizedes problémát azonban nem a művek kiválasztása, még csak nem is a mennyisége jelenti, hanem a magyar irodalomoktatás megújulásra képtelen módszertana. „Nincs olyan fejlett európai ország – állítja Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke –, ahol a kronológia kizárólagos rendezőelve lenne a középiskolai oktatásnak, vagy ahol a szerző- és portrécentrikus megközelítés ennyire egyoldalúan dominálna.”

Hidegen hagyják őket a hazafias érzelmek

A kronologikus szemlélettel legfőképpen az a baj, hogy figyelmen kívül hagyja a gyermekek életkori sajátosságait. Kilencedikben akkor is lenyomjuk a torkukon az Antigonét, tizedikben meg a Bánk bánt, ha belefulladnak az érdektelenségbe. Pedig a 14-15 éves kamaszok legérzékenyebb korszakukat élik. Egy jól eltalált regény akár életmentő is lehet.

Tökéletesen hidegen hagyják őket a hazafias érzemények, eszük ágában sincs hősi halált halni a hazáért, nem rettegnek semmilyen idegen elnyomótól, ellenben bele tudnak pusztulni a magányba, a kirekesztettségbe, a meg nem értettségbe. Abba, hogy nem találják a helyüket a családban és az iskolai közösségben, hogy nincs egy ember az életükben, aki előtt szégyenkezés nélkül meg mernének nyílni.

Eszük ágában sincs hősi halált halni a hazáértForrás: MTI

Egyáltalán mire jó az irodalom?

El kellene döntenünk végre, mit várunk az irodalomtanítástól. Azt szeretnénk, hogy olvassanak a gyerekeink? Akkor ne szerzők, műcímek, életrajzi adatok és irodalomelméleti definíciók bemagolását várjuk tőlük, hanem nyújtsunk nekik valódi szövegélményt, amelyről véleményük lehet, amely gondolkodásra és vitára készteti őket, amelyet átfogalmazhatnak, továbbírhatnak, dramatizálhatnak, sőt akár kritizálhatnak is.

Mert az írók sem istenek, még akkor sem, ha háromszáz évvel ezelőtt éltek. Nincs az a babérkoszorús szerző, akit az olvasónak ne lenne joga utálni, unalmasnak, érdektelennek, idegesítőnek tartani. A művek nem léteznek a befogadók nélkül. Csak az tartja életben őket, ha hatással vannak ránk. Mivel pedig sokfélék vagyunk, a szövegek is sokféleképpen hatnak ránk.

Vagy nem hatnak, és lehet, hogy ez sem tragédia. Vajon hányan ontanának gyászkönnyeket, ha a Szigeti veszedelem vagy a Bánk bán lekerülne a kultúrpolitika/akadémia mesterséges lélegeztető gépéről, és jobblétre szenderülne?

Hányan siratnák?Forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Nem általános műveltség kell, hanem empátiás készség

Az irodalomtanítás valódi célja nem valamiféle elvont műveltség átadása. Elsősorban nem azért olvasunk szépirodalmi műveket, hogy nyelvi, történelmi, esztétikai ismereteink gyarapodjanak, hanem mert az irodalmi műveken keresztül kaphatjuk a legmélyebb tudást arról, hogyan működik az ember.

Az irodalom tárgya az emberi lény a maga félelmeivel, vágyaival, szeretetéhségével, frusztrációival, bűneivel és bűnhődéseivel. Nincs ember, akit meg ne érintene egy hitelesen elmesélt érdekes sztori, ha magára vagy környezetére ismerhet benne.

Az irodalomtanítás, az olvasásra nevelés valódi tétje az ember érzékenyítése. Amikor egy hitelesen elmesélt történetet hallunk/olvasunk, belebújunk valamelyik szereplő bőrébe, átéljük az érzelmeit, megértjük a mozgatórugóit, vagyis a társadalmi együttélés leglényegesebb feltételét gyakoroljuk, az empátiát.

Ne kenjünk mindent az iskolára!

A gyerekek nem az iskolában válnak olvasóvá, és nem is akkor, amikor megtanulják a betűket. A nyelvet a szüleinktől tanuljuk, életünk első éveiben pontosan annyi szót szívunk magunkba, amennyit tőlük hallunk. Minél nagyobb egy kisgyerek nyelvi kompetenciája, annál könnyebben tanul meg olvasni. És minél több mesét, történetet hall élete első éveiben, annál inkább rá tud majd hangolódni a bonyolultabb szövegekre.

A szomorú statisztika viszont az, hogy egy átlagos magyar szülő napi 8 percet beszélget a gyerekével, miközben négy órát ül a képernyő előtt. „A nemzetközi adatok szerint egy rossz szociális helyzetű gyermek átlagosan 1,5 millió szót hall az iskola megkezdése előtt, míg az iskolázott szülő gyereke 8 milliót.” Nem feltétlenül azért, mert az iskolázottabb szülő ennyivel többet kommunikál a gyerekével, hanem mert választékosabban, strukturáltabban fejezi ki magát. 

