Teljesen olyan volt, mint a hatvanas években

2016.06.04. 13:34

Bakelitlemezeket gyűjtött, aztán a nyolcvanas években megvette az első szájharmonikáját. Autodidakta módon megtanult szájharmonikázni, majd Németországban, egy világversenyen a legmagasabb szintű minősítést kapta. Aztán már őt hívták a világversenyekre zsűrizni. Pribojszki Mátyás zenekarának óriási sikerei vannak külföldön. A fájdalma viszont az, hogy Magyarországon nem sugározza a közrádió azokat a dalokat, amelyek nem a nagy tömegeket vonzó, populáris stílust képviselik. Azt mondta: itthon ezért nem ismerik annyira sokan az ő bluesdalaikat. 

Világsztárok lépnek fel a Pribojszki Mátyás Band június 8-i koncertjén a Kobuci Kertben. A zenekar ötödik nagylemezének bemutatókoncertje lesz ez. Kik lesznek a vendégek?

Igen, ez sorban az ötödik nagylemezünk, hónapok óta ezen dolgoztunk, és erre a koncertre készültünk. Olyan vendégek lépnek fel a koncerten, akiket általában szinte lehetetlen elhozni Magyarországra, mert folyamatosan turnéznak. Most viszont szerencsém volt, hogy éppen Európában vannak, így igent mondott a felkérésünkre Andy J. Forest, aki New Orleansból jön, csak éppen egy olasz koncertturnén lép fel, így a mi koncertünkre is át tud ugrani. Fellép Raphael Wressing Hammond-orgonista, de itt lesz Ripoff Raskolnikov gitáros barátom, Little G. Weevil és Nemes Zoltán, valamint további zenészbarátaink.

Pribojszki MátyásForrás: Origo

A nagylemez címe: My stories. Milyen történeteket mond el a dalokban? 

Valóban az én kis történeteimet. Csalódásokról, boldogságról, nőkről vagy éppen édesapám elvesztéséről. Minden olyan dologról, ami mindenki mással is megtörténik. Csak valaki a kocsmában, egy sör mellett meséli el a történeteit, valaki versben írja meg, én pedig dalban. A lemezt egyébként édesapámnak ajánlottam.

A másik zenekara a Grunting pigs – egy duó. Mióta létezik a „Röfögő disznók”?

Évek óta játszunk a Grunting pigsszel is, de csak tavaly találtuk ki ezt a nevet. Ezzel a formációval kisebb klubokban tudunk fellépni – bár tavaly nagyobb fesztiválokon is játszottunk, például a Szigeten. Ez egy „small package”, vagyis egy kis csomag. Így szoktam hívni. Kis bluesprojekt, saját felszereléssel, beülünk egy autóba, és bárhová el tudunk menni a világon. 

Pribojszki MátyásForrás: Origo

Mindig zenész akart lenni?

Békéscsabán születtem,  tanítóképzőt végeztem, testnevelő szakkollégiummal kiegészítve. Békéscsabán és Mezőberényben tanítottam is, sőt, osztályfőnök is voltam az egyik harmadikos osztályban. Ezenkívül versenyszerűen úsztam, majd úszóedző lettem. Aztán a két dolog – a zenélés és az úszóversenyek – egyre nehezebben fért meg egymás mellett. Döntenem kellett. Maradt a zene. A másik rész – a tanítás – elmaradt az életemben. Nem sokkal később Budapestre költöztem.  Néha hiányzik a tanítás, mert azt gondolom, hogy az egy más típusú „alkotás”, mint a zenélés. 

Amikor úgy döntött, hogy a zenét választja a tanítás helyett, akkor biztos volt abban, hogy meg lehet élni a bluesból itt, Magyarországon? 

