Az iskola alapvetően erőszakszervezet

Horn György AKG igazgató

Az évnyitó ünnepség képmutatás, hiszen a szünidő végének senki sem örül, a gyerekek nem az életre készülnek, hanem élnek, a jó iskola pedig nem jogi és hatalmi eszközökkel, hanem a személyesség erejével motivál. Így látja ezt Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezetője, az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének elnöke, akivel a 21. század iskolájáról beszélgettünk.

• Az iskola a 21. század elején nem más, mint a saját maga által okozott károk megszüntetésére irányuló intézmény.
• Saját alapítású iskolája nem intézményként működik, inkább olyan, mint egy család.
• Az AKG úri iskola, ide elkényeztetett gyerekek járnak, akiknek a szülei fizetnek ezért.
• Ha rajta múlna, az iskolának „mindössze” három feladata volna.

Fogadok, hogy nem szeretett iskolába járni.

Tényleg nem. De persze a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Abban az értelemben szerettem iskolába járni, hogy ott szereztem barátokat, ott találkoztam az első szerelmemmel – ezzel majdnem mindenki így van. Ugyanakkor az a kényszer, hogy egy csomó dolgot kötelező megtennem, amihez nincs személyes indítékom, kezdettől fogva nagyon zavart.

A polgári társadalom szétszakította az ember életét munkahelyre, magánéletre, közösségi életre Fotó: Bielik István - Origo

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy pedagóguscsaládból származom, és sosem volt kérdés számomra, hogy a szüleim példáját fogom követni. Hatan voltunk testvérek, és gyakorlatilag valamennyien ugyanazt a pályát választottuk, mint a szüleink. A húgom itt dolgozik, az öcsém a Politechnikum alapítója.

Vagyis kezdettől fogva úgy állt hozzá a szakmájához – és ez a kezdet még jócskán a Kádár-rendszer idejére esik –, hogy más, a gyerekek igényeihez jobban igazodó iskolát akart csinálni?

Igen, de nem az elméletből indultam ki, hanem a gyakorlatból. Nagyon hamar, 31 éves koromban lettem iskolaigazgató. 1982-től ’88-ig vezettem a közgazdasági egyetem gyakorlóiskoláját, és egyszerűen csak elkezdtem összeírni, hogy milyen bajok vannak. Ezt egyébként a mai napig csinálom, nézze csak, itt van az asztalomon Horn összes füzeteinek 44. kötete. Ma is napról napra, hétről hétre följegyzem, mit kell még megoldanunk.

Mik voltak a legszembeötlőbb problémák a nyolcvanas évek iskolájában?

Nagyjából ugyanazok, mint ma. Például egy normál iskolában egy tanár hét-nyolc osztályban tanít, mindegyikkel heti két-három órája van. Vagyis 200-250 diákkal kell foglalkoznia egyszerre, ami teljes képtelenség. Ilyen körülmények között a tanár nem a tanulókra, hanem a tantárgyára koncentrál. „Menet közben nem lehet autót szerelni” – írtam fel a füzetembe annak idején. Az évek során rengeteg ilyen tételmondat született, például az AKG mottója is: „A gyerek nem az életre készül, hanem él.”

A jó iskola a lehető legkevesebb kárt okozza a gyereknek Fotó: Bielik István - Origo

Evidenciának tűnik, pedig még ma is minden ballagáson elhangzik, hogy „és most kiléptek a nagybetűs Életbe”. Mintha a gyerek nem is élne, vagy valami lefokozott létezésben volna része.

Pontosan ezért lett olyan fontos számunkra a jelenelvűség. Hogy a gyerekek az iskolás időszakuk alatt ne készüljenek valamire, hanem érezzék jól magukat, szeressenek élni. Ezt borzasztó nehéz megvalósítani az iskolában, ami – ma már szakmai meggyőződésem – eredendően szörnyű hely, egy erőszakszervezet.

A polgári társadalom szétszakította az ember életét munkahelyre, magánéletre, közösségi életre. Ez a 19. század eredménye. Az általános népiskola bevezetésével az iskola munkahellyé vált a gyerekek számára. Van jó munkahely és rossz munkahely, de mindenképpen kényszer, tankötelezettség van.

Annak idején például iskolaigazgatóként megrovást kaptam a fővárosi tanácstól, amiért nem tartottam évnyitó ünnepélyt. Nagyon szerettem, sokáig kint volt a falamon, de aztán sajnos elkallódott valahol. Mert hát micsoda képmutatás azt várni a gyerekektől, hogy fehér ingben ünnepeljék a nyaralás végét és az iskola kezdetét?

De hogyan lesz a kényszerből akarás? Hogyan lehet olyan iskolát létrehozni, amit nem utálnak a gyerekek?

Meggyőződésem, hogy az iskola ma, a 21. század elején nem más, mint a saját maga által okozott károk megszüntetésére irányuló intézmény. Vagyis a jó iskola a lehető legkevesebb kárt okozza a gyereknek. Mivel a társadalom szétszakítja a családot azzal, hogy minden tagját munkahelyre kényszeríti, a család ma már tényleg nem alkalmas arra, hogy a gyerekeket felkészítse a szocializációs folyamatra.

Az iskola erőszakszervezet, hiszen kiszakítja a gyerekeket a családból Fotó: Bielik István - Origo

Amire biológiailag, társadalmilag hivatva lennénk anyaként-apaként, azt ma nem tudjuk megtenni, mert egyszerűen nem tudunk kellő mértékig jelen lenni a gyerekeink életében. Ezért is mondom, hogy az iskola erőszakszervezet, hiszen kiszakítja a gyerekeket a családból. Mi ezen a személyességgel igyekszünk segíteni.

Nem jutott eszébe, hogy általános iskolát alapítson?

Nem. Azért lett az AKG közgazdasági gimnázium, mert ehhez értek. A közgazdasághoz és a tinédzserekhez.

Azért kérdezem, mert így viszont, mire idekerülnek a gyerekek, többnyire már utálják az iskolát. Ellenségnek tekintik a tanárokat, és leküzdendő akadálynak a tantárgyakat.

Igen, de mivel hatosztályos gimnázium vagyunk, elég fiatalon, 12 évesen kerülnek hozzánk a gyerekek, amikor még könnyen alakíthatók. De azért ez is iskola, ez is munkahely. Azt szoktam mondani, hogy az AKG nem családias, hanem családszerű iskola, ami azt jelenti, hogy lemondunk a jogi eszközökről. Nem intézményként látunk el feladatokat, hanem úgy, mint a család. Nincs házirend, nincsenek jogi eszközeink a neveléshez.

Ha nincs szabályzat, nincsenek fegyelmező eszközök, akkor mitől épülnek be a szabályok?

A jogi eszközök helyébe nálunk három dolog került: az érdeklődés, az érdekeltség és a személyesség. Itt is tantárgyak vannak, a gyerekek többnyire csoportban dolgoznak, a tanár legfőbb feladata pedig a motiválás. Az érdekeltség felkeltése szöveges értékeléssel, többletpontokkal, jutalmakkal érhető el. A személyesség lényege, hogy egy tanár nem hét-nyolc, hanem – az epochális rendszernek köszönhetően – csak két osztályban tanít egyszerre, ami óriási különbség. Másrészt minden gyereknek van egy patrónusa, aki átveszi a család szerepét.

Mivel családszerűen működünk, azt is mondhatnám, hogy paternalista iskola vagyunk Fotó: Bielik István - Origo

A patrónust az iskola jelöli ki, vagy a gyerekek választják?

