Meztelenre vetkőzött a rendező a színpadon

2015.03.26. 12:38

Kit érdekel Schilling Árpád? Kit érdekel, hogy ez az öregedő színházi rendező kiáll a színpadra, és arról panaszkodik, hogy a színházból civil szervezetté alakult Krétakör nem kap pénzt az államtól?

A Krétakör Színház alapító-rendezőjének, az átalakult Krétakör Alapítvány vezetőjének új színházi előadása, a Lúzer épp attól rettentően érdekes, hogy miközben semmi sem az, aminek látszik, mégis minden az, aminek látszik.

Mert egyrészt nagyszerű, hogy Schilling Árpád kiáll a színpadra, és saját életének valós dilemmáiról beszél, hiszen ezzel végtelenül hitelessé teszi állásfoglalását egy olyan országban, ahol nemhogy nem gyakoriak a nyílt, egyenes, sommás színpadi megállapítások, de ahol semmi sem csábítóbb a szakma jó része számára, mint jó mélyen egy áthallásos klasszikusba csomagolva üzenni meg a világról alkotott véleményt.

Másrészt nagyon elgondolkodtató, hogy olyan, mintha tényleg a rendező Schilling Árpád állna a színpadon, hiszen aki a színpadon áll, és aki annak az előadásnak a szereplője, amelyre pénzért jegyet vettünk, szükségképpen karaktert alakító színész, még akkor is, ha a karakter és a színész neve megegyezik.

Mindig akad egy olyan idióta, mint a feleségemForrás: Fegyverneky Sándor

Minden perce formabontás

A Lúzer tehát mindvégig két síkon tud hatni: egyrészt kérdéseket tesz fel a színházról mint formáról, másrészt megragad és roppant erővel beránt és gondolkodtat mindarról, amiről a one man show után végül mégis megszülető színdarab beszél.

Egyrészt minden perce formabontás; olyasfajta, ami ugyan nem világít rá a színházzal kapcsolatos vadonatúj elméleti truvájokra, de ami mégis alapvető természetességgel hágja át mindazokat az íratlan szabályokat, amelyek a láthatatlan negyedik falon keresztül nézett, lélektani realista, történetmesélő – azaz Magyarországon kis túlzással egyeduralkodó – színházban megszokottak.

Hol kezdődik a színpadon a színész, és hol ér véget a saját magáról őszintén beszélő magánember?

Nem játszott szerepet már addig is Schilling, ha akkor már szerepet játszik, amikor saját feleségére, a színpadon beletörődő szomorúsággal álldogáló Sárosdi Lilla színésznőre azt mondja, azért nem megy előre az ország, mert „mindig akad egy olyan idióta, mint a feleségem”?

(Hiszen egy ilyen durva beszólás, úgy tűnik, már nem lehet őszinte – miközben persze minden lehet.) S ha így volna, akkor automatikusan „fikcióként” kell-e kezelni mindazt, ami addig a politikáról alkotott magánvéleményének tűnt – s ha igen, az változtat-e bármin?

Hol kezdődik a színész?Forrás: Fegyverneky Sándor

Pojácának nevezi a meztelenre vetkőző Schillinget

Ha egy beépített „néző” felháborodottan szánalmasnak, egykori önmagát nevetségessé tevő pojácának nevezi a színpadon a ruháit levető Schillinget, az a gondolat automatikus elutasítását szüli a nézőben, vagy zavarodottságot, ha az ember elmorfondírozna azon, van-e ebben a véleményben is valami?

És egyáltalán: különleges az a mód, ahogyan a Krétakör folyamatos önreflexióval, (ön)iróniával, máskor pedig kendőzetlenül egyértelmű fogalmazással próbál meg bevonni a gondolkodásba, azaz hatást gyakorolni a nézőre, interakcióba lépni a nézővel. Ami végső soron a színház egyetlen igazán fontos feladata. De nem is próbálkozás ez: a Lúzer hatásmechanizmusa működésre van ítélve – lehetetlen nem véleményt alkotni.