Néha azt szoktam mondani, hogy nem én választottam a zenét, hanem a zene választott engem. Persze, hogy nem voltam abban biztos, hogy ebből meg tudok élni, és még ma sem vagyok erről meggyőződve. Néha nagyon sok turné, koncert és külföldi fellépésünk van, néha kevesebb. A mai napig gondot jelent az számomra, hogy kellek-e még, megveszik-e a zenémet, és hogy ez meddig tart? Van egy termékem, egy produktumom: ez a zenekarom és a zenei anyagunk. Ha ez kell, akkor hívnak, ha nem kell, akkor nem hívnak. Minden év úgy kezdődik, hogy vajon lesz-e az idén elég koncert, hogy meg tudjunk élni? Aztán szépen lassan feltöltődik az év, szerencsére. Vannak visszajelzések is, nagyon szeretik a zenénket, akik eljönnek a koncertre, és rendszeresen vissza is hívnak újabb koncertekre, csak azt nem tudom, hogy meddig lesz ez így.  Két-három évente új lemezt adunk ki, klipeket is készítettünk, ami azért a blues műfajtól idegen. Nagyon sokat dolgozunk, én vagyok a menedzser, a frontember, a szállító és a számlakibocsátó is. 

Forrás: Origo

Azért már most nagyon sok koncertje le van kötve ebben az évben – láttam, hogy már decemberre is van több fellépése. Mikor kezdik szervezni ezeket?

Folyamatosan szervezzük. De őszintén, már nagyon elfáradtam az elmúlt 24 évben. Jó lenne, ha lenne egy koncertszervezőnk, aki nagyon jól beszél angolul és magyarul. Régen ez úgy működött, hogy amikor elkészült egy nagylemez, szétküldtem 150 CD-t a világban egy melléklettel, amelyben bemutatkoztam, és még abban az évben 30 helyre meghívtak. Ma ez úgy van, hogy a legtöbb helyen meg se hallgatják az elküldött lemezt, hanem azonnal a kukába dobják. Teljesen máshogyan működik  már ez a fajta kommunikáció is. Leginkább a közösségi oldalakon.  Ez pedig annyira sok, hogy az ember nem is tudja követni, és lemarad rengeteg eseményről. A koncertszervezés  nagyon sok energiát vesz el, de kénytelen vagyok csinálni. Jó lenne, ha lenne Magyarországon egy egyesület vagy szervezet, amely összefogná a blueszenekarokat, zenészeket, felvenné a kapcsolatot a hazai és a nemzetközi fesztiválokkal, és magasabb minőségi és anyagi szinten tálalná a zenekarokat, zenészeket. Van ilyen szövetségük például a magyar jazz-zenészeknek.

Nem akarja megcsinálni?

Nekem sajnos erre már nincs energiám, de szívesen részt vennék benne. Évekkel ezelőtt még biztos, hogy lett volna kedvem, erőm, mert ugye húszévesen az ember azt gondolja, hogy övé a világ. Ma már csak tag akarok lenni egy ilyen szervezetben.  

Forrás: Origo

Azért furcsa, amiket mond, mert az ember azt gondolná, hogy aki már megkapta egyszer a legmagasabb szintű minősítést egy szájharmonika-világbajnokságon – mint ön 1997-ben Németországban –, annak nem kell ennyire sokat dolgoznia a koncertekért, fellépésekért, hanem keresik, „szétszedik”, az „ölébe hullik” a lehetőség. Akkor ezek szerint ez nem így van? 

Sajnos nem. Az a világbajnokság akkor nagyon fontos dolog volt, de már régen volt. Azóta már zsűrizni hívtak oda és több nemzetközi szájharmonika-fesztiválra. Persze, rendkívüli élmény volt, és hatalmas dolog, hogy néhány napot eltölthettem ott a hangszer nagy „öregjeivel”. Ma már nem szeretek ezekről a sikerekről beszélni, mert tényleg majdnem 20 éve volt. Egyébként sem szeretem a hangszeres versenyeket. Ezt szerintem ugyanis nem lehet mérni. Ki tud száz méteren gyorsabban harmonikázni? Vagy mit kell mérni?  Nyilván, aki jelentkezik, eljön, felkészült, az nagyon jól tud bánni a hangszerrel. Hogyan lehet pontozni a kiváló harmonikásokat? Mi alapján? Persze, lehet figyelni a technikai elemeket, a színpadi mozgