Örülök a halálos fenyegetéseknek

Norman Lebrecht komolyzenei kritikus
Norman Lebrecht
Vágólapra másolva!
Budapesten járt Norman Lebrecht, napjaink legismertebb komolyzenei kritikusa, aki sokat írt már a zeneipar válságáról. Szerinte nincs miért aggódni, hiszen elértük a mélypontot, ahonnan már csak fölfelé vezet az út.
Vágólapra másolva!
  • Egy új koncertterem árából öt évig fent lehetne tartani egy intenzív osztályt.
  • Lebrecht nem fogja vissza magát írásaiban, vitriolos stílusával sok ellenséget szerzett már magának.
  • Egy ízben halálosan is megfenyegették.
  • A nagyszerűt és a katasztrofálisat is imádja. A középszert viszont nagyon rosszul viseli.
  • Zseniális muzsikusokból nincs hiány szerinte, de itt az ideje újragondolni a klasszikus zene teljes rendszerét.
  • Egy jó karmester nem lehet a zenekar diktátora, legalábbis manapság.

Itt vagyunk a nemrég felújított Zenekadémián. Hogy tetszik az épület?

Fantasztikus az atmoszféra. Rengeteg nagy magyar zenészt és karmestert ismerek, akik itt tanultak. Solti Görgy például egy utcára lakott tőlem Londonban, nagyon jóban voltunk. Hatalmas kiváltság, hogy a róla elnevezett teremben tarthatok előadást.

Ön szerint sokat számít, hogy milyen térben hallgatunk egy koncertet, vagy mindig az előadás minőségén van a hangsúly?

Ez egy nagyon aktuális és égető kérdés. Számít-e egy koncertterem bármit is a 21. században? Ma hatalmas lendülettel építik az új termeket Londontól Sidney-ig. De vajon tényleg szükségünk van ezekre egy olyan korban, mikor a befogadás legnagyobb hányada ezeken kívül zajlik? A közönség nagy része már nem a helyszínen, hanem otthon nézi a youtube-ot vagy az élő közvetítést. Esetleg a telefonján követi az előadást.

Tényleg szükségünk van koncerttermekre a 21. században? Fotó: Bielik István - Origo

Valóban megér egy koncertterem újabb 4-500 millió eurót? Ez egy nehéz társadalmi-politikai kérdés, amire én sem tudom a végső választ. Egyfelől gombamód emelkednek a fantasztikus termek, másfelől ennyi pénzből öt évig lehet működtetni egy kórház intenzív osztályát.

Nyújthatja ugyanazt az élményt egy felvétel vagy egy internetes közvetítés, mint az élő előadás?

Semmiképp. Élő koncertekre mindig szükség van, mert egyedül az rejti magában a kiszámíthatatlanság varázsát. Ez sokkal többet jelent, mint a telefonunkról nézni egy közvetítést. Az élő jelleg tehát nélkülözhetetlen, de csak egyike annak a sokféle módnak, ahogy az emberek ma zenét hallgatnak.

Én például egyre kevesebb koncertre járok. Már nem vagyok olyan fiatal, ott a családom, és nem akarok minden este kijárni. Gondosan megválogatom, hogy mire megyek el. Két dolgot keresek: a nagyszerű és a rémes előadásokat. Amit sosem tudtam elviselni, az a középszerűség. Semmibe nem érdemes úgy belevágni, hogy „na, csináljunk valami átlagosat”. Sajnos manapság is túl sok koncert ilyen.

A nagyszerű és a rémes előadásokat keresem Fotó: Bielik István - Origo

Tehát többet tanulhatunk egy katasztrofális koncertből, mint egy erős közepesből?

