Nem biztos, hogy most megéri az embernek beledögleni

2015.01.24. 12:54

Csalódott a rendszerváltásban Pogány Judit, aki nem biztos abban, hogy az emberiség alkalmas a jó működésre. Mostanában úgy érzi, többnyire nem valamiért, hanem valami ellen küzd, és pillanatnyilag egyik oldalról sem tudja elképzelni, hogy hathatósan, valamilyen általa elképzelt értékrend szerint rendbe tegye ezt az országot, vagy minket, embereket.

 

Az interjú röviden:

  • Nekem fontos, hogy olyan előadásokban játsszak, amik nevelnek is, nem csak szórakoztatnak.
  • Nem kell ahhoz rossz embernek lenni, hogy egy előadás úgy érintsen meg, hogy jobb, értékesebb emberré váljak tőle.
  • Kaposváron előfordult, hogy egy hónapban negyvennyolc előadásom volt.
  • Bekerültem az önkormányzatba, sok mindenhez nem értettem, ezeknek mind utána kellett járni, mert becstelenül nem akartam szavazgatni.
  • Láttam a Lágymányosi utcában, hogyan döngették a sztrájkoló egyetemisták hátát puskatussal, hogyan terelték fel őket ponyvás teherautókra, és vitték el őket, ma sem tudjuk, hová.

Jelent önnek bármit, hogy hetvenéves lett, vagy ez is csak olyan szám, mint a többi?

Határvonalat nem jelent. Határokat nem az életkorral összefüggő döntések jelentettek, hanem olyanok, mint amikor nem voltam az Örkény Színház tagja, és amikor már az voltam; amikor még Kaposváron voltam színész, és amikor Budapesten; amikor szabadúszó voltam, és amikor társulathoz szerződtem.

Korban inkább a hatvanöthöz tudnék ilyen határvonalat kötni: addig nem igazán éreztem, hogy felnőtt vagyok. Érdekes, hogy amikor az ember fiatal, egy negyvenöt éves embert már idősnek lát, de amikor az ötvenedik születésnapomat ünnepeltem, azon gondolkodtam, hogy nem létezik, hogy egy ilyen kerek számnál ne történjen valami változás.

Éreztem, hogy engem most mindenki felnőttnek tekint – de akkor mi lesz velem, akkor ki fog engem terelgetni, ki fog dönteni helyettem, hogyan feleljek meg én felnőttként?

A Leenane szépe fotóspróbája

Fotó: Polyak Attila - Origo

Még hatvankét évesen is derűs és fáradhatatlan voltam; hatvanöt évesen kezdtem fáradtságot érezni. És ez nagyon nagy változás. Az ember megérzi a lehetőségei, a képességei határát; azelőtt napokig bírtam alvás nélkül, és észre sem vette rajtam senki, most meg a gyakran előforduló három-négy órás alvások miatt a szó szoros értelmében rosszul vagyok, és hibásan dolgozom.

Pedig az a legfontosabb, hogy az ember jól végezze a munkáját, és ha a fáradtság hibákat hoz elő, az nagyon nagy szégyen.

Inkább ezt érzem változásnak, nem a hetvenet mint számot, azzal együtt, hogy nagyon szép ünnepségeket rendeztek nekem a kollégák. Az Örkény kert nevű rendezvényünkön például Gálffi László, aki kifejezetten rejtőzködő, zárkózott ember, bohócnak öltözött, és előadott nekem egy bohócszámot, tudván, hogy nagy tisztelettel és rajongással viszonyulok a bohócsághoz, és gyűjtöm is a bohócfigurákat és -képeket. Nem is tudtam, hogyan fogjam fel azt a végtelen csodát, amit az egész társulattól, más kollégáktól és a közönségtől kaptam.

Végül rájött hatvanöt éves kora után, hogy ki fogja terelgetni?

Most már sokszor a társulat fiatal tagjai. Vagy az igazgatóm, Mácsai Pál, aki látja a problémáinkat, és foglalkozik is velük: én tőle kapom a legtöbb segítséget.

Hogy bírja, hogy havi harmincszor, harmincnégyszer játszik?

Kaposváron előfordult, hogy egy hónapban negyvennyolc előadásom volt, ha véletlenül a gyerekelőadásba is bekerültem a felnőtt darabok mellett. Ezt úgy lehet bírni, ha az ember minden mást félretesz, és az az elsődleges szempont az életében, hogyan tud a feladatainak a lehető legjobban megfelelni.

Ez vállalható döntés évtizedeken keresztül?

Szerintem ez az egyetlen döntés, ami vállalható az életben. Az összes többi mozoghat, döntések jönnek-mennek, de ez a legfontosabb.

Egy korábbi interjújában azt mondta, gyerekként korán ráérzett a játék ízére. Ezt az ízt mindmáig érzi, vagy ennyi idő után már el-elmúlik a varázs?

Ha jó a figura, jó a rendező, jók a partnerek, akkor ugyanazzal a lázas szerelemmel és örömmel tudok ma is belehelyezkedni a szerepembe, és nem is tudom, hogy mi ez: játék vagy a munkám. Az Elnöknők már tizenkilenc éve megy a Katona József Színház Kamrájában; mindenki kérdezi, hogy ennyi idő után még mindig érdekes tud lenni számunkra az előadás?

Ugyanazzal a lázas szerelemmel és örömmel tudok ma is belehelyezkedni a szerepembe

Fotó: Polyak Attila - Origo

Igen, nagyon-nagyon érdekes! Amikor Szirtes Ági, Csákányi Eszter és én havonta egyszer találkozunk abban a darabban, az ünnep, amire lázasan készülünk; egyikünkben sem érzek egy morzsányi unalmat sem.

Mi van, ha nem jó a szerep, a rendező vagy a partnerek?

Akkor marad a fegyelem. Akkor teljesíteni kell a feladatot, mert ez a foglalkozásom, és ezért kapom a fizetésemet. Nagyon ritkán előfordul, hogy az ember esetleg nem vállal el egy szerepet – de a saját társulatomon belül ilyen nincs.

Volt, hogy a saját társulatában is szeretett volna visszaadni egy szerepet?

Itt nem, de a kaposvári múltamban van olyan előadás, amelyet inkább kötelességből játszottam. Ha az Örkény Színházban érzem úgy, hogy valami nem az én szerepköröm, vagy hogy a színpadi jelenlétemmel nem tudok annyit elmondani a világról, mint amennyit szeretnék, azt azért vállalom el, mert megkértek rá, vagy mert ki kell segítenem egy kollégámat, aki nem ért rá, vagy mert szeretem ezeket az embereket, és jól esik velük egy előadásban játszani.

Milyen szerepekről érzi úgy, hogy eleget tud velük elmondani a világról?

Az Elnöknők-et már említettem, vagy ott van Ariel szerepe A vihar-ban, nagyon nagy szerelem az Örkény Színház Macskajáték című előadásában Orbánné szerepe, a Pedig én jó anya voltam című dokumentumdráma a Pinceszínházban, de óriási szerelem lesz számomra a Centrál Színház legújabb bemutatója, a Leenane szépének anyaszerepe is. De nem feltétlenül kell, hogy egy számomra fontos szerep főszerep legyen: nagyon szeretem Örkény Tóték-ját, a János király-t, az Anyám tyúkja című verses összeállításunkat, és még sorolhatnám tovább.

Szerintem újra és újra helyre kell tenni az értékrendet a világban; gondolkodni azon, hogy mi mit ér meg, hogy az emberi természet mennyire esendő, mennyi lehet benne a hibaszázalék, és mi az, ami már vállalhatatlan.

Jó, ha a kiszolgáltatottságról, a magányról, a szeretethiányról, tehát az emberi kapcsolatok fontosságáról beszélünk, vagy a társadalomban fennálló értékrend hibáira hívjuk fel a figyelmet, és lázadunk vagy lázítunk ezek ellen. Vacak az az előadás, ami nem óriási erők összeadódásából, hanem csak játszogatásból jön létre; nekem fontos, hogy olyan előadásokban játsszak, amik nevelnek is, nem csak szórakoztatnak.

