Négyéves kora óta csavargó

2015.02.28. 18:54

Songoro Fatime kislányként kezdett szaxofonozni, mára pedig ő a pesti romkocsmanegyed pezsgő zenei életének egyik motorja. Szerinte sokszor hiányzik az összetartás, és fölöslegesen gyártunk magunknak problémákat. Ideje összehangolódni!  

  • 2013-ban hozta létre a zenészekből álló Song-óra Csoportot. A koncertek és workshopok mellett rendszeresen tartanak nyitott jam sessionöket, ahol folyamatosan váltják egymást a zenészek.
  • Édesapja tanzániai, de ő még sosem járt Afrikában. Idén mindenképp szeretne oda eljutni.
  • Sok iskolában tanult zenélni, de papírja nincs róla. Nem is hiányzik neki.
  • Műsort vezet a Tilos rádióban, szerinte nagy szükség lenne jó zenei műsorokra a tévében is. Erre is vannak tervei.
  • 11 országba stoppolt el tavaly, hogy tanulmányozza a zenei életet, mégse szívesen élne máshol, mint Budapesten.
  • Politikával nem foglalkozik, szerinte az a színészek és a képzőművészek reszortja.

 

Rádiózol, szervezel, zenélsz. Szinte nincs olyan este, hogy ne lenne fellépésed valamelyik romkocsmában. Honnan meríted ezt a sok energiát?

23 évesen kitaláltam magamnak, hogy ezzel a küldetéssel jöttem a világra. Azt láttam, hogy van itt egy erős művészeti közeg, csak nem elég összetartó. Ezen akartam változtatni.

És hogy halad a dolog? Látsz bármi változást?

A saját generációmban már jobban érzem a nyitottságot. Másfél éve létrehoztuk a Song-óra csoportot, amiben a közösségi szellemé a főszerep. Mára több mint húszan vagyunk, ami azért is jó, mert változatos programot tudunk vinni a helyekre, így a közönség sosem hallja kétszer ugyanazt. A nyitott jam sessionökön meg bárki csatlakozhat hozzánk.

A saját generációmban már jobban érzem a nyitottságot

Fotó: Szabó Gábor - Origo (Rácskert)

Hiszel abban, hogy a zene kihat a társadalomra?

Abszolút. A zenei projektekkel a kedélyállapot javítása a fő célom, mert a művészek mindig hajlamosak kicsit befordulni. Van is ez a sztereotípia, hogy depisek vagyunk, iszunk, szomorkodunk.

Szerintem nem csak a művészek hajlamosak az ilyesmire.

Ez igaz, de ha a művészeknél elindul valami, az egy idő után kihat a többiekre is, és áttételesen az élet minden egyéb területét befolyásolja.

A zene tehát nálad nem cél, hanem eszköz. Miért épp ezt az eszközt választottad az emberek felvidítására?

Kiskorom óta zenészközegben mozgok, így ez állt hozzám a legközelebb. A többi művészeti ággal ellentétben a zene mindenkihez utat talál. Pillanatok alatt képes közel hozni az embereket egymáshoz. Főleg, ha van egy nyitott színpad, ahova bárki felmehet.

Régen is rengeteg jam sessionre jártam, de gyakran zavaró volt, hogy a zenészek a tudásukat akarják fitogtatni a színpadon. Nálunk erről szó sem lehet. Az első alkalmakon határozottan kijelentettem, hogy senki nem játszhat olyan számokat, amiket otthon kigyakorolt. Ott helyben kell rácsatlakozni az áramlatokra. Együttlét van, közös hullámhossz, igazi örömzene...

A zene mindenkihez utat talál

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A mottótok is erről szól: „Ráhangolás az összehangolódásra”. Magyarországon mennyire sikerül az embereknek az összehangolódás?

Akkor döbbensz rá az emberi kapcsolatok fontosságára, amikor szembesülsz azzal, hogy mit jelent igazán nélkülözni. Szerintem a legtöbben nem tudják pontosan belőni, hogy milyen életszínvonalon élnek, és hogy mik is a valós problémáik.

Ha épp nincs semmi bajunk, akkor is folyamatosan teremtünk magunknak. Sokszor az önámítás és a mellébeszélés miatt nincs már kapacitásunk a nyitottságra. Pedig nagyon fontos, hogy megismerjünk másokat, és ezen keresztül önmagunkat.

Van benned lázadó hajlam?

Egyik nap kint ültem pár zenésszel a Toldi mozi előtt, néztük az utcát, és azon tanakodtunk, hogy mi ellen lehetne lázadni. Teljes csönd volt. A szüleink generációjának még volt mi ellen felemelni a hangját. De most mi ellen álljunk ki, miről írjunk számot?

Találtatok végül valamit? A hatalom ellen most is sokan tiltakoznak.

A zenészek számára abszolút nem trendi politikával foglalkozni, ez inkább a színészek és képzőművészek reszortja. (nevet) Azzal vagyok elfoglalva, hogy minél több élő zene legyen, és ez kifejtse hatását.

Akkor sem érdekel a politika, amikor vezető politikusok épp a kulturális nyitottság ellenében tesznek hitvallást?

Oké, néha én is posztoltam kiakasztó mondatokat a Facebookon. Az ilyesmi három órára leköti az érdeklődésemet, de nem befolyásolja lényegileg az életem. Nem a mérgelődéssel és panaszkodással, hanem a közösségépítéssel lehet ez ellen tenni.

A spontaneitás fontos szerepet játszik a zenédben. Az életben is improvizálsz, vagy szoktál hosszú távra tervezni?

Egy hosszú távú tervem biztos van: hogy legyen egy saját alkotóházunk, amit beleng ez a közösségi szellemiség. Ezt úgy tíz évre saccolom, de igazából nem vagyok az a tervezős típus. Nincs kitalálva, hogy jutok el idáig, és az néha megijeszt, hogy mennyire nem ijedek meg ettől. Ilyenkor elgondolkodom, nem vagyok-e egy picit naiv esetleg. (nevet)

Én inkább optimizmusnak nevezném. Bízol a jövőben, hogy mindig lesz egy következő lépcsőfok, ami végül elvezet a célodhoz?

Vannak rossz napjaim, mikor hajlamos vagyok arra, hogy csak feküdjek az ágyban, és depizzek. De aztán jön a következő jam session, és újra feltölt. Szerintem mindnyájan tudunk a negatív gondolatok ellen tenni. Rajtunk múlik, mennyi energiát fordítunk bele abba, hogy jól legyünk.

Nem nagyon érdekel, ha nincs pénzem

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Te amúgy miből élsz?

A zenéből, már amennyire meg tudok élni belőle. Igazából, nem nagyon érdekel, ha nincs pénzem. Az ember el tud jutni egy olyan szegénységi szintre, hogy ez az egész elveszti a jelentőségét. Persze fárasztó szembesülni vele, hogy már megint 200 forintom van, de azért nem egy nagy dráma.

És nem vágysz arra, hogy egyszer stabil egzisztenciát tudj építeni abból, amit szeretsz?

Az anyagi biztonság megteremtése fontos cél, de leginkább azért, hogy másoknak is tudjak segíteni. A Song-óra is valami ilyesmiről szól. Minden egyes leszervezett koncerttel egy csomó társamnak segíthetek, akik hozzám hasonló megélhetési problémákkal küzdenek.

Nemrég a TEDxYouth budapesti konferenciáján tartottál előadást, ahol arról is nyíltan beszéltél, hogy elárverezték a házatokat, és a családod egy része átmeneti szállásokon él. Nem nehéz így megnyílni a nagyközönség előtt? 

Baromi nehéz. Viszont nagyon fontos, hogy tudják az emberek: nem csak az hajléktalan, akin látszik. A családom esete is azt mutatja, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhet, és nem lenne szabad tabusítani a témát. Ha segítünk a bajba jutottakon, azzal hosszú távon a saját életszínvonalunkat is emeljük.

Ha tehát feltétlenül mondanom kéne valamit, ami ellen lázadni kell, a közönyös egymás mellett élést és az együttérzés hiányát mondanám. A "Ráhangolás az összehangolódásra" mottó is ezt az üzenetet hordozza magában.

Autodidakta módon tanultál zenélni, vagy iskolában?