Hát persze! Egyszerűen imádom a borzalmas koncerteket. Különösen az olyanokat, amelyek mögött nagy ambíciók álltak. Nem véletlen, hogy amikor könyvet írtam a legfontosabb komolyzenei lemezekről, nemcsak a 100 legnagyszerűbbet vettem bele, de a 20 legrosszabbat is. Ezek célja persze sosem az volt, hogy rosszak legyenek, mindenki meg volt győződve a sikerről. De a végeredmény lenyűgözően borzalmas lett.

Hihetetlen élmény például, mikor Leonard Bernstein vezényli az Enigma Variációkat a BBC Szimfonikusokkal, akik már az anyatejjel is ezt a zenét itták magukba. Bernstein tévedésből megváltoztatta a tempójelzést, így az egész majdnem szétesik, de aztán mégsem. A felvételt hallgatva ámul el az ember, hogy milyen fantasztikus dolog is a zene: hiába pusztítod el, valahogy mégis mindig túlél.

Sokat ír és beszél a komolyzene válságáról. Mik a fő elemei a krízisnek?

A képlet egyszerű: az ezredforduló óta összeomlott a szimfonikus zene öt gazdasági tartópillére. Az állami támogatás mindenhol veszélybe került, mert sokan úgy érzik, hogy minden kultúrára szánt fillért az idősek és a betegek elől veszünk el. Aztán ott vannak a magánadományok, de azok szintén a gazdasági helyzettől függenek. Dúskálhatsz a gazdag támogatókban, aztán jön egy hirtelen 9/11 vagy 2008, és el is tűntek.

Összeomlottak a szimfonikus zene gazdasági tartópillérei Fotó: Bielik István - Origo

A harmadik pillér a lemezipar, ami nemcsak a pénz miatt volt fontos, hanem fényes karriereket épített fel, muzsikusok újabb generációinak teret adva. A turnézás is visszaesett, ami szintén fontos lehetőség volt sok zenekar számára. Ezzel együtt a bevételek is mélyrepülésbe kezdtek. Tehát a komolyzene egész gazdasági talapzata, ami a kései 19. század óta létezett, eltűnt. Nyilvánvaló, hogy újra kell gondolni a rendszert. Hogy csinálhatnánk másként.

Önnek van megoldási javaslata?

Van pár ötletem, de az ipar nagy része azt mondja, hogy nem, nem kéne változni, mert azzal is csak elveszítjük azt a keveset, ami még megvan. A válaszom erre az, hogy igazából már nincs semmi, amit elveszíthetnénk. Épp ezért kell új utakat keresni.

Azok a hagyományos kapcsolatok, amelyek a zene, a közönség és a pénzvilág között húzódtak, egytől egyig megszűntek. Gondoljunk erre úgy, mintha egy válás vagy megözvegyülés után lennénk. A gyászmunka után ki kell mozdulnunk, hogy újra elkezdjünk randizni.

Újra el kell kezdenünk randizni Fotó: Bielik István - Origo

Vannak meghatározó figurái a zeneiparnak, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ön?

Sokan látják, hogy változásra van szükség, de nem tekintenek elég messzire. Legfeljebb A-ból B-be keresik az utat, szerintem viszont A-ból C-be kellene eljutni.

A 20. század óta egyre növekszik a zenészek és a hallgatók közti szakadék. Régen majdnem mindenki tanult zenélni, legalábbis a polgári családokban, ma viszont már alig olvasunk kottát. Nem gondolja, hogy így könnyen elsznobosodhat a komolyzene világa?

Dehogynem, de ez is csak egy eleme a problémának, amiről beszélek. Az én perspektívám pedig a következő: a válság végére értünk, ennél rosszabb már nem történhet velünk, szóval ideje megoldási javaslatokon gondolkodni.

A zenei írástudatlanság általános jelenség, tudjuk, hogy a gyerekek egyre nehezebb közel hozni a komolyzenéhez. Gondolkodjunk új utakon, hogy tehetnénk számukra élménnyé a zenét. Észrevesszük majd, milyen könnyű megváltoztatni az embereket és odavonzani őket a zenéhez. Szerintem túl sok időt töltünk magyarázkodással. Nem kell állandóan bocsánatot kérni, hisz a zene még mindig itt van. Az ipar és a rendszer eltűnt, de a zene megvan.