Előadások, amik nevelnek is, nem csak szórakoztatnak

Fotó: Polyak Attila - Origo

Néha magam is meglepődöm, hogy majdnem ötven, a pályán töltött év után is képes vagyok ugyanazzal a szándékkal hinni a színházban, ahogyan eleinte. Nem azt képzelem naivan, hogy egy rossz ember bemegy a színházba, leül, és egy kicsit jobb emberként jön ki. De nem kell ahhoz rossz embernek lenni, hogy egy előadás úgy érintsen meg, hogy jobb, értékesebb emberré váljak tőle, mert elég, ha a színház újra és újra felpiszkálja az igazságérzetemet és azt az értékrendet, ami szerint élnem kell.

Az a legfontosabb, hogy a színház őrizze meg ezt a minőségét, és ha üzletté válunk, akkor se veszítsük el az igényünket arra, hogy jobbá tegyük magunkat. És amikor, mint nemrégiben, állva tapsol a közönség egy évek óta játszott előadás, a Macskajáték után, az azt jelenti, hogy még mindig át tudunk adni valamit, amit a közönség megérez, megért és befogad. Ez nagyon jó érzés!

Jónak tartja, ha egy színház az előadásaival politizál?

Rólunk Kaposváron azt mondták, hogy politikus színház vagyunk – de ezt mi soha nem határoztuk el, soha nem azzal a szándékkal mentünk neki egy próbafolyamatnak, hogy politikailag mit szeretnénk kifejezni az előadással. De ha összejön egy olyan gárda, akiknek a világról alkotott véleménye közel azonos, akkor kialakul az a közös gondolkodás, amelyben döbbenetes erő van.

Ha így jön létre egy produkció, annak olyan nevelő és tanító ereje tud lenni, ami már politikailag is hat.

Tudjuk, hogy a világirodalom fele a görögök óta társadalmi kérdésekről szólt. Tehát ha egy darab netán nem csak szerelemről, barátságról vagy a szomszédasszonyról szól, akkor az már képes arra, hogy társadalmilag és politikailag is neveljen és közöljön.

Az együttgondolkodás képessége óriási erő, ami Kaposváron csodálatosan működött, és már az Örkény Színházban is megvan. Pedig nem ellenőrizzük le egymással kapcsolatban, hogy ki „milyen párti”. Ha valaki „civilben” kileng bármilyen irányba, arról nem is mindig tudunk, mert munka közben már csak egy erő működik, és azzal mind egyetértünk.

Létezik ma olyan jelentőségű színház, mint amilyen a kaposvári volt fénykorában?

Szerintem nem, de ezt elvárni sem szabad: az egy teljesen más történelmi és társadalmi helyzet volt, amikor mások voltak a feladatok is. Rendkívül értékesnek találom az Örkény Színház létezését, működését, stílusát, de azt a fajta, nem elhatározottan politikus, hanem a helyzet előhívta harcos állapotot ma már nem lehet elérni, megcélozni.

Képes arra, hogy társadalmilag és politikailag is neveljen és közöljön

Fotó: Polyak Attila - Origo

Nemcsak mi nem vagyunk már ugyanolyanok, de a politika módszerei is mások. Bonyolultabbak a veszélyhelyzetek, mivel már nem egy közös ellenség van, és a szakma sajnos már nem egy csapat, hanem szanaszét húz, ezért már nem lehet ugyanazokkal az eszközökkel harcolni.

Jól látom, hogy ma már távolabb tartja magát a politikától?

Azt hiszem, egész életemben túl erős igazságérzet működött bennem, és ez a politika felé hajlíthatja az embert. Végül négy éven át – az első turnusban – önkormányzati képviselő is lettem Kaposváron.

Természetesen nem a saját döntésem alapján: az igazgatónk, Babarczy László – akinek „sátáni” agya és egészen különleges éleslátása volt – pontosan tudta, hogy ha megváltozik a színház gazdája és támogatottsága – hiszen a tanácsok helyett jöttek az önkormányzatok –, kialakulhatnak újabb veszélyhelyzetek.

