Öntudatos magyar polgárként szólalok meg

Grecsó Krisztián író Grecsó Krisztián író
Grecsó Krisztián
Vágólapra másolva!
Grecsó Krisztián pályaíve első látásra töretlen. Az első kötetét Bródy-díjjal jutalmazták, rekordfiatalon kapott József Attila-díjat és lett a Szépírók Társasága alelnöke. Sajtótapasztalat nélkül kínálta meg vezető szerkesztői állással a Nők Lapja, majd két év elteltével, aznap, hogy otthagyta, rovatvezető lett az Élet és Irodalomnál. Magasröptű szövegeket gyártó művész, aki kultikus alakká tudott válni egy kifejezetten alulsztárolt szakmában: huszonegyedik századi prózaíró.
Vágólapra másolva!

Mostanában meglehetősen harciasan szólalsz meg közéleti kérdésekben.

Az lehet, viszont egyre ritkábban. Most már az az érzésem, rendre ugyanazt a néhány gondolatot járom körül, a problémák pedig nem múlnak el. Annak meg semmi értelme, hogy önmagam visszhangja legyek. Akkor a rendszer használ engem, és nem fordítva.

Mire számítottál?

Tulajdonképpen semmire, csak nem tudtam nem kinyitni a számat. Ahogy a közérzetem romlott, az ÉS-be írt tévékritikáim egyre inkább a politikai publicisztika határát súrolták. Olyan műsorokkal kezdtem foglalkozni, amelyek valamilyen módon azzal foglalkoztak, hogyan élünk. Ez nem pártoskodás, a Gyurcsány-kormánnyal is ezer bajom volt, és azt is megírtam.Ha holnap jönne egy egészen más színű, netán szakértői kormány, akkor sem fognám be, ha nem bírnám. Utálom, hogy a civil szót így elhasználták, megrontották, mert én ebben a magánemberi kontrollban bízom.

A retorikám néha belecsúszott egyfajta pamflethagyományba Fotó: Bielik István - Origo

Öntudatos magyar polgárként szólalok meg a Viharsarok elmaradottságáról, az oktatás nyomoráról, a mélyszegénységben élő gyerekekről, jelezve, hogy nem lehet velünk mindent megcsinálni. De akármennyire is próbáltam pontos lenni, a retorikám néha belecsúszott egyfajta pamflethagyományba. Ráadásul a magánéletben kifejezetten konfliktuskerülő vagyok. Érdekes pillanat volt, amikor észrevettem, hogy az első hevület után valami más nyomás is nehezedik rám.

A jó öreg megmondóemberé?

Méghozzá a gimnazista korosztályban. Elkezdtek odafigyelni a szavamra, ami pedig igen kitüntető figyelem, mert ők aztán nem hallgatnak akárkire. Meghívott rendhagyó órára az alma materem – mindig ez a legnehezebb terep –, és mondhatom, a gimnazisták elkeseredett számonkéréssel fogadtak. A saját helyzetük reménytelenségét állították szembe azzal, milyen szerencsés voltam, hogy még ki tudtam lőni egy pályaívre abban a pillanatban, amikor erre egy szegény családból származó gyereknek Csongrádból minimális esély mutatkozott.

Egyetértesz ezzel?

Roppant kicsi tócsa a magyar irodalom, kevés a hely, a lehetőség, az öröm. Nagyon kétségbeesett művészeti ág lett a miénk, reménytelenül szűkölködő nagy írókkal, akik ugyan nem járnak napszámba, de konkrét anyagi problémáik vannak. Aki ebbe akar belépni, számoljon azzal, hogyha nem is pályakezdőként, de idővel fel fogják vele mosni a padlót.

Most pedig helyezkedjünk bele a kortárs komolyzeneszerzők és szobrászok helyzetébe.

Jó, igazad van. Azt feleltem a csongrádi gimnázium osztálytermében, hogy gyerekek, én azért lettem író, mert nekem senki sem szólt, hogy nem lehetek az. Annyi szarral jár egy karrier felépítése, teljesen világos, hogy hit és cél nélkül nem fog menni. Én nyolc évig szorítottam össze a fogam egy főiskolán és egy egyetemen. Szétbukdácsoltam az agyam, de éreztem, hogy van értelme, hogy később mindez jól jön még.

