Még mielőtt bárkiben is kétségek merülnének fel: az országjáró múzeum az arculattervezésről és a márkaépítésről szól. Hogy ez mennyire válik a kultúra javára, azon lehet vitatkozni, de akkor is az egyik legpatinásabb múzeumunk lépett erre a kísérletező útra. Alighanem azért, mert kétségbe volt esve. Az eredmények egyelőre őket igazolják, a századok sátrában eddig háromszor annyiran fordultak meg, mint amennyi látogatót a Magyar Nemzeti Múzeumot egy év alatt fogad.
Az országjáró múzeum természetesen nem egy valóságos, és még csak nem is egy virtuális tárlat, Császtvay Tünde, a projekt szakmai vezetője azonban ezzel tökéletesen tisztában van. A századok sátra tulajdonképpen a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének esszenciáját foglalja magába, s bár a jurta teljes anyagának a befogadása három-négy napba telne, a kiállítás ezzel együtt is csak benyomásokat kelt és jelzésszintű marad.
Császtvay Tünde szerint a sátor elsődleges feladata a vágykeltés, míg Csorba László főigazgató ugyanezt múzeumi látványcsapdának nevezte. Mindketten a képek erejére céloznak, arra az intenzív, multimediális élményre, ami a múzeumi körút látogatóit a Múzeum körútra is elvezeti.
Csorba László tarthatna történelem órát is, ehelyett inkább anekdotázni kezd. Egy barátjáról mesél, aki 11 éves korában szemtanúja volt a Belgrádban állomásozó német katonák tisztálkodásának. „Egyszer csak meglát egy fiatal német katonát az egyik tank tetején, amint félmeztelenül, egy lavórban mosakszik. A katona integet neki, majd a jól ismert mozdulattal törölni kezdi a hátát. A barátom innentől kezdve minden reggel látta a német katonát, amikor kilépett a zuhany alól, de ez még semmi, mert én is látom. Mindenki látja a tankot és a sosem látott német katonát is, ahogyan a hátát törli.”
Ez a történet egyrészt azért fontos, mert most már én is látom a német katonát, és nem szeretném kisajátítani magamnak. Másrészt azért, mert ha a képeknek tényleg ekkora hatása van, akkor beszéljenek helyettem Polyák Attila fotói.