Mégpedig épp azért, ami az előadás másik rétegét jelenti: a Lúzer olyan közel kerül a nézőhöz, mint egy tüntetés, amelyen részt veszünk, és nem mint egy előadás, amit a sötétből lesünk meg – és erről a kivételes hitelesség tehet.

Vagy ahogyan egy színikritikus fogalmazott a színház folyosóján: hogy itt „végre nem más farkával verik a csalánt”. Schilling ugyanis úgy mond ítéletet a mai magyar politikáról, a kormányról, az ellenzékről, a művészetet felügyelő grémiumokról és a színházi szakma prominenseiről, hogy nem kívülről, hanem hangsúlyosan belülről beszél témáiról.

Nem ítélkezik másokról, hanem vállalja az ítéletet saját maga felett is.

Mert bár a Lúzer egymáshoz csak lazán kapcsolódó jelenetei – a politika minden résztvevőjének ostorozásán túl – a színházi szakma minden résztvevőjének stratégiáit állítja pellengérre, de csupa olyan dilemmát vet fel, amellyel rendezői pályája során Schilling maga is szembekerült.

Írjanak a testére filctollal 

Például a Krétakör Alapítvány, mai politikai aktivizmuson alapuló működésének voltaképpen kudarcos ellentéteként veti fel, hogy a megalkuvó rendező még „egy jó kis Csehovot” is hajlandó lenne rendezni, ha úgy tartja az érdeke – miközben Schilling egyik legsikeresebb rendezése a Siráj (Csehov Sirálya) volt.

A politika minden résztvevőjének ostorozásán túlForrás: Fegyverneky Sándor

Az ilyen gesztusokon kívül ugyanakkor a szó legkonkrétabb értelmében is a saját bőrét viszi vásárra Schilling: egy ponton meztelenre vetkőzik, és felszólítja a közönség tagjait, hogy írjanak a testére filctollal üzeneteket a magyar értelmiség számára.

(Persze ez az eltúlzott kitettség megint kétfenekű: a maximális önátadás mellett azért az irónia is megvan benne – pláne az ezt követő, már említett jelenetben, amelyben a beépített néző, Ördög Tamás leszedi a keresztvizet a magát egy szál semmiben mórikáló rendezőről.)

És hogy a Lúzer a szó konzervatív értelmében is színház, nem „csak” performansz – ha ugyan van értelme az effajta distinkciónak a mai posztmodern korban –, azt az is bizonyítja, hogy mindeközben ül az a történet is, ami az előadás második felének, mondjuk úgy, cselekménye.

Amely egy Schilling Árpádra feltűnően hasonlító rendező lehetséges életútját mutatja be – vagyis persze dehogyis ezt: sokkal inkább a mai magyar színházcsinálásban jelen lévő problémákat.

Ekézi a művészi megalkuvást

A nőket tárgyiasító, dekoratív testté degradáló rendezői attitűdöt, a pénzosztókhoz való dörgölőzést, a kitüntetésekért, az elismertségért vagy egyszerűen a nyugalomért való művészi megalkuvást.

A nézőnek aktívan részt kell vennie a darabbanForrás: Fegyverneky Sándor

A tunyaságnak ábrázolt hozzáállást, amikor a színházi ember nem akar részt venni az „itt és most” folyó dolgokban, csak egy elefántcsonttoronyból letekintve „rendez egy jó kis Csehovot”. Ami tulajdonképpen a szöges ellentéte annak a (társadalmi ügyekben) résztvevő színháznak, annak a sommásan, szókimondóan véleményt formáló alkotási módnak, amely a Lúzer sajátja.

És amely persze, mint semmi a színpadon, nem egyértelmű. Hiszen Schilling Árpád per pillanat épp a Katona József Színházban próbál: rendez egy jó kis Goethét.

Tényleg nem ússzuk meg a Lúzert úgy, hogy nyelés előtt ne kelljen alaposan megrágni mindent, amit kapunk az előadástól. Azaz aktívan részt venni valamiben. Első lépésnek az előadás értelmezésében, vagyis tulajdonképpen létrehozásában (legalábbis saját magunk számára). Aztán meg ki tudja, miben – talán a közéletben is? Schilling Árpádon nem fog múlni, ő megtette, amit megkövetelt a haza.