Annyi szarral jár egy karrier felépítése Fotó: Bielik István - Origo

De benned őrületes ambíció volt, ahogy az öcsédben is.

Mindketten megszállottan menekültünk előre, így csapódott le bennünk apánk kudarcainak és kurta életének tanulsága. Ő tele volt önkifejezési vággyal, szavalt, gitározott, írt, a legkülönbözőbb módokon fényezte az egóját, de híján a valódi ambíciónak. Önmagában kudarc azt hinni, hogy ennyi önkifejezési vággyal megmaradhat valaki parasztembernek.

Amíg dolgozol azon, ami buzog benned, tehetségnek nevezzük. De ha nem foglalkozol vele, tönkre teszi az életedet, megfertőzi a lelkedet. Akkor örökké boldogtalan leszel. Még általános iskolás voltam, amikor már teljesen tudatos karrierterveket kovácsoltam, mert biztosra vettem, másképp nem megy.

Harmincnyolc éves vagy, de már nagyon nehéz volna überelni az életrajzodat.

Nagyon meg is becsülöm. Hat év óta nem lankadó örömmel megyek be nap mint nap az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. És a Nők Lapja is nagyon kellett, remek iskola volt, kifejezetten erős önismereti lecke.

Mennyire kemény az élet negyven nővel?

És mennyit lehet belőle tanulni konfliktuskezelésről! Ott ért az a fontos felismerés, hogy mennyire szeretek egyszerre áldozat és hős lenni – mert az én szememben ez a kettő ugyanaz. Ha hibáztam, mint hős vezér kivágtattam a lovammal, döngettem a mellem, elrontottam, én tettem – de abban a pillanatban meg is bocsátottam magamnak. Valóban jófejség vállalni egy tévedést, de nem oldja meg magát a problémát. És akkor rájöttem, ezt csinálom a magánéletemben is.

Nagyjából az első munkahelyed volt, ugye?

Napi robotban igen. Előtte a Bárka szerkesztője voltam, a kéthavonta megjelenő folyóiratnál Elek Tibi főszerkesztő barátom volt az osztályvezető, én az osztály.

Valóban jófejség vállalni egy tévedést, de nem oldja meg magát a problémát Fotó: Bielik István - Origo

Természetesnek tekintetted, hogy egyre kapósabb vagy?

Van a mai irodalomban egy nagyon fura szokás. Az elsőkötetes írót örömmel és bizalommal fogadják. A kritika dicséri a könyvet és tehetségesnek kiáltja ki a szerzőt. Majd a második-harmadik kötet körül, ebben már van eltérés, de nagyjából e körül úgy elejtik, mintha sosem létezett volna. Kap egy akkora maflást, hogy esetleg nem is tér észhez. Nekem ez a pofon a Tánciskoláért jött.

Egy igen népszerű hetilaptól.

Két egész oldalon nyúztak, miközben soha nem írnak ekkora terjedelemben könyvekről – azért ez nem volt nagyon kegyes. Elhangzott a „rasszista dilettáns” kifejezés is. Aztán a havonta megjelenő irodalmi sikerlistájukon minden egyes alkalommal szóvá tette egy kolléga, mint látják, Grecsó nincs rajta a listán, mert – és beidézett a kritikából két bekezdést.

Alapos hétpróba az írói önbizalomnak.

Az enyémet átmenetileg lenullázta. Nyolc nyelven jelent meg az Isten hozott, de a Tánciskola kapcsán a lektori jelentésekben rendre ezt a kritikát idézték, és a külföldi karrieremnek annyi lett. Egymás után rúgtak ki a kiadók.

Miért virul nálunk ennyire a hecckritika?