És mivel én kaposvári születésű voltam, ráadásul korábban már exponáltam magam a politikában az Eörsi Istvánhoz fűződő mély barátságom révén, belementem abba, hogy Babarczy jelöltessen a listán. Be is kerültem az önkormányzatba, ami nagyon sok pluszmunkát jelentett: sok mindenhez nem értettem, ezeknek mind utána kellett járni, mert becstelenül nem akartam szavazgatni.

Babarczynak igaza lett. A költségvetés vitáján nem szavazták meg a képviselők a színház támogatásának összegét. A kaposvári színház volt az egyetlen az országban, amelyiknek a folyó gazdasági évre még júniusban sem volt költségvetése, és ez komoly veszélyeket jelentett.

Azt hiszem, egész életemben túl erős igazságérzet működött bennem

Fotó: Polyak Attila - Origo

Az eredménytelen szavazás után elkezdődött egy iszonyú hosszú vita; valahogy sikerült jó ösztönnel kivárnom, hogy utolsó hozzászóló lehessek. Nagyon lázasan tudtam elmagyarázni, hogy a színház mindig is húzta maga után a várost, úgyhogy ne csak a pesti, óriási sikereket jelentő vendégjátékainkon feszítsenek ott a vezetők öltönyben-nyakkendőben, hanem akkor is álljanak a színház mellé, amikor bajban van. Végül egy pedagógus képviselő átállt az „igenek” közé, így megszavazták a támogatást. Ha más nem történt volna, emiatt akkor is megérte volna ott ülnöm.

Mikor alakult ki önben ez a „túl erős igazságérzet”?

Szerintem egy gyerek fejlődését erősen befolyásolja a családi környezet. Apám politikai okokból másfél évig börtönben volt, és a gyámszüleim a gyerekek előtt is mindig őszintén beszéltek a történelemről, politikáról. Az egyik legélesebb emlékem, hogy tizenkét évesen, ’56-ban leöntöttem az orosz katonákat két liter tejjel.

Sajnos láttam a Lágymányosi utcában, hogyan döngették a kollégiumokban sztrájkoló egyetemisták hátát puskatussal, hogyan terelték fel őket ponyvás teherautókra, és vitték el őket, ma sem tudjuk, hová. A környékbeli emberek felháborodásából egy egész gyűrű alakult ki az esemény körül; ez a közhangulat, az átkozódások, szitkozódások nagyon hatnak egy magamfajta gyerekre.

Engem tejért küldtek otthonról, tehát volt nálam egy kétliteres kanna, és láttam, hogy a felnőttek is lökdösik a katonákat, akiknek valószínűleg meg volt tiltva, hogy a civileket bántsák, így nem éreztük, hogy közvetlen veszélyben lennénk. Ezért én is odalocsoltam rájuk a két liter tejet. Ez ma viccesen hangzik, de akkor gyerekfejjel hősnek és igazságosnak érezhettem magam.

Ennek nem lett következménye?

Nem. Tej nélkül mentem haza, ennyi lett belőle. Persze otthon letoltak, de nem a tej miatt.

El tudná még képzelni, hogy ma is képviselő legyen?

Semmilyen körülmények között! Ha az ember egyszer megérzi a lehetetlenségeket ebben a helyzetben, amikre nincs megoldás, amikhez nincsenek meg az eszközei, és már az ereje sem, akkor kizárt dolog, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. És ma sem tartom magam távol a politikától, de komoly ízületi problémáim vannak, így nem tudok gyalogolni, állni, tüntetéseken részt venni. Így inkább az előadásainkban használom ki a lehetőséget, hogy valamit tudjak mondani a világról.

Ma sem tartom magam távol a politikától

Fotó: Polyak Attila - Origo

Amíg fizikailag megtehettem, vállaltam politikai szerepet: Korniss Mihállyal is elmentem megnyilvánulni a Szabadság térre, vagy a közelmúltban is részt vettem a Csillagos Házak-projektben, a négy igenek idejében röplapokat osztottam szét parkolókban, lakótelepeken. Az az álmodozások ideje volt, akkor még azt hittem, hogy nem csak megfigyelője szeretnék lenni az eseményeknek.

Csalódott a rendszerváltásban?