A zeneipar eltűnt, de a zene még megvan Fotó: Bielik István - Origo

Tehát akkor most sincs hiány briliáns zenészekből?

Soha nem láttam ennyi tehetséges fiatal zenészt és karmestert, mint manapság. Ez így is van rendjén, hiszen a zene a versengésről is szól. Nem annyira, mint a sport. Nem véletlen, az olimpiákon is mindig megdőlnek világrekordok, hisz az atléták következő generációja jobb, mint az előző volt. Ugyanígy van ez a zenében is.

A generációváltásnak viszont akadálya lehet a merev sztárrendszer, ami nem hagyja kibontakozni a fiatalokat.

De ha egyszer megszűnt a lemezipar és a tömegmédiában sem kap többé felületet, akkor sztárrendszer sincs többé. Hahó, ébresztő, ideje újrakezdeni! (nevet) Ha pedig nincsenek sztárok, akkor építsünk egy rendszert sztárok nélkül. Onnantól bárki sztár lehet, aki kellően tehetséges. Ez a zeneipar demokratizálódásával is együtt járhat.

Az internetnet szerepe ezzel felértékelődik.

Nem lehet túlbecsülni az internet és a modern kommunikáció egyéb formáinak jelentőségét. Ez egy nagyon izgalmas folyamat. Akárcsak egy élő koncerten, itt is bármi megtörténhet: a merev rendszer nélkül minden egyes nap lehetőség az újrakezdésre.

Beszéljünk kicsit a karmesterekről. Tényleg annyi sarlatán van közöttük?

Hans Keller, a nagyszerű zenész mondta egyszer: nincs még egy olyan szakma, amiben könnyebb lenne sarlatánként érvényesülni, mint a karmesterkedés. Provokatív kijelentés, de van benne igazság. Bizonyos szempontból a karmesterek lehetnek sarlatánok.

Mit csinálnak a karmesterek valójában? Fotó: Bielik István - Origo

Tanulságos például Gilbert Kaplan, amatőr karmester esete. A milliárdos Wall Street-i üzletember szerelemből kezdett vezényelni, és sosem tett úgy, mintha nagy karmester lenne. Mindig csak egyetlen művet vezényelt, Mahler 2. szimfóniáját, ezt viszont ugyanazzal az elszántsággal tanulmányozta, mint a tőzsdei árfolyamokat, és mindent tudott a darabról.

Kaplan sokat tett a romantikus karmester-mítosz lebontásáért. Ha egy amatőr képes hiteles előadásra minden idők egyik legnehezebb szimfóniájából, akkor felmerül a kérdés: mit is csinálnak a karmesterek valójában?

Egy magyar karmester mondta egyszer, hogy egy jó zenekar a koncerten már magától is le tudná játszani a darabot. Szerinte a karmesterre ott már nem is lenne szükség, csak ez a hagyomány.

Olykor igaz lehet, de erről sokan másként gondolkodnak. Vannak karmesterek, akik két próba között rengeteget változtatnak, vagy akár az előadáson is új dolgokkal lepik meg a zenekart. Épp egy magyar, Nikisch Artúr tette először látványsportággá a karmesterkedést. Azt vallotta, hogy minden előadásnak egy nagy improvizációvá kéne válnia. Legyen minden spontán, amit a zenészek éreznek és látnak, vagy amit a közönség hall. Ehhez márpedig szükség van egy karmesterre.

Manapság a karmester sem lehet diktátor Fotó: Bielik István - Origo

Lehet egy jó karmester a zenekar diktátora, vagy csak az viheti sokra, aki jól bánik a zenészeivel?

