A család szentsége mögött sokszor poklok rejlenek

2015.03.11. 13:37

Az a hiedelem, hogy a testi fenyítés a gyereknevelés szükségszerű, mi több, elengedhetetlen velejárója, a legtöbb társadalomban a mai napig szilárdan tartja magát. Pedig az 1960-as évektől kezdve számos tudományos kutatás született, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a gyerekkorban elszenvedett erőszak nemcsak a személyiségfejlődést és az agy szerkezetét befolyásolja negatívan, de a társadalom egészére rendkívül káros hatással van.

Ugyanígy az 1970-es évekig kellett várnunk, hogy belássuk, a gyerekek szexuális bántalmazása korántsem olyan ritka, mint korábban gondolták, és egyáltalán nem csak szélsőségesen deviáns családokban fordul elő.

Hiába fedezte fel Freud már a 19. század vége felé, hogy az akkor hisztériának nevezett tünetegyüttes hátterében gyerekkori szexuális abúzus áll, felismerését ugyanúgy vissza kellett szívnia, mint Galileinek saját korszakalkotó megállapítását. A korabeli polgári társadalom nem volt hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy a család szentsége mögött sokszor poklok rejlenek.

A gyerekek szexuális bántalmazása korántsem olyan ritkaForrás: flickr / Bruno Bindas

Európában 18 millió bántalmazott gyerek él

Fontos, hiánypótló kötet látott napvilágot az Oriold és Társai kiadó gondozásában. Kuritárné Szabó Ildikó és Tisljár-Szabó Eszter, a két szerkesztő nehéz feladatra vállalkozott, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan tanulmánygyűjteményt állítson össze, amely egyszerre szól „azoknak, akiket bántottak, és azoknak, akik ilyen páciensekkel dolgoznak”.

Forrás: Oriold és Társai

Vagyis majdhogynem mindenkinek, ha hiszünk a kötetben nyilvánosságra hozott statisztikáknak, melyek szerint az USA-ban a „populáció kétharmada számolt be gyermekkori családon belüli ártalmas élményekről”, Európában pedig legalább 18 millió bántalmazott gyerek él.

A vállalás nem teljesen sikerült. Az Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna című kötet első részében közölt tanulmányok túlságosan tankönyvízűek, a nyakatekert – érzésem szerint sokszor feleslegesen túlburjánzó – szakzsargon erdején csak a nagyon elszánt laikusok fogják átverekedni magukat.

Pedig életbevágóan fontos lenne, hogy a neurobiológia és a pszichoterápia legújabb tapasztalatairól és tanulságairól minél szélesebb rétegek szerezzenek ismereteket.

Az aberráció és a bűn nem genetikai hiba eredménye

Hiszen ahogy Alice Miller, a téma egyik legismertebb (nem mellesleg legközérthetőbben megnyilvánuló) szakértője írta: „Nem hibáztathatjuk a szüleinket és a nagyszüleinket, hogy téveszméket örökítettek ránk, mivel abban az időben nem állt rendelkezésükre a megfelelő információ.

Mi azonban már nem védekezhetünk azzal, hogy nem tudjuk, milyen következménye van a tetteinknek, hiszen ma már […] a bántalmazott gyerekek agyi elváltozásait bárki megnézheti a számítógép képernyőjén.”

A kötet második részében közölt esettanulmányok már valóban mindenkihez szólnak. Tanulságos, megrázó és megvilágosító erejű, ahogy a lélek sötét zugából fokozatosan előtörnek a terápián részt vevő egykori áldozatok eltemetett emlékképei.

A lélek sötét zugából fokozatosan előtörnek az egykori áldozatok eltemetett emlékképeiForrás: flickr / Feggy Art

Különösen fontos a társadalom érzékenyítése szempontjából az a tanulmány, amely egy gyilkosságért elítélt férfi terápiás történetét tárja elénk: hátborzongató, ahogy a félresiklott élet momentumai megtelnek jelentéssel, és megértjük, hogy az aberráció és a bűn nem genetikai hiba vagy morális vakság eredménye, hanem egy súlyos trauma következménye, amelynek feldolgozásában senki nem segített a valamikori kisgyereknek.

Részletek apjuk által szexuálisan abuzált fiatal nők terápiás „verseiből”:

„Azt mondta, ez nagyon-nagyon jó, nagyon jó, megmutatom neked, hidd el, nagyon jó érzés, érezni fogod te is, nagyon jó lesz… de én nem éreztem, csak azt, hogy fáj […] mintha szétdarabolnának, szakítanák vagy vágnák egy késsel lassan és sokszor és úgy éreztem, ettől biztos meghalok […] de nem haltam meg, hirtelen elmúlt, és azt mondta, legközelebb sikerül, és én szégyelltem magam, hogy nem vagyok jó, valami nem jó velem, nem megy, ahogy a számokat sem tudtam elmondani németül […], mert buta vagyok, ügyetlen és buta, buta, buta…”

 „…történni fog valami nem jó, fogja a fejemet kétoldalt, félek, kezem a mosógépen… nem mondhatom, nem számít, akkor is megtörténik, most már jobb, elment, a szám meleg, majd megmosom… a mosógép gombjait csavargatom… „ki lehetett bírni” érzés. Hol van anyám?”

