Szégyen, hogy ezzel akarjuk etetni a gyerekeket

2014.12.30. 15:47

Igényes, színes, szélesvásznú szórakoztatást ígért, de egy szakközépiskola rosszul sikerült amatőr színjátszóestjénél is kínosabb lett A Játékkészítő című gyerekmusical.

Pedig akár jó is lehetett volna. Hiszen A Játékkészítő című magyar gigamusical akar valamit, mondanivalója érvényes és érdekes problémákra reflektál. A történet szerint a magyar népmesék hőseire hamarosan szörnyű feledés vár, hiszen ma már senkit sem érdekelnek, mivel se musical, se videojáték nem készült belőlük, és már senki nem meséli el a történeteiket.

Az elkeseredett mesefigurák elrabolnak egy kisfiút, Petit, hogy segítsen nekik eljutni a Játékkészítőhöz, hogy belőlük is modern akciójátékok készüljenek, hogy újra meg tudják szólítani a gyerekeket. Aztán persze a végén mindenki rájön, hogy nem ez a jó megoldás, hanem az, ha együttes erővel meggyőzik a világot arról, hogy a népmesék is vannak olyan érdekesek, mint a Disney meg a Pixar sztorijai, és újra felhangzik elalvás előtt a három kismalac története a gyerekek hálószobáiban.

Az elkeseredett mesefigurák elrabolnak egy kisfiút, Petit

Forrás: Kálló Péter

Egyszerű, de szimpatikus mondandó ez, az ember szíve menthetetlenül ellágyul, ha egy szuperprodukció közölni is akar valamit a világról a szórakoztatás mellett. Így aztán az olyan  logikai bukfenceket és átgondolatlanságokat el is lehet nézni A Játékkészítőnek, hogy épp egy több ezer ember számára készült, hangszórókból üvöltő gigamusical akarja megmutatni a népnek, hogy a hangszórókból üvöltő gigamusicalek kevesebbet érnek, mint a népmesék, vagy hogy miért lenne automatikusan silányabb egy történet pusztán attól, hogy musical vagy videojáték készült belőle, mint egy kedves-bájos népmese (ahogyan ezt a darab több ponton sugallja).

Dramaturgiai funkciója semminek nincs

Azt azonban minden jó szándék ellenére sem lehet nem észrevenni, hogy az alkotók – az ország legigényesebb közönségfilmjeinek forgatókönyvét jegyző Divinyi Réka író, a Merlin Színházat, majd a remek Átriumot igazgató Magács László rendező, Illés Gabriella tévés producer vagy Orbán Tamás sokszorosan kitüntetett dalszövegíró – minimális energiát sem fektettek az előadás művészi kivitelezésébe. Olyannyira nem, hogy a néző egy idő után feszengeni kezd, mert amit lát, az egy szakközépiskola amatőr színjátszóestjének is kínos lenne.

A cselekmény csak az elején és a végén van kidolgozva, amikor a fent vázolt tanulság körvonalazódik. Ami a kettő között történik – és mivel bő háromórás előadásról van szó, ez nem kevés idő –, azt jóindulatúan teljes értelmetlenségnek lehet nevezni, rosszindulatúan meg azt mondhatjuk, mindössze annyi a célja, hogy az óriásplakátokon szereplő minden sztárnak legyen egy saját dala.

Mert dramaturgiai funkciója semminek nincs. Peti, a Malac, a háromfejű sárkány, Aranyka és a láthatatlanul pici Hüvelyk Matyi (ők állítólag magyar népmesék hősei, kivéve persze Petit) a Játékkészítőt keresve újabb és újabb országokba jutnak el, ahol Oroszlán Szonja, Koltai Róbert vagy Nagy Feró énekel el egy-egy dalt, de sem a daloknak, sem az országokban történő eseményeknek nincs semmilyen hatásuk a cél elérésére, mert miután a dal elhangzott, az uralkodó annyit mond, „hát menjetek tovább, oszt’ majd egyszer csak megtaláljátok a Játékkészítőt”.

Minden sztár elénekel egy dalt, de minek

Forrás: Kálló Péter

Nincsenek sem lélektani, sem praktikus értelemben vett feladatok, amelyek miatt fontos lenne megállni ezeken a helyszíneken, hacsak a fájdalmasan középszerű, abszolút nem fülbemászó, akár töltelékdal-generátorral is elkészíthető tucatpopdalok végighallgatását nem nevezzük ilyen kihívásnak.

Dramaturgiai szarvashibák

Így nem érvényesülnek a musicalek – sőt, a történetmesélés mint olyan – legelemibb szabályai sem: ha bármelyik jelenetet egy az egyben kihúznánk, semmit sem változtatna a végkifejleten. Bár a dalok hátteréül szolgáló koreográfia általában igen impozáns (noha kissé öncélú, hogy az énekes mögött akrobaták ugrálnak szaltókat egy trambulinon), a dalszövegek és a zene olyannyira semmitmondóak és jellegtelenek, hogy mint puszta szórakoztató műsorszámok sem igazán tudnak lekötni.

A dramaturgiai szarvashibák nemcsak a nagy egész tekintetében kiugróak. A felmerülő problémák például majdnem mindig maguktól oldódnak meg. Amikor például úgy tűnik, hogy minden hiábavaló volt, mert a népmesefiguráknak elment a kedvük attól, hogy a Játékkészítő tehetségkutatójában megméressék magukat, Malac és társai végül nem azért hajlandóak mégis elmenni a fellépésre, mert valamilyen lélektani folyamat révén rájönnek, hogy ez a helyes megoldás, hanem minden magyarázat nélkül egyszerűen csak mégis épp időben besétálnak a színpadra.

A Játékkészítőben minden gagyi, a jelmezek is

Forrás: Kálló Péter

Nevetséges, hogy a száznyolcvan percesnél is hosszabb előadásban milyen sebességgel oldódnak meg a problémák: például a végkifejletben kevesebb mint öt perc telik el onnantól, hogy a mesehősök látszólag végzetes bajba kerültek, odáig, hogy Peti totális győzelmet arat, és megold minden problémát.

Nagy Ferónak fogalma sincs, mit kezdjen magával

Ebben az előadásban mindenféle konfliktusábrázolás ilyen amatőr: a tragikus szituáció nagy, könnyes búcsúja helyett például a szereplők olyanokat képesek mondani egymásnak, mint hogy „Ne szomorkodj, nincs semmi baj” – és kész. És ez nemcsak a konfliktusokra igaz, az egész előadásban nincs egyetlen olyan replika sem, ami legalább egy kicsit meglepő volna, vagy egy olyan mondat, ami nem a magától értetődő, minden gondolkodás nélkül bárkinek eszébe jutó módon követné az előzőt.

A színpadi csetlés-botlás viszont legalább meglepő, noha nem a szó jó értelmében: különös, hogy ilyen népes, több ezer fős nézőközönség elé színészek és más közreműködők ilyen szintű tanácstalanság ellenére is ki mernek lépni. Nagy Ferónak például jól láthatóan fogalma sincs, mit kezdjen magával, amikor nem énekel – talán segíthetett volna ennek eldöntésében a rendező is –, Piroska és a Vadász jeleneteinek pedig semmi más céljuk nincs, mint hogy a színpadrendezés alatt is történjen valami, ami abból is kitűnik, hogy egy idő után egyszerűen eltűnnek a történetből.

Nagy Ferónak fogalma sincs, mit kezdjen magával

Forrás: Kálló Péter

Roppant kínos, ahogyan Rajnai László (Vadász) ügyetlen viccekkel próbálja megszólítani a közönség gyerek tagjait, minden cél és minden motiváció nélkül, hogy aztán ennek a jó tízpercnyi téblábolásnak az legyen az eredménye, hogy a Vadász megállapítsa: a közönség tagjai közül senki sem a mese főszereplője.

Épp ilyen kínosak a nagyjeleneteknek szánt részek is, például amikor fél tucat STÁB feliratú pólót viselő technikus behoz egy nagy, felfújt sárkányt, hogy emiatt a szereplők az óriási színpad picinyke részén bedrogozott egerekhez hasonlóan szaladgálni kezdjenek, amíg a sárkány magától meg nem hal.

Nem mintha a nem-nagyjelenetek kevésbé idéznék a falusi művházak karácsonyi műsorát: a valamiféle dimenzió-alagúton történő utazást a színészek például úgy érzékeltetik, hogy rázzák a kezüket és óbégatnak, a halálosan veszélyes óriásrobotokat pedig úgy győzik le, hogy megütik a karjukat, mire azok szép lassan kicammognak a színpadról.

Még a jelmezek is igénytelenek

Pedig a „színes-szélesvásznúságot” vagy a „szuperprodukció” mivoltot épp az olajozott működés, a lenyűgöző látvány hozhatná létre, de ami a színpadon zajlik, az ennek épp az ellentéte. És bár a díszletek – az előadásban egyedüliként – nagyszabásúak, még a jelmezek is igénytelenek: minden egyéniség nélküli, a játékboltban vagy jelmezkölcsönzőben kaphatóhoz roppantul hasonlító darabokról van szó, skatulyából kihúzva. A többtucatnyi viseleten egy darab jól sikerült és egy érthetetlen poénnak jutott hely: Piroska sálja farkasbőrből van, a Malacnak pedig a mellkasán van az orra, és a vállából nő ki a füle.

Alföldi azt ígérte, A Játékkészítő nem lesz igénytelen. De az lett

Forrás: Kálló Péter

„Az, hogy valami színes-szélesvásznú, nem azt jelenti, hogy az ember művészileg igénytelenebbé válik, hanem azt, hogy megpróbálja még inkább odatenni magát” – mondta Alföldi Róbert, A Játékkészítő egyik szereplője interjúnkban az akkor még csak készülő előadásról.

A Játékkészítő azonban ennek ellenkezőjét igazolja. Az óriásplakátokon hónapokkal előre beharangozott szuperprodukcióról ordít az igénytelenség. Pár perc után mindennél világosabban látszik, hogy egyik alkotója sem vette komolyan egy percig sem a produkciónak azt a részét, ami a jegyeladás után következik.