Mindnyájunknak megvan a sötét oldala

2015.06.29. 15:57

Csuja Imre fokozatosan fedezte fel adottságát a groteszkhez, de szerinte a paródia is komoly műfaj, amit nem szabad elviccelni. A magyar szinkronban ő is tapasztalja a felhígulást, de ha teheti, a mai napig magyarul nézi a filmeket.

  • Örül, hogy vannak, akik az Üvegtigris miatt mennek el színházba.
  • Végre eljátszhatta első ikonikus Shakespeare-szerepét az Örkényben.
  • Szerinte a szórakoztatáson túl is van értelme a tévés tehetségkutatóknak.
  • A bulvárt nem akarja teljesen elkerülni, de nem szeretne a csapból is ő folyni.
  • Már 12 éve szavalt verseket, amikor rájött, hogy színész akar lenni.

Már öt éve véget ért az Üvegtigris-trilógia. Azért megkapja még néha az utcán az „Ízi rájder, öcsém!”-et?

Persze. Végső soron az a szerep hozta számomra a legnagyobb népszerűséget, kár is lenne ez ellen ágálni. Megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket, ha az emberek kedvesek, én sem vagyok mogorva. Már többször előfordult az Örkény Színházban, hogy előadás után odajönnek nézők, és elmondják: Azért jöttek, hogy megnézzék, ez az ízirájder-gyerek mit művel egy komoly darabban.

Elégedettek voltak azzal, amit láttak?

Igen, megköszönték, és azt mondták, nagyon pozitív élmény volt nekik.

Ne egy béna reprodukció legyen az alakításFotó: Bielik István - Origo

Az ikonikussá vált szerepeknél nem áll fenn a veszélye annak, hogy egyszerű rutinná válnak? Ott van például a Portugál kocsmárosa, akit lassan húsz éve alakít.

Erre nagyon odafigyelünk. Az 50. előadás körül elkezdett kritikus lenni a rendező, Lukáts Andor. Mondtam neki, hogy ugyanúgy csinálok mindent, ahogy eddig. Azt felelte: nem az érdekli, hogy milyen ügyes vagyok, hanem hogy minden este frissen hozzam a szerepet. 

Ne egy béna reprodukció legyen az alakítás, 

hanem mindig aznap szüljük meg a szerepet. Így a magunk számára is sokkal izgalmasabb minden egyes előadás. Nyilván a tévedés kockázata is megvan, de közben megvan a nyitottság és az élénk figyelem. 

Fiatalkora óta nagy Shakespeare-rajongó, de most játszott először igazán emblematikus Shakespeare-szerepet a Hamlet Poloniusaként. Ez milyen élmény volt?

Úgy érzem, sikerült egy izgalmas Poloniust megteremteni. Hogy jó vagy rossz, azt majd mindenki maga eldönti, de hogy sokrétű lett a karakter, azt szerintem nagyképűség nélkül kijelenthetem. 

Az Übü király féktelen főszerepét is megkapta. Honnan merített alapanyagot egy olyan elvetemült karakterhez, mint a hatalmaskodó Übü papa?

Egy színész csak magából dolgozhat. Meg kell keresni a lelkünknek és az agyunknak azt a szeletét, ami pont Polonius vagy épp Übü papa. Az utóbbi mondjuk tényleg speciális eset, mert ott estéről estére ki kell vetkőznöm önmagamból, annyira ordenáré alak. De mindnyájunknak megvan ez a sötét oldala.

A groteszk végigkísért a pályámonFotó: Bielik István - Origo

A Hamlet és az Übü király egyaránt sokat foglalkozik a hatalom természetével, na meg azzal, hogy mit tesz az emberrel a hatalomvágy. Mennyire tartja fontosnak az ilyen témák aktualizálását?

Mi soha nem politizálunk direktben a színpadon. Annyiban aktualizálunk, amennyiben maguk a művek is örök érvényű folyamatokra vonatkoznak. Hisz akármelyik klasszikust vesszük elő, mind ugyanazokról a témákról szól: szerelem, barátság, apa-fiú ellentét, hatalmi alá-fölé rendeltség. Az egész irodalom ezeket taglalja, mert ezek általános érvényű emberi gyarlóságok, vagy épp nagyságok.