Nem értettem: akkor ez most jó vagy rossz? Nem lehet egyszerre mind a kettő, nem lehet valaki egyszerre ennyire jó és ennyire rossz. De lehet, hogy én vagyok a rossz, mert ő szeret és jót akar, és én ostoba vagyok, hogy félreértem? Nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok a rossz vagy ő. […] Bíznom kellene benne, biztos tudja, mit csinál, és az nem lehet rossz. Olyan nehezen hihető, hogy akiben bíztunk, valami olyat csinál, ami nem jó.

 

A magukat normálisként érzékelő emberek könnyen esnek abba a hibába, hogy az alkoholistákat, drogosokat, hajléktalanokat, bűncselekmények elkövetőit egyszerűen amorálisnak és gyenge jelleműnek ítélik, mintha a rossz útra térés nem volna más, csupán egy rossz döntés, az ember szabad választása.

A társadalom a peremére sodródó embereket a legszívesebben eltenné szem elől (ha már láb alól nem lehet), és semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy megértse önsorsrontó hajlamaik eredetét, és elősegítse önfenntartó képességeik kibontakoztatását.

Pedig a pszichológia új felismerései akár egy újfajta társadalom alapjául is szolgálhatnának, amelyben az egyének felismernék, hogy alapvetően az interperszonális kapcsolatok minősége határozza meg a nagyobb közösség működését: ahogyan a legközelebbi hozzátartozóinkkal bánunk, olyan lesz körülöttünk a világ. És ez ma már nemcsak egy hangzatos, Coelho tollára illő szentencia, hanem neurobiológiailag alátámasztott tény.

A gyerekkori bántalmazás megváltoztatja az agy szerkezetét

A nehéz gyerekkor, a kiskorban elszenvedett érzelmi-fizikai elhanyagolás, a verés és a szexuális visszaélés nemcsak mentális és viselkedésbeli zavarokhoz vezet, hanem a fizikumban is nyomot hagy.

Mint azt Andrejkovics Mónika tanulmányából megtudhatjuk, gyermekkori súlyos bántalmazást követően csökkent szürkeállomány-térfogatot találtak a prefrontális kéregben (ez a memóriáért, a végrehajtó funkciókért és a szociális képességekért felelős), az esetek nagy százalékában csökkent a hippokampusz volumene, és az első életéveiket árvaházban töltő gyerekeknél megnőtt az amygdala térfogata.

Elhanyagolás vagy bántalmazás hatására a corpus callosum, a két agyfélteke közötti kommunikációért felelős idegrostokból álló pálya is kisebbedik. Mivel a jobb agyfélteke tárolja és dolgozza fel a negatív érzelmeket, a bal pedig verbálisan tudatosítja őket, ha a kapcsolat nem optimális a két félteke között, akkor elmarad az érzelmek tudatosítása, kiértékelése, azonosítása.

Aki egy gyereket bánt, romba dönt egy egész életetForrás: flickr / Brandon Warren

Stressz hatására a mellékvese kortizolt termel, ami rövid távon segíti a szervezet normál működésmódba való visszatérését, hosszú távon azonban memória- és koncentrációzavarokhoz vezethet. Ha azonban a kisgyerek folyamatos stressznek van kitéve, ezek a folyamatok nem szűnnek meg a fenyegetés elmúltával, hanem állandósulnak, ami kihat az agy strukturális és funkcionális működésére.

Hétköznapi nyelven ez annyit tesz, hogy az egyén állandó fenyegetettségre rendezkedik be, vagyis a valóságot torzítva érzékeli. Ott is veszélyt feltételez, ahol az valójában nem áll fenn. Ha például a pedagógus azt látja, hogy egy gyerek védekezően felemeli a kezét, miközben ő csak közelebb akart hajolni hozzá, biztos lehet benne, hogy bántalmazott gyerekkel van dolga.

Aki egy gyereket bánt, romba dönt egy egész életet

Szülőnek lenni az élet egyik legfelelősségteljesebb, legnehezebb feladata, mégis bárki belevághat mindenféle felkészülés, előképzettség nélkül. Pedig az embergyerek csak úgy válhat kiegyensúlyozott felnőtté, ha legalább egy biztonságot nyújtó, szükségleteit kielégítő, érzelmeire megfelelően reagáló érett felnőtt segíti élete első éveiben. Ha nincs ilyen személy, ha a gyermek integritását megsértik, ha igényeit figyelmen kívül hagyják, ha sorozatos traumáknak teszik ki, akkor „az újszülöttek aranyát ólommá változtatják betegségekkel küzdő, depressziós felnőttek formájában”.

Aki egy gyereket bánt, romba dönt egy életet, és ezzel az egész társadalom fejlődésére negatív hatást gyakorol. „Az Egészségügyi Világszervezet álláspontja az, hogy a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás nemcsak az élet teljes hosszán át megnyilvánuló testi és lelki egészségromlást okoz, hanem a társas kapcsolatokra és a munkavégzési képességre gyakorolt hatásain keresztül végső soron lassítja az országok gazdasági és társadalmi fejlődését.”

A gyermekkorban átélt erőszak és elhanyagolás jelentős mértékben növeli a kamasz- és felnőttkori agresszivitást (önmaga vagy mások irányába), a kriminalizáció, az öngyilkosság, az antiszociális személyiségzavar esélyét. A bántalmazott gyerekeknél felnőttkorban gyakran alakul ki hiányos önkontroll és empátia, gyenge konfliktusmegoldó képesség, pánikbetegség, krónikus fejfájás, gyomorbántalom, szexuális zavar, pszichés betegség, dohányzás, alkohol, droghasználat.

Könnyen lehet, hogy igaza van annak a külföldi szakértőnek, aki egy konferencián úgy fogalmazott, ha felhagynánk a gyerekek bántalmazásával, kiürülnének a börtönök.

Ha felhagynánk a gyerekek bántalmazásával, kiürülnének a börtönökForrás: flickr / Daniela Hartmann

Ami pedig az ördögi kör fennmaradását biztosítja: a bántalmazott gyerekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik, jelentős részük pedig a további életükben is áldozatszerepbe kényszerül. A gyerekkori mechanizmusok, a gyenge önértékelés, az elszigetelődés, az önvédelmi mechanizmusok hiánya miatt a külvilágban is könnyű prédává válhatnak. Akit felnőttként bántalmaznak, nagy valószínűséggel gyermekként is áldozat volt.

Nem könnyű leszámolni a boldog gyerekkor mítoszával

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a bántalmazások 90 százaléka a családban történik, és a fennmaradó 10 százalékot is többnyire olyan személyek követik el, akiket a gyerek ismer (tanárok, edzők, gondozók). A WHO legfrissebb, 2013-as jelentése szerint az európai gyermekek 23 százalékát bántalmazzák, a szexuális bántalmazás a lányok 13,4, a fiúk 5,7 százalékát érinti. A szexuális bántalmazás elkövetői elsöprő többséggel férfiak (és többségében nem pedofilok).

Egy másik, 22 országot átfogó vizsgálat szerint a gyerekkori szexuális bántalmazás a lányok 19,7, a fiúk 9,7 százalékát érinti. A legmagasabb előfordulási arányt Dél-Afrikában találták (34,4 százalék), a legalacsonyabbat Európában (9,2). Észak-Amerikában nőknél 15-25, férfiaknál 5-15 százalékot mértek.

Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa, hiszen a dolog természetéből fakadóan rengeteg eset örökre titokban marad. Mivel a gyerekek kötődnek a bántalmazóhoz, és sokszor nem is tudják, hogy amit velük tesz, az teljességgel megengedhetetlen, nem tudnak beszélni fájdalmaikról. Felnőttként pedig sokan mélyen magukba temetik a történteket, és abban a tudatban élnek, hogy boldog gyerekkoruk és tökéletes szüleik voltak.

Nem könnyű leszámolni a boldog gyerekkor mítoszávalForrás: flickr / wan mohd

Amikor pedig mentális, pszichés vagy fizikai problémáikkal szembesülnek, úgy érzik, isten, a sors vagy a rossz gének sújtják őket – hacsak nincs olyan szerencséjük, hogy találkoznak egy kompetens pszichoterapeutával, aki végigvezeti őket egy nagyon nehéz úton.

Pedig a legújabb kutatások azt mutatják, hogy van remény. Nemcsak gyógyszeres kezeléssel, hanem pszichoterápia alkalmazásával is el lehet érni pozitív neurobiológiai változásokat, vagyis még a kisgyerekkori agyi elváltozás sem visszafordíthatatlan folyamat.

A legfontosabb, hogy átéljük: gyerekként tiszták és értékesek voltunk, ártatlanul kellett elszenvednünk a felnőttek abúzusait. Ha sikerül empátiát éreznünk saját bántalmazott gyerekkori önmagunk iránt, képesek leszünk elfogadni felnőtt énünket, és ami a legfontosabb, nem adjuk át a hibás mintát saját gyerekeinknek.