Azt szoktuk mondani, hogy a szüleit nem választhatja meg az ember, a patrónusát viszont egyszer választhatja meg. Ez úgy néz ki, hogy hetedik év elején, egy hét ismerkedés után a gyerekek választhatnak abból a hat tanárból, aki abban az évben patrónusként rendelkezésre áll. Nem minden tanárunk patrónus, nem is mindenki alkalmas erre. Viszont patrónusként egy tanár majdnem kétszer annyit keres, mint ha csak tanít.

Miben különbözik a patrónus az osztályfőnöktől?

Egészen más a kettő. Az osztályfőnök az iskola dolgait intézi, a patrónus a gyerekét. Egy osztályfőnöknek 30 gyerekkel kellene törődnie, a patrónusra 12 „csibe”, azaz 12 gyerek jut, akikkel minden héten legalább egyszer leül beszélgetni. A patrónus közvetíti a szabályokat, ő tartja a kapcsolatot a szülőkkel, nélküle nem lehet órarendet csinálni, projektet választani. Ő beszéli meg a gyerekkel a hiányzásokat, a dolgozatai eredményét, de akár a legszemélyesebb problémáit is.

A gimnáziumok általában nagyon szűken értelmezik a saját feladatukat, mert nem is tehetnek mást. Tudják, hogy az iskolának a szocializáció is feladata volna, de nem fér bele az életükbe. Mi meg kiterjesztjük magunkat. Onnan tudom, hogy öregszem, hogy ma már a csibéim nem szaladnak ide hozzám zokogva, hogy a szerelmi bánatukat megosszák velem, de a patrónusok sokszor ilyen feladatokat is ellátnak.

Egy iskolát jól jellemez, hogy milyen alapon képződik rangsor a gyerekek között Fotó: Bielik István - Origo

Vagyis az a plusz pénz, ami az AKG-hoz mint költségtérítéses iskolához befolyik, például a patrónusi rendszer fenntartásához szükséges.

Gondoljon csak bele, hogy egy osztályfőnök a legjobb esetben – bár ennyit nem szoktak kapni – 20 ezer forint osztályfőnöki pótlékot kap. Egy akkora méretű iskolának, mint a miénk – ahol 14 osztály van – ez kb. évi öt milliójába kerül. Nálunk azonban nem 14 osztályfőnök van, hanem ugyanannyi gyerekre 45 patrónus jut, akik nem havi 20, hanem 120 ezer forintot kapnak csak ezért a tevékenységükért a tanári bérükön felül. Vagyis havonta többet költünk a diákokkal való foglalkozásra (nem tanításra!), mint amennyit egy átlagos gimnázium egy évben költ az osztályfőnökökre.

Néhány héttel ezelőtt André Stern könyve kapcsán írtam egy cikket. Vajda Zsuzsanna pszichológus kioktató hangnemű írásban reagált, amit azzal a megjegyzéssel zárt, miszerint „az alternatív iskolák – a cikk csattanójában felbukkanó Vekerdy Tamás nevével összefonódók is – szolid és biztonságos üzleti vállalkozások”, nem pedig a „szakmai lelkiismeret termékei”. Mit szól ehhez?

Azt, hogy hazugság. Vajda Zsuzsának el kellene mennie Csepelre a Burattino iskolába vagy a Belvárosi Tanodába vagy a Zöld Kakasba vagy a Kovács Gábor-féle óvodába és még sorolhatnám tovább, bele kellene néznie a költségvetésükbe, máris megbizonyosodhatna arról, mennyire nem biztonságos a működésük, mennyi nehézséggel küzdenek.

E tekintetben az AKG tényleg kivétel. Ez egy úri iskola, ide elkényeztetett gyerekek járnak, akiknek a szülei fizetnek ezért. Én nem akartam elit iskolát csinálni, de valahonnan elő kell teremtenünk a működésünkhöz szükséges pénzt. A magyar államtól ennek 20-22 százalékát kapjuk, a többit a szülők finanszírozzák. Ennek ellenére a mi működésünk is tele van bizonytalansággal.