Mert egy alapos, értő elemzésnek közel sincs akkora visszhangja, mint egy jóízű durungolásnak. A műfaj egészében elképesztő problémák uralkodnak. Hogy a legnagyobb magyar napilapból kiirtották a rovatot, az sokat elárul az állapotokról. Az ÉS-ben például van rovat, a barátom, Károlyi Csaba szerkeszti, ezért tisztában vagyok vele, milyen nehéz kritikusként boldogulni. A jelenlegi figyelem, honorárium mellett irreális elvárás például az előző kötetek átnézése, elemzése. Ezért simán megtörténhet, hogy elsikkad, ha írsz egy a teljes életművedet új fénybe helyező regényt.

Egy alapos, értő elemzésnek közel sincs akkora visszhangja, mint egy jóízű durungolásnak Fotó: Bielik István - Origo

Nekem ilyen a Megyek utánad – tele van Móricz-allúziókkal, újraírt Móricz-jelenetekkel. Rengeteg benne a zenei utalás a nyolcvanas évekből, és próbáltam nevelődési helyzetekkel is foglalkozni. A napokban egy író-olvasó találkozón odajött hozzám egy pedagógus. Elmesélte, hogy felolvasta a tanáriban azt a jelenetet, amikor a főszereplő gyerek felül a padra, és bár üvöltve fenyegeti meg az orosztanár, nem szállhat le, mert épp a bandavezérségért vagánykodik. A tanárok egymás közt arra jutottak, rengetegféle szempontja lehet annak, hogy egy gyerek mit miért csinál.

Ez a legkedvesebb saját könyved?

Nem feltétlenül. De a Mellettem elférsz után minden elvárás arra próbált rászorítani, hogy azt a vonalat folytassam, hogy írjam meg a párját. Szembe akartam ezzel menni, kockáztattam, mertem kis helyzetekben, mikrodrámákban építkezni. De hogy összefoglaljam: mindennel együtt megértem a kritikusokat, jelenleg teljesen reménytelen küzdelmet folytatnak.

Mit kezdtél azzal a feszültséggel, hogy elismert kortárs művészként a Nők Lapjánál egy populáris nyelvi közegbe kerültél? Próbáltad nevelni az ottani olvasókat?

Akkor még egyáltalán nem találtam az újságírói hangom. Pedig írtam riportot is, és az ottani szóhasználattal publicisztikát, ami a tárcanovellának felel meg. Az Isten hozott vagy a Tánciskola tónusa valóban nem Nők Lapja-kompatibilis. Gyönyörű feladat megtalálni, hova mire van szükség. Előfordult, hogy a szakma támadott érte. Holott ha egyszer Kosztolányiéknak nem derogált a Színházi Életbe pletykákat írni, akkor szerintem nekünk se legyen ezzel gondunk. Egyébként ilyen szempontból sokat változott a világ, most már nagyon sokan szeretnének ott dolgozni.

Akkor is szerettek volna, legfeljebb nem vallották be.

Ez is igaz... Amikor az ÉS-hez kerültem, egy kollégám azt mondta, „megmenekültél”. Én viszont továbbra is azt mondom, nem tudnám ennyire megbecsülni ezt a pozíciót, nem tudnám így ellátni a munkámat, ha előtte nem jártam volna ki a Nők Lapja-féle hetilapos iskolát. Azt hiszem, e nélkül képes lettem volna elkártyázni az ÉS-t.

Két éve turnézol zenészekkel, és elmondhatjuk, 300-600 fős termeket töltesz meg így.

Gyakran viszem vásárra a bőrömet. Amikor a közönség belépőt fizet azért, hogy szórakoztasd őket, egészen mások az elvárások. Tegnap a két Déssel Miskolcon léptünk fel a színházban. Teljes joggal várják el a zenészkollégák, hogy a szöveg méltó legyen az ő nívójukhoz, ahogy a közönség is teljes joggal várja el, hogy maradandót kapjon a pénzéért – hihetetlenül nagy stressz mindez.

Neked rajongói köröd van, ami nem túl gyakori szépírók esetében.

Aki alkalmas és képes a saját könyve promóciójában részt venni, annak ez kutyakötelessége. Azokban az országokban, ahol a szocializmus negyven éve nem törte össze a könyvpiacot, nincs is ennél természetesebb. A könyv mögé odarakják az író figuráját. És ha megtalálják, mi áll jól neki, akkor nincs alkudozás. „Kitettem a pontot, a többi nem az én dolgom” – ilyet nem lehet mondani. Egyébként mivel dolgozom együtt zenészekkel, látom, ott micsoda marketing megy. Egy közepes popsztár mögött komolyabb gépezet működik, mint a teljes magyar irodalom mögött.

Aki alkalmas és képes a saját könyve promóciójában részt venni, annak ez kutyakötelessége Fotó: Bielik István - Origo

Hogy él ma benned a vidéki fiú?

Most, hogy már ennyire asszimilálódtam Pesten, látom, hogy valójában soha nem fogok teljesen. Ülünk Gerlóczyval a Pikkolóban, mindenkiről, aki szembejön, mesél valamit. Úgy lubickol benne, annyira természetesnek éli meg, hogy neki ezekhez köze van, ahogy én sohasem fogom. Az első tizennégy éved határoznak meg. Ebben gyökereznek az ünnepeid, a személyes viszonyítási pontjaid. Ezt én Szegváron töltöttem. A kulissza adott. A pesti tempó is sok nekem, fel nem tudom fogni, hogy lehet minden premieren megjelenni, utána még legurítani egy-két programot. Valószínűleg az átlagosnál több regenerálódásra van szükségem.

Viszont Budapestet jól dokumentáltan nagyon szereted.

És haragszom is rá. Kétezerszer jobbak az adottságai, mint Prágának. Egyetlen központ helyett polarizáltan jelenik meg benne a történelem, rengeteg területen találhatod meg magad, de ebből annyi szűrődik le, hogy fővárosi öntudat van, valódi lokálpatriotizmus nincs. Úgy kellene belaknunk Budapest nevezetes helyszíneit, hogy az egykori legendák feléledhessenek. Ne történhessen meg, hogy csak úgy lebontják a Király utca 40-et.

Amikor hazamész, visszavedlesz falusi gyerekké?

Nem maradok úgy önazonos, mint az öcsém. Zoli otthon is vállalja, amivé lett, és bár konfliktushelyzetek forrása, nem pökhendi, nem beszél senkivel magas lóról. Én ehhez képest kétarcú vagyok. Anyukám azonban pár éve fellázadt az ellen, hogy teljesen kihagyjuk a felnőtt életünkből.

Amikor is?

Amikor... elfelejtettem elmesélni otthon, hogy Aegon-díjat nyertem, bár azt részleteztem, hogy áll a fürdőszoba-felújítás. Majd gratuláltak neki a faluban, és ő nem tudta, mihez. El is határozta, hogy felzárkózik. Megtanult internetezni és facebookozni. De most már magamtól is elmesélem az irodalmi életemet, szólok, ha cikket talál rólam egy újságban, ne a szomszédoktól tudja meg.

Nagyon sokat gondolkodom a tartalmas életen Fotó: Bielik István - Origo

Ilyesmire számítottál, amikor még csak elképzelted a felnőtt, nyilvános életed?

Az a helyzet, hogy kifejezetten rossz önismeretem volt ez ügyben. Én egyre magabiztosabban hittem azt, hogy nincs határ, hogy minden tempót bírok, hogy mivel szeretek szerepelni, jól is áll, minden szempontból rendben van ez így – hát nincs. Egy éve komoly egészségügyi problémahalmazba keveredtem. Meg kellett tanulnom visszavenni. Irgalmatlan időszak volt, sok tanulsággal, válással, új házassággal.

És nagyon sokat gondolkodom a tartalmas életen, például mert rettenetesen megviselt a barátom és kollégám, Bártfai Zsöme halála. Körülnéztem a temetésén, és láttam, az egész nemzedékünket sokkolta ez: ilyen közelről megtapasztalni, hogy bármelyikünket bármikor kivehetnek a játszmából. Ha már elfogadni nem lehet, legalább azt értsük meg, hogy nem szabad sajnálnunk az időt a kapcsolatainktól.