Az a gyerek, aki kicsi korától fogva megkapja a napi olvasott és/vagy szabadon mesélt szövegadagját, nagy valószínűséggel olvasóvá válik, és ettől a legádázabb kötelező olvasmányok sem fogják eltéríteni. Aki viszont kevésbé szerencsés körülmények közé születik, annak a kötelező dupla szenvedést okoz. Sokkal nehezebben rágja át magát a nehézkes, cirkalmas, értelmezhetetlen szövegen, ráadásul pedig összehasonlítási alapja sincs. Elképzelni sem tudja, hogy az olvasás örömforrás is lehet.

Nem tudtam másként nézni Misire, mint megvetéssel

Angliában az általános iskolában nem ismerik a kötelező olvasmány fogalmát. Minden osztályban van könyvespolc a korosztálynak szóló könyvekkel, ezekből szabadon válogathatnak a gyerekek, hazavihetik őket, ha kedvet kapnak az elolvasásukhoz. Más könyveket közösen dolgoznak fel. A tanár felolvas, majd megbeszélik, eljátsszák, lerajzolják a hallottakat. 

Alsó tagozatban nagyjából nálunk is ez a helyzet, felsőben azonban kezdődik a nyomasztás. „Légy jó mindhalálig. Na, ezt utáltam” – idézte fel emlékeit szerkesztőségi körlevelemre reagálva az egyik kollégám, aki egyébként nem ellenzi a kötelezők intézményét. – „Az elejétől fogva nem tudtam másként nézni Misire, mint megvetéssel, amikor a Böszörményi elveszi tőle a festéket, és a megvetésem folyamatosan, exponenciálisan nőtt minden egyes lúzerkalandja után.”

„Egész gyerekkoromban szerettem olvasni, rengeteget olvastam, de volt néhány kötelező olvasmány, ami többet ártott, mint használt. Az Egri csillagokat például a mai napig nem olvastam, pedig még felnőttkoromban is nekifutottam egyszer. Szerintem, aki A Pál utcai fiúk, a Kincskereső kisködmön és a Légy jó után nem gyűlöli meg az olvasást, az vagy nagyon elszánt, vagy nem is tudom, hogy működik” – reagált egy másik kolléga.

Merészebb, modernebb tanterv kellene

Többen felvetették, hogy fontos lenne megszabadulni a kötelező elnevezéstől, hiszen az önmagában ellenállást generál. A kötelező és az öröm fogalma egyszerűen kioltja egymást. Mások – nem csak nők – arra mutattak rá, hogy jó lenne a korosztályi érdeklődésen túl azt is figyelembe venni, hogy a fiúk és a lányok irodalmi érdeklődése nem feltétlenül azonos.

A női szempont kánonba emelése azért is lenne fontos, mert – megint egy kollégát idézek – „a kötelezőkben csak a lányok tanulnak meg azonosulni a fiú/férfi karakterekkel, fordítva nem működik a dolog”. Miért gondoljuk, hogy úgynevezett lányregényeket ciki fiúknak olvasni, miközben a lányoktól kötelezően elvárjuk, hogy szeressék a fiútörténeteket?

Sokat mondó tény, hogy a kötelezők hosszú listáján egyetlen nő szerepel, Szabó Magda. Ha beengednénk végre a korszellemet a tantervbe, gyönyörűen fel lehetne fűzni egy láncra a Harry Potter-t, az Abigél-t, a Tanár úr kérem-et, a Jane Eyre-t, L. M. Montgomery Anne-sorozatát, az Iskola a határon-t, Musil Törless-ét, Adrian Mole-t, az Egy különc srác feljegyzéseit.

Az azonosulás a főhőssel empatikussá teszForrás: AFP

Részben vagy egészében valamennyi felsorolt regény a gyerekek által leginkább ismert közegben játszódik, az iskolában, méghozzá a legkülönbözőbb történelmi és pedagógiai korszakokban. A főszereplők hol fiúk, hol lányok, hol tíz-, hol tizenhét évesek, de egy dolog egészen biztosan közös bennük: pontosan olyan kérdések gyötrik őket, mint a legtöbb mai kamaszt. Ki vagyok én? Mit várnak tőlem mások? Hogyan lehet a belső késztetéseket a külső elvárásokkal összeegyeztetni? Mit kezdjek az életemmel?

Miért nem bízzuk a döntést a gyerekekre?

Körkérdésünkre néhányan azt felelték, azért fontos a kötelező olvasmány, mert így közös beszédtéma lehet az irodalom a gyerekek között. Nem tudom, hallott-e már valaki a villamoson Az ember tragédiájá-ról csevegni kamaszokat. Ellenben felső tagozatban csak úgy röpködnek a Harry Potter-varázsigék, és ismerek srácokat, akik Tolkien tündenyelvén kommunikálnak.

Miért ne bízhatnánk a gyerekekre a választást? Általános iskolában (de akár középiskolában is) nyugodtan működhetne úgy a rendszer, hogy a tanár és a diákok év elején bedobnak könyvcímeket, ismertetőket írnak róluk, kampányolnak mellettük, aztán szavazással eldöntik, hogy melyik lesz az a két-három könyv, amelyet az adott évben valamennyien elolvasnak, és közösen feldolgoznak.

Hagyjuk az irodalomtörténetet a gimnáziumok fakultációs óráira és az egyetemi szemináriumokra. Senki sem lesz rosszabb ember attól, ha nem tudja, ki írta a Szigeti veszedelmet. Viszont nagyon sokat veszít az, aki soha életében nem tapasztalja meg a papírkalandok izgalmát.