Ez a korszaktól is függ. Manapság nem juthat messze egy kíméletlen karmester, hisz ő mindig a kor lenyomata is: a diktatúrák korában a karmester is egy zsarnok, a kapitalizmus idején cégvezető, egy gazdasági zavarokkal terhelt korban pedig válságmenedzser. Manapság, mikor nagyjából mindenhol undorodunk a politikusoktól, a sikeres karmester sem lehet teljhatalmú vezető.

Komolyzenei blogját, a Slipdisket több mint egymillióan olvassák havonta, ami elképesztő szám ebben a műfajban. Mi a titka?

Épp erről van szó! Itt van ez a rengeteg olvasó, közben pedig mindenhonnan azt hallom, hogy az embereket már nem érdekli a klasszikus zene. Egymillió ember eljön egy oldalra, ahol semmi másról nem olvashat a klasszikus zenén kívül. Kik lehetnek ők? Hogy érjük el őket? Az a feladat, hogy ezt kiderítsük.

Gondolom, azért a provokatív stílusának is van némi szerepe a sikerben.

Mármint az én provokatív stílusomnak?

Örömöd kell lelned abban, amit csinálsz Fotó: Bielik István - Origo

Igen, gyakran emlegetik önt a legvitriolosabb tollú zenekritikusként.

Elmondok egy kis történetet. Haydn, a zseniális magyar zeneszerző Burgenlandból, éppen Londonban komponálta a Teremtést, mikor meglátogatta egy barátja. Ránézett a kottára, és azt látta, hogy föl-le hullámoznak a sorok. Megkérdezte Haydnt, miért van ez, mire ő lelkesen magyarázni kezdte, hogy ezek a tenger hullámai. Kell lelned egy kis örömöt abban, amit éppen csinálsz, legyen szó zeneszerzésről vagy kritikaírásról. Az én örömöm olykor éles humorban és vitriolos mondatokban nyilvánul meg.

Úgy tudom, kapott már halálos fenyegetést is egy Mahlerről tett kijelentése miatt.

Megtörténik az ilyesmi, az embereknek szenvedélyes érzelmeik vannak a zenével kapcsolatban. Nagyon helyes. Ez is csak azt mutatja, milyen fontos számukra a zene. Nem alszanak el a koncerten, hanem tényleg figyelnek a részletekre.

Részben azért érkezett Magyarországra, hogy meghallgassa a Bogányi-zongorát. Úgy hallom, már ki is próbálta. Mit gondol róla?

Hihetetlen, de működik. Ha valaki előtte azt mondja nekem, hogy fa nélkül is lehet jó zongorát csinálni, csak nevetek. Na persze, és Stradivari-hangzást is biztos kicsalhatunk egy darab műanyagból! Az egész projekt szembe megy a várakozásainkkal és intuícióinkkal.

A zene sosem szűnik meg, csak átalakul Fotó: Bielik István - Origo

Az első találkozás kicsit kényelmetlen, míg hozzá nem szokunk az újszerű hangzáshoz. Kicsit hűvös, távoli, nem olyan meleg, de épp ez tetszik benne. Inkább felélénkít, mint ellazít.

Fontosnak tartja a zenében a technikai újításokat? A hangszerek fejlődésének története nem zárul le a huszadik századdal?

Szerintem soha semminek nincs vége, a dolgok nem zárulnak le. Az ember természetéhez hozzátartozik, hogy mindig van folytatás. A világ még akkor is megy tovább, mikor meghal valaki. A zene pedig már ott van a Teremtés könyvének első fejezetében is. Sosem fog megszűnni, csak mindig új formát talál, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ehhez, és találnunk egy módot, amivel társadalmilag és gazdaságilag működőképessé tehetjük.

A legfontosabb, hogy képesek legyünk izgalmat vinni bele. Hívtak már engem megátalkodott pesszimistának, Júdásnak és mindenfélének. Pedig minden reggel úgy ébredek fel, hogy új izgalmakra várok, és általában meg is találom őket.