A felfokozott humor állandó elem a szerepeiben. Mit gondol, tanítható a groteszkhez való érzék? 

Ez nagyon érdekes jelenség, én is csak fokozatosan ébredtem rá, hogy komoly adottságom van ehhez. A legjobban Gombaszögi Ella fogalmazta meg ezt az érzést, amikor kibökte: 

„Ha én mondok egy mondatot, az emberek nevetnek. Ha ugyanezt Bajor Gizi mondja, sírnak.”

A főiskolától kezdve a mai napig tapasztalom, hogy az általam kimondott mondatok valahogy groteszkké és duplafenekűvé válnak. A fene tudja, miért, de ez végigkísért a pályámon.

Legutóbb is kamatoztatta ezt a képességét, amikor egy 90-es évekbeli UFO-slágert szavalt el átszellemült arccal a Youtube-on. Hányadszorra sikerült úgy végigmondania a bugyuta szöveget, hogy ne röhögje el magát?

Elsőre, természetesen. Ilyenkor ki kell irtani minden belső huncutságot, mert ha a szemem sarkában megjelenik a csillogás, akkor vége az egésznek. Az ilyet csakis vérkomolyan szabad csinálni, hogy kijöjjön a sajátos humora.

Nem mindegy, hogy mit pofázik az emberFotó: Bielik István - Origo

Ha valaki előáll egy ilyen paródiával a Hungary’s Got Talentben, továbbjuttatja majd? 

Miért ne, ha jól csinálja? A paródia is egy nagyon komoly műfaj, ahhoz is kell tehetség. 

Egy ilyen nagyszabású műsor azért átformálja az ember életét, beleértve a zsűritagokat is. Mennyire volt könnyű a döntés, hogy elfogadja a felkérést? 

Ha szembejön az emberrel egy ilyen lehetőség, nyilván nem mond nemet. Persze én is felmértem, hogy ezzel sok minden együtt jár, de szerintem ezt is normális keretek közé tudom terelni. Nem kell a csapból is folyni állandóan, megpróbálom okosan kezelni a médiát, nehogy arról szóljon három év múlva minden újság, hogy Csuja Imre épp fogpiszkálót faragott. 

A bulvárt azért nem lehet teljesen elkerülni.

Teljesen nem is akarom, hiszen ez is a show része. De azért nem mindegy, hogy miket pofázik az ember.

Sokan kritizálják a csillogásba és show-bizniszbe csomagolt tévés tehetségkutatókat, hogy ezek valójában nem is a tehetségekről, csak a felhajtásról szólnak. Ön szerint tényleg elérik a hangoztatott céljukat?

Maga is látja a mellékelt ábrákat, azért sok ma ismert előadó kinőtt ezekből a műsorokból. Szerintem ez tényleg a tehetségkutatásról szól, amellett persze, hogy közben szórakoztatni is kell a nézőket. Nem szabad elvetni annak a lehetőségét, hogy itt felfedezünk olyanokat, akiknek aztán komoly karrierjük lesz. Bízom benne, hogy sokan ki fognak ragyogni a versenyzők közül.

Ötéves korom óta épültem apránként mint színészFotó: Bielik István - Origo

Önnek volt nagy mentorélménye a pályája kezdetén?

Már a gimnáziumban is. Nagyszerű magyartanárom volt, aki cukorbetegségben szenvedett, és emiatt rosszul látott. Sokszor velem olvastatta fel a verseket, ami nekem nagyon jó gyakorlóiskola volt. Ő fedezte föl először, hogy mocorog bennem valami ezzel a versmondás-üggyel kapcsolatban. Aztán 17 éves koromban egy orosztanárnő megállított a folyosón, és megkérdezte: „Imre, miért nem akar maga színész lenni?”

Ez megvilágosodást jelentett?