Nagyon sok iskolát elkezdtem, de egyiket sem fejeztem be. Nincs papírom róla.

Nem sajnálod, hogy annyi év tanulás után sem szereztél papírt?

Nem, mert épp ez az iskolák közti kalandozás volt az oka, hogy ennyi embert megismerhettem. Felmerült bennem: ha egyszer megvan a kapcsolati tőkém, ismerem a legjobb zenészeket, mit csinálok én itt? Rájöttem, hogy ezzel kell valamit kezdenem.

Persze sokat vívódtam, hogy a jazz tanszakon van-e a helyem, vagy sem. Most már egyértelmű, hogy nem tudok intézményes keretek között zenét tanulni. Valakinek az megfelel, de azért sokaknak jót tesz az iskolamentesség.

A szabadság irigylésre méltó, de keretek nélkül könnyen szétfolyhat az ember. Te hogy osztod be az idődet?

Néha tényleg nehéz, hogy nincsenek egyértelmű keretek, de közben tudom, hogy hiába lenne bármi kötelező, úgyse csinálnám, ha nem lenne hozzá kedvem. Ebből aztán rengeteg kudarcélmény fakadna, amire semmi szükségem. Nem igénylem, hogy más ossza be az időmet.

A múltkor például kivettem egy termet, hogy gyakoroljak. Lejátszottam egy skálát, aztán letettem a hangszert, mert rájöttem, hogy inkább írhatnékom van. Született is egy sztori, amit hamarosan színre vittünk táncosokkal. Ennek sokkal több értelme volt, mintha egy órát még skálázgattam volna. Akkor tudsz valamiben igazán elmerülni, mikor épp fogékony vagy rá.

A közösség hangjának éreztem magam

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Már gyerekkorodban is voltak fenntartásaid az iskolával kapcsolatban?

Kiskoromtól kezdve azt mondogatták nekem a tanárok, hogy képtelen vagyok alkalmazkodni, és nem fogok tudni érvényesülni az életben. Tizenkét évig ezt hallgattam, hogy mennyire nem vagyok társaságba való.

Ez nem esett rosszul akkoriban?

Már akkor is csak megmosolyogtam őket, mert közben pontosan tudtam: ha valamit el kell intézni az osztállyal, akkor a tanár engem kér meg, hogy beszéljek velük, mert rám hallgatnak.

Tehát mégsem voltál kívülálló. Akkor mi válthatta ki ezt a rosszallást a tanárokból?

Nem tudom. Már akkor is a közösség hangjának éreztem magam, aki kicsit túl őszinte, kicsit túl nyers, de mindig megmondja azt, ami zavarja. Akár a tanárnak vagy az igazgatónak is. Nem véletlen, hogy rengeteg intőt kaptam.

A szülőktől ragadt rád ez a nagy önállóság? Mert ezek szerint nem az iskolából…

Elsősorban anyukámtól, aki mindig többet foglalkozott a gyerekeivel, mint saját magával. Az iskolai ügyekre csak annyit felelt, hogy tegyek a legjobb belátásom szerint. Bízott benne, hogy a gyerekei intelligensek. Csodálom őt ezért, és néha eszembe jut, hogy ez mennyire nehéz lesz majd követnem a példáját, ha nekem gyerekem lesz.

Ha bíznak benned, akkor hazamész

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Négyéves koromtól arra a játszótérre mehettem, amelyikre akartam. Egyedül villamosoztam, felfedezhettem magamnak a világot. Úgy is hívtak a környéken, a kis csavargó. Persze sokan kiakadtak a szüleimre, hogy lehet így elengedni egy kisgyereket. Én úgy látom, ha bíznak benned, akkor hazamész. Így könnyű szófogadónak lenni.

Édesapád tanzániai. Te jártál ott valaha?

Sajnos nem. De a nagy idei tervem, hogy valamilyen módon eljutok Afrikába.

Miért akarsz odamenni? Gondolom, ott sem csak a zene érdekel.

Nem, látni és érezni akarom az egészet. Nyálasan hangzik, de azért akarok odamenni, hogy aztán hazajöhessek, és itthon továbbadhassam, amit ott kapni fogok. Az a megérzésem, hogy közösségi szellemből és együttélésből nagyon nagy továbbképzésben lesz részem.

Persze a zene is fontos mint univerzális kommunikációs forma. A múlt nyáron például 11 országot utaztam körbe stoppal, hogy a helyi jam sessionökön részt vegyek. Igazi önismereti utazás volt ez, az én sajátos El Caminóm. Nem néztem volna ki magamból egy évvel ezelőtt, hogy egyedül belevágok ilyesmibe. Talán még egy hónappal az indulás előtt sem…

Zenélés közben kiderül, hogy ki egoista

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Aki négyévesen egyedül villamosozik, annak ez meg se kottyan.

Valahogy mégis féltem tőle. Ám végül egy pillanatra sem éreztem magam egyedül, mert végig velem volt a szaxofonom. A hangszer nagyszerű társaság. Védelmet nyújt, és bárkikhez csatlakozhatsz pillanatok alatt. Ráadásul mindent elárul az emberről. Zenélés közben az is kiderül, hogy ki egoista, és ki tud figyelni a másikra.

Milyen különbségeket érzékeltél Magyarországhoz képest?

Hát, arra mindenképp rájöttem, hogy itthon a legjobb.

Akkor nem vagy világpolgár, akit bárhol ledobnak, érvényesül?

Én itt érzem igazán jól magam. Egy-két hónapig jól elvagyok máshol is, és persze nagy élmény a folyóparton együtt zenélni vadidegen muzsikusokkal. A nyitottság mellett azonban van egy rossz tulajdonságuk is ezeknek a nemzetközi csoportoknak: a túlzott önbizalom. Míg nálunk a gátlások jelentik a problémát, ott a gátlástalanság szúrt gyakran szemet.

Ki kell nevelnünk a saját közönségünket

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ebben is van egy egészséges középút?

Szerintem igen. Az mondjuk, hihetetlen, hogy az önbizalom mennyire ragadós. Nemrég visszahallgattam a külföldön készült felvételeimet, és tisztán hallatszik, hogy másféle zenei nyelvet kezdtem el beszélni. Ott elhittem magamról, hogy tudok muzsikálni, míg itthon ez nem szokott menni.

A környezet nagyban befolyásolja az önképet, és kint sokkal több pozitív visszajelzést kapsz. A magyar közönség keveset tapsol, ujjongásról pedig már csakis a harmadik sör után lehet szó. Külföldön teljesen józanul is működik az ilyesmi. Ezt igyekszünk mi is meghonosítani a jam sessionökön.

Neked az éjszakázás munkaköri kötelesség. Hogy bírod a feje tetejére állt életmódot?

Működnek bennem is a társadalmi elvárások, hogy fel kéne kelni időben, és csinálni már reggel valami értelmeset. Egy ponton rájöttem, ha én este tíztől hajnali négyig akarok a topon lenni, nem várhatom el magamtól, hogy reggel kilenckor is ugyanúgy toljam.

Mennyire számít undergroundnak az, amit csináltok?

Egyelőre eléggé, pedig nem kellene annak lennie. A magyar jazz elképesztően jó, csak több emberhez el kéne juttatni. Ezért csinálom a Tilos rádión is a műsoromat már évek óta, de vannak terveim országos rádió- és tévéműsorokra is.

A 80-as években sok ilyen volt, és az a mai jazzközönség, aki ezeken a műsorokon nevelkedett. A tanulság, hogy ki kell nevelnünk a saját közönségünket, ha azt szeretnénk, hogy negyvenéves korunkban is játszhassunk valakinek.

A Song-óra Csoport propramjai

Minden hétfőn Tri-óra forog koncertsorozat a Fekete Kutya gasztrokocsmában, ahol a Song-óra Csoport tagjai trió felállásban játszanak rögtönzött számokat.


Minden kedden nyitott jam session a Song-óra Csoport tagjaival a Lámpás klubban 21.20-tól, amíg jólesik.


Minden szerdán What's new jazz szerda a Lieblingben 20.30-tól.


Páratlan héten vasárnap egy óra Song-óra a Tilos rádióban 16 órától.


Március 19-én Song-óra Csoport extra koncert és jam session a Toldi klubban.