Nálunk nagyon sokféleképpen lehet valaki menő Fotó: Bielik István - Origo

Éppen a bizonytalanság az egész alapítványi hálózat legnagyobb problémája. Például az oktatás mostani államosításának köszönhetően 2015-re lényegében kiszorították a szakképzésből az alapítványi iskolákat. Elvben ezt bármivel megtehetik. Ott van például a tankönyvtörténet. Attól, hogy állampolgári vagy közösségi jogból állami joggá vált, kijáróssá vált a rendszer, vagyis fennáll a mutyizás veszélye, és ez megakadályozza a fejlődést.

Megnehezítette az új köznevelési törvény az alternatívok dolgát?

Született egy kompromisszum az állam és az alternatív iskolák között. Ennek értelmében az állam nem akadályozza meg a szabad kezdeményezéseket, de a miniszter diszkrecionális jogává teszi, hogy ezeket engedélyezi-e, vagy sem. Ezt hívják alternatív kerettantervnek. Nagyon sokat lobbiztam ezért. Végül is ilyen módon az alternatív iskolák – ha engedélyt kapnak – a legteljesebb szabadságot élvezik.

De nem tudhatom, hogy mi lesz néhány év múlva. Azzal, hogy az állam magára rántotta a teljes magyar iskolaügyet, merevvé tette az eljárást, és a változásoknak nincs meg a jogi feltételrendszerük. Márpedig az alternatív iskolák leglényegesebb jellemzője a folyamatos változás, a kor igényeihez való igazodás.

Amikor kamaszodni kezdenek, más típusú motivációra lesz szükségük Fotó: Bielik István - Origo

Tényleg többen jelentkeznek alternatív iskolákba a Hoffmann Rózsa-féle fordulat óta?

2010-nek, az oktatás centralizálásának köszönhetően radikálisan megnőtt a jelentkezők száma. Az idén 400-an jelentkeztek hozzánk, vagyis 326 elutasító levelet kellett írnom vérző szívvel. A felvett gyerekek átlaga 4,92. És ebben azok is benne vannak, akiknek gyengébb eredményeik voltak ugyan, de a testvéreik ide járnak, és ezért előnyt élveznek.

Erre szokták mondani, hogy ezeket a gyerekeket nem is kell tanítani, olyan jók a képességeik, olyan erős motivációval érkeznek otthonról.

Ha arról van szó, hogy egyetemre akarnak menni, akkor ez igaz. Valamennyien egyetemre, sőt mostanában külföldi egyetemre akarnak menni, és valamennyiüket fel is veszik. Tényleg lehet mondani, hogy akkor hívjuk be a taxisofőröket, és intézzék el ők a tanítást, akkor is működni fog a dolog.

De persze nem így van, hiszen a hétköznapokban nem az egyetemi felvételi lebeg a gyerekek szeme előtt. Amíg kicsik, az anyukájuk-apukájuk meg a tanító néni kedvéért tanulnak, de amikor kamaszodni kezdenek, más típusú motivációra lesz szükségük ahhoz, hogy továbbra is jól teljesítsenek.

Az AKG személyközpontú iskola Fotó: Bielik István - Origo

Mindig mondom a szülőknek, hogy egy picit próbálják meg visszaidézni tizenéves emlékeiket. Nem a bulikat, hanem a szorongásokat. A legrettenetesebb időszak ez az ember életében. Minden először történik. Az első szerelem, az első berúgás, az első másnaposság, a szabályok megismerése, a felismerés, hogy a hatalom bármit megtehet. Fontos lesz a társak közötti hierarchia.

Egy iskolát jól jellemez, hogy milyen alapon képződik rangsor a gyerekek között. Nálunk nagyon sokféleképpen lehet valaki menő. A rendszer sokféle prioritást elfogad, és tolerálja, megengedi a gyengeségeket más területeken.

Ha rajtam múlna, az iskolának „mindössze” három feladata volna: megőrizni, vagy ha nincs, megteremteni a tanulási motivációt, kialakítani a tanulási képességeket és fejleszteni a szociális kompetenciákat. Ez a három dolog elég az egész életre. Ha mindez megvan, akkor a választott pályájához szükséges szaktudást már bárki könnyedén megszerzi.

Ők gyerekek, nekem meg az a dolgom, hogy egészséges, boldog felnőttek legyenek Fotó: Bielik István - Origo

Mi az oka annak, hogy miközben évtizedek óta az oktatás megreformálásáról beszélünk, gyakorlatilag mégsem történik semmi? Legfeljebb egyet lépünk előre, aztán kettőt vissza.

Ugyanaz a helyzet, mint az egészségüggyel. A felvilágosodástól a második világháborúig, sőt inkább azt mondom, az 50-es évekig eltartott, mire az orvostudomány igazán diagnosztizálni tudta a betegségeket, mire feltárta az emberi test, a különböző szervek működését, és arra is rájött, hogy ezek megbetegedéseit hogyan tudja kezelni. És amikor idáig eljutott, akkor kiderült, hogy ez rettenetesen sok pénzbe kerül. Máig nem tud kimászni ebből. Ma már legtöbbször nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e gyógyítani a betegséget, hanem hogy van-e rá pénzünk?

Ugyanígy rengeteg tudás halmozódott fel az évszázadok során az iskoláról, és kiderült, hogy ehhez is rengeteg pénz kell, ha jól akarjuk csinálni. Vagyis az iskola azért nem tud változni, mert elképesztően drága lenne az átalakulás. Más épületek kellenének, másképp felkészült tanárok, egyáltalán, a tanár fogalmának, szerepének teljes átalakuláson kellene átesnie.

Az alternatív sokak számára a liberális szinonimája. Ön mégis azt állítja, hogy az AKG nem liberális iskola.

A liberális iskola olyan intézmény, ahol a szabadság jogi definíció. Ahol közösen elfogadnak bizonyos szabályokat, amelyek mindenkire nézve kötelező érvényűek, és ezeket – mondjuk, iskolabíróságok révén – betartatják. Nálunk nincs ilyesmi. Nálunk az van, hogy a csibéimnek én vagyok az apukájuk, és mint ahogy otthon sem a jog uralkodik, nálunk sem azért nem pofozom meg a gyereket, mert a jog tiltja, hanem mert más módon oldjuk meg a problémákat. Folyamatos párbeszéddel.

Anarchista, a szó eredeti, nem pedig hétköznapi értelmében. An-arché, azaz vezető nélküli, ami nem jár káosszal Fotó: Bielik István - Origo

Az AKG személyközpontú iskola. Ha már jelzőt kell választani, akkor azt mondanám rá, hogy anarchista, a szó eredeti, nem pedig hétköznapi értelmében. An-arché, azaz vezető nélküli, ami nem jár káosszal. Itt komoly kötelezettségeik vannak a diákoknak, csak éppen nem a jog, nem a hatalom eszközeivel érjük el, hogy ezeknek eleget tegyenek, hanem a személyesség erejével.

Mivel családszerűen működünk, azt is mondhatnám, hogy paternalista iskola vagyunk. Amikor a társadalom paternalista, az rettenetes, de egy iskola a természeténél fogva az, mivel a tanár-diák viszony aszimmetrikus. Ők gyerekek, nekem meg az a dolgom, hogy egészséges, boldog felnőttek legyenek úgy, hogy közben egészséges és boldog tizenévesek is maradjanak. És ez rohadt nehéz. Na most, ebben nincs semmi liberális. A szerzetesek is ezt csinálták, csak ők tudták, mi a jó, mert nekik ott volt a Biblia. Nekünk nap mint nap meg kell küzdenünk azért, hogy rájöjjünk, mi a jó megoldás.