Nálunk a politikus nem ember

Képzelje el, hogy van egy nagy háza. Akkora, hogy külön bejáratú apartman tartozik hozzá. Megvan? Akkor lépjünk tovább. Ön józan gondolkodású ember, tehát a használaton kívüli lakrészét kiadja albérletbe. Kissé meglepődik, amikor hirdetésére maga az állam jelentkezik.

Az állam képviselője, a középkorú, jól karbantartott nadrágkosztümös hölgy elmagyarázza önnek, hogy szép összeget fizetnek az albérletért, amelyet csak hébe-hóba vesznek majd igénybe.

Hívjon csak Viktornak, mondja búcsúzóul

Nem nehéz elképzelni, hogy az üzlet megköttetik. Ön az ablakából néha látja az albérlőt, akinek hosszú szakálla van és két barátja, akik mindig tisztes távolságból követik őt. Aztán egy éjjel a szakállas becsönget önhöz, és egy csésze teát kér. Magányosnak és kétségbeesettnek tűnik, de az ön jelenléte láthatóan jó hatással van a lelkiállapotára.

Most jön a neheze. Képzelje el, hogy ön megnyerőnek, egészen kellemesnek találja bérlője társaságát, már-már baráti érzelmeket táplál iránta. Holott egyre nyilvánvalóbb, hogy a szakálla nem valódi, és ön is egyre biztosabb benne, hogy ismeri valahonnan.

Erlend Loe: Fvonk Forrás: Kling József

„…képzelheti, milyen komplikált az életem. Én még csak egy kapuzárási pánikot sem engedhettem meg magamnak” – panaszkodik egy este a titokzatos bérlő. „Ön az, akinek én önt hiszem? – kérdezi ön végül. A férfi bólint. Ő az. A miniszterelnök. Hívjon csak Viktornak, mondja búcsúzóul.

Meghívták volna a szerzőt a Hír TV-be

Na jó, most lódítottam. Ez egy norvég regény. A miniszterelnököt nem Viktornak, hanem Jensnek hívják, nem jogot, hanem közgazdaságtant tanult, nem keresztény-konzervatív, hanem ateista-szociáldemokrata, de ami a legfőbb különbség: depresszióval küzd, kétségek gyötrik, tanácstalan. Márpedig ilyesmi magyar miniszterelnökkel soha elő nem fordulhatna.

A magyar írók most aztán verhetik a fejüket a falba, hogy nem jutott eszükbe ez az óriási ötlet. Legalább akkorát szólt volna, mint Tereskova Orbán-portréi. Meghívták volna a szerzőt a Hír TV-be, és jól megugrottak volna a példányszámok.

Még akkor is, ha az a minden lében kanál Gyurcsány némileg lelőtte a poént azzal, hogy pár éve beköltözött a miskolci panelbe. De hát az médiahecc volt, nem valódi emberi dráma, legalábbis semmi esetre sem a miniszterelnöké.

Nálunk a humor többnyire álcázott agresszió

Erlend Loe (ejtsd Lú) engem már évekkel ezelőtt megvett magának Doppler című Walden-burleszkjével, amelynek okos és sikeres hőse gondol egyet, és leszámol a civilizációval. Otthagyja jól jövedelmező állását, jól működő családját, és kivonul az Oslo melletti erdőbe sátoros nomádnak.

Hősei abszurdan naivak, nevetségesen okosak és sztoikusan idióták Forrás: politiken.dk

Jó oka van rá, hiszen „nem bírja az embereket. Nem bírja, amit csinálnak. Nem bírja, amit mondanak. Nem bírja azt, amilyenek”. Nagyjából ugyanígy van ezzel a Fvonk című regény címszereplője is, mint ahogy Erlend Loe valamennyi hőse. Abszurdan naivak, nevetségesen okosak és sztoikusan idióták. Még a miniszterelnök is.

Attól tartok, nem véletlen, hogy nem nálunk született meg ez a regény. Nem cenzúrára gondolok, még csak nem is öncenzúrára, csupán Magyarország pszichoklimatikus viszonyaira. Nálunk a humor legjobb esetben is csak keserű irónia, vagy ha úgy tetszik, szalonképesnek álcázott agresszió.

Nálunk a politikus nem ember

Nálunk a parlamentben nem emberek ülnek, hanem démonok és bálványok. Nem megválasztani vagy leváltani akarjuk őket, hanem elűzni, ledönteni vagy épp piedesztálra emelni. Nálunk az, aki valamit is ad a szellemi képességeire, egy pillanatig sem hiszi, hogy a politikus kétségekkel küzdő, gondolkodó lény, aki éjszakánként megoldatlan egzisztenciális és társadalmi problémákon rágódik álmatlanul.

Hát el tudja azt valaki képzelni, hogy a magyar miniszterelnök így beszéljen: „Unom, hogy optimizmust kell sugároznom, nevetnem és joviálisnak lennem, miközben bennem minden sötét, mint az éjszaka… unom, hogy mindig véleményt kell mondanom, unom, hogy meg kell védenem dolgokat, amiket lehetetlen megvédeni… Biciklivel akarok járni a munkába, és egyszerűen szeretnék élni, szeretnék a hétvégi házban maradni, amikor már minden nyaraló hazament, igazán nem vágyom sokra…”

A fantázia valóságalakító ereje Forrás: dagbladet

Na ugye, hogy nem. Pedig lehet, hogy segítene. Hiszek a fantázia valóságalakító erejében. Hiszem, hogy ha mind a 9,8 millióan elkezdenénk következetesen úgy gondolni az állam vezetésével megbízott hivatalnokokra, mint érző, gondolkodó, kreatív, hivatástudattal rendelkező emberi lényekre, akkor előbb-utóbb azzá válnának. Nem mondom, hogy az összes, de a nagy részük, talán.

Erlend Loe könyvében mindenesetre a nép egyszerű fia és a miniszterelnök egymásra talál. Előbb barátok, majd vértestvérek lesznek, félelem és előítéletek nélkül kommunikálnak egymással, és puszta jelenlétükkel megkönnyítik egymás életét. Mellesleg, aki olyan szerencsés, hogy ilyesmiben van része, az magasról tesz rá, hogy hívják éppen a miniszterelnököt.

Utóirat

A regénynek magyar vonatkozása is van, nem is akármilyen. Nem, semmi norvég alap vagy ilyesmi, egyszerűen csak ide fut ki a történet, Budapesten zajlik a csúcspont vagy a mélypont. Nézőpont kérdése.