Igen. Az emberiség nem biztos, hogy alkalmas a valóban jó működésre. Hibás szellemi képességekkel és hibás öntudattal ellátott népség vagyunk. Nem hiszek abban, hogy el lehet érni valamit, ami igazán és véglegesen jó, még akkor sem, ha beleszakadunk. Pillanatnyi sikereket el lehet érni, egy-egy lépést lehet tenni, de a mostani állapotunk társadalmilag, történelmileg olyan, hogy abba nem biztos, hogy megéri az embernek beledöglenie. De csodálattal nézem a fiatalokat, és tisztelettel drukkolok nekik.

Egyszer a híradóban láttam egy jelenetet: egy diáktüntetésen egy agresszív, felháborodott öregember undorító és felháborító módon bántotta egy fiatal egyetemista fiú arcát, és a srác csak állt, nem ütött vissza, egyszerűen tisztán, öntudattal nézett vissza a provokálóra. Akkor azt éreztem, hogy egy ilyen fiú mellé odaállnék ma is.

Milyen eszközei vannak ma egy választópolgárnak?

Mostanában úgy érzem, többnyire nem valamiért, hanem valami ellen küzdök. Pillanatnyilag egyik oldalról sem tudom elképzelni, hogy hathatósan, valamilyen általam elképzelt értékrend szerint rendbe tegye ezt az országot, vagy minket, embereket.

Mennyi ideig?

Amíg én élek, már nem lesz ilyen.

Vannak, akik azt gondolják, hogy egy művésznek távol kell tartania magát az aktuálpolitikától.

Nagyon sok szempontot kell ilyenkor átgondolni. Ha valaki felelősséget vállal egy színházért, azaz más emberek munkájáért, megélhetéséért, annak igenis kell gondolnia arra, hogy mi mit ér meg, és esetleg nem elmenni egy-egy tüntetésre – viszont a színházában akkor is lehet működtetni az együttgondolkodás képességéből származó erőt, amivel javítani próbálunk a világon.

De ha valaki nincs kiszolgáltatva ezeknek a szempontoknak, akkor dönthet a saját véleménye alapján. Nem szeretem, ha bizonyos emberek elméleteket állítanak fel azzal kapcsolatban, hogy színészként mondhatok-e véleményt politikai dolgokról. Hadd döntsem el én.

Ha valaki felelősséget vállal egy színházért

Fotó: Polyak Attila - Origo

Hogy viseli a szakma politikai alapú megosztottságát?

Nagyon rosszul. Csodálatos színészeknek változik meg a személyisége attól, hogy túl erős politikai befolyásoltság alá kerülnek: ettől a bekattant állapottól megkeseredett vagy gonosz emberekké válnak, ami később a színészetükön is meglátszik. Ezt nagyon nagy szakmai veszteségnek látom.

Mi változott meg leginkább a magyar színházban az elmúlt öt évtized során, amióta a pályán van?

A legfontosabb változásról – amit a politika hozott létre – már beszéltünk. De változott a fiatalok útkeresése és kiszolgáltatottsága is. Nagyon sok fiatal végez minden évben az egyetemeken és a tanodákban; ennyit nem tud befogadni a szakma. Persze így sok független színház jön létre, és ez nagyon jó, de túl kiszolgáltatott a helyzetük.

Borzasztó látni, amikor létrehoznak valami jót pályázati forrásból, de a továbbjátszásra már nem kapnak pénzt. A függetlenekről jut eszembe: régen is volt Egyetemi Színpad, Pinceszínház, 25. Színház, Halász Péterék színháza – ezeket akkor alternatívnak neveztük, de lényegesen kevesebben voltak, mint ma.

Változás az is, hogy a szakma nagyobb része a színházat már nem a realizmus szintjén keresi, hanem más gondolatrendszerek, stílusok, szimbólumok vagy jelrendszer alapján akarnak előadásokat működtetni.

Én már vagyok olyan öreg, hogy tudjam: ezek általában hullámok. Nekünk már volt a múltunkban egy csomó olyan előadás, amikkel kísérleteztünk hol nagyobb, hol kisebb sikerrel, én már láttam Molière-előadást pantomim-maszkokkal – és ma mint újdonságokat, elkezdik újra felfedezni ugyanazokat az eszközöket, stílusokat.

Akik akkor talán még nem is éltek, ma joggal érezhetik, hogy ezeket most találják ki. De nehéz ma már olyat létrehozni, ami még nem volt. Azt gondolom, mindig aszerint érdemes eszközöket választani, hogy mi illik legjobban az adott pillanatban, az adott történelmi helyzetben az adott darabhoz, és nem az alapján, hogy mi az, ami még nem volt.

A Leenane szépe című című színdarab fotóspróbája a Centrál Színházban 2015 január 21.-én. A képen Pogány Judit

Fotó: Polyak Attila - Origo

Még egy nagy változást szeretnék megemlíteni: a mi fiatalkorunkban évi három-négy tévéjátékban is játszhattunk, és kifejezetten sok mozifilm készült. A mai fiatalokat nem tudja megismerni és megszeretni a közönség. Ez egy pályakezdő életében nagyon nagy probléma.

A Kihagyhatatlan című előadásban idézte fel, hogy mindmáig megszólítják azzal, hogy mondjon valamit a kis Vuk hangján. Ez teher vagy öröm?

Volt egy olyan időszakom, amikor csodálkoztam azon, hogy bár a gyerekelőadásokban és -szinkronokban való részvételem mindent összeadva a munkámnak talán két százalékát teszi ki, mégis többen ismernek ezek miatt, mint az igazán fontos és nagyon is nagy hatású előadások révén. Furcsa volt, hogy hiába döglök bele egy-egy nagyobb produkcióba, inkább a Pinokkiót emlegetik.

De ahogy az ember bölcsebbé válik, rájön, hogy ez csak azért van, mert ezek a szerepeim szélesebb rétegekhez jutnak el, így természetes, hogy az utcán is azt mondják:

ott megy az a néni, aki a kis Vuk hangja volt, míg a nagy alakítások csak szűkebb közönséghez jutnak el.

Ma is változatlanul nagyon szívesen játszom gyerekeknek, kilenc éve játszom az Örkény Színházban a most már csak havonta egyszer műsorra tűzött A Sötétben Látó Tündér-t: ez számomra lubickolás a színészetben. Tizennyolc figura hangján beszélhetek, Bagossy László írta-rendezte.

Bízom benne, hogy csodát tudunk nyújtani a gyerekeknek, tudjuk őket tanítani arról, hogy ki a jó ember és ki a rossz, miért kell küzdeni, hogyan kell harcolni, mit szabad és mit kell vállalni. Az olyan munka pedig, mint a Bogyó és Babóca, ahol nyolcvanöt figura hangját kellett kitalálnom, szintén izgalmas színészi feladat.

Zseniális alakítása az Újratervezés című kisfilmben

Forrás: Facebook/Újratervezés

Az ön számára fontos az anyagi megbecsültség?

Vannak gazdagabb és kevésbé jól támogatott színházak – a mienk a megbecsültebbek közé tartozik. De azt hiszem, az egész társulat nevében mondhatom, hogy azért vagyunk az Örkény Színházban, mert itt szeretünk játszani, és nem azért, hogy mennyit fizetnek. Ha pedig annyira tetszik egy forgatókönyv, mint például Tóth Barnabás Újratervezés című kisfilmjéé, azt gond nélkül elvállalom ingyen is (az Újratervezést nemrégiben több mint egymillió ember nézte meg a Car Shorts nevű nemzetközi rövidfilmversenyen, amelynek el is nyerte a fődíját).

Tóth Barna 1986-ban az Eldorádó című filmben az unokámat játszotta, nagyon szeretnivaló, gyönyörű kisgyerek volt. És ez az akkori kisfiú egyszer csak felhívott – bár tudtam, hogy időközben filmrendező lett, sőt láttam is a nagyjátékfilmjét, a Rózsaszín sajt-ot –, hogy engem szeretne a kétszereplős kisfilmje női szerepére. És amikor elküldte a forgatókönyvet, tudtam, hogy ezért négykézláb is elmászom a világ végére is.