Igen, mert hiába mondtam verset ötéves korom óta, ez a kérdés gondolkodtatott el először, hogy tényleg, 12 éve ezt csinálom.

És milyen pályaképet ütött ki a színészet a nyeregből?

Volt egy ilyen kommersz elképzelésem, hogy tanár leszek. Jobb híján gondoltam így, mert akkor még nem esett le, hogy tulajdonképpen már ösztönösen ráléptem a színészpályára. Ötéves korom óta épültem apránként, mint színész, csak fogalmam sem volt róla.

És mikor felkerült a Színművészetire, mennyire mentek könnyen a dolgok?

Eleinte nagyon. Annyira könnyen mentek a próbák meg a helyzetgyakorlatok, hogy meg is ijedtem: 

Túl könnyen megy, basszus, biztos, hogy jó ez? 

Ettől a hülyeségtől persze tényleg baj lett, jött a teljes elbizonytalanodás, aztán kezdhettem mindent újraépíteni. De ezeken szerintem minden fiatal színésznek át kell esnie, és valószínűleg át is esik.

Jó, és akkor most ráküldöm az ösztöntFotó: Bielik István - Origo

Most is megvan ez az elbizonytalanodás egy próbafolyamat során?

Persze, de már nem olyan szinten. Inkább az önmagammal szembeni elégedetlenség a jellemző, meg a kíváncsiság, hogy mi van még ebben a szerepben, mit lehet még kihozni belőle. 

De ez jó, mert hajtja előre az embert. 

Zsűriként elemeznie és kritizálnia kell majd a fellépőket. Önmagát is tudatosan analizálja a színpadon, vagy ez inkább ösztönös folyamat? 

Először van a tudatos része, hogy mit kéne játszani, és amikor az ember már minden információt begyűjtött, a rendező pedig kellőképpen feltöltötte, akkor szoktam azt mondani, hogy „jó, és akkor most ráküldöm az ösztönt”. Addigra már előpiszkáltam magamból a szükséges érzelmeket, és akkor elkezdek célirányosan próbálni. 

A színház és a filmek mellett rengeteget szinkronizált. Mostanában mintha kevesebbszer kölcsönözné a hangját másoknak. 

Igen, egyeztetési okok miatt már nem tudok hosszú szappanoperákat vállalni. Reggel fél 8-kor meg már nem igazán szeretek szinkronizálni. (nevet

A sokat szinkronizáló színészek mind szemüvegesekFotó: Bielik István - Origo

Színészileg mennyire jelenthet kiteljesedést a szinkron egy színésznek?

Nagyon, nekem 15 évig nagyszerű szinkronszerepeim voltak. Az is egy remek műfaj, csak jól kell csinálni. Ugyanúgy színészt igényel, mint a színház vagy a film. Annyi könnyebbség van, hogy nem kell szöveget tanulni, viszont elromolhat az ember szeme a sok olvasástól. Nem véletlen, hogy a sokat szinkronizáló színészek általában szemüvegesek. Agárdy Gabi bácsi nekem azt mondta egyszer, amikor hívtam volna egy szinkronszerepre:  

„Kisfiam, ebbe vakultam bele.” 

Sokat beszélnek a magyar szinkron végromlásáról. Ön hogy látja a szakma mai helyzetét?

Sajnos el kell ismerni, van felhígulás. Ebben nyilván az is benne van, hogy nem tudják megfizetni az igazi színészeket, és régóta ugyanott stagnálnak a gázsik. Aztán alakultak ezek a szinkronképző stúdiók, ahol a technikát el lehet sajátítani, de attól még nem lesz valaki ízig-vérig színész. 

Ha van választási lehetősége, ön szinkronnal szereti nézni a filmeket, vagy inkább felirattal?

Szinkronnal. Egyrészt mert nem tudok angolul, másrészt azért még mindig vannak jó szinkronok, csak sokan sajnos leragadnak a technikai tudásnál. A szinkronhangot meg kell tölteni szívvel és lélekkel, hogy azt hallja a néző, amit mondjuk Jack Nicholson játszik a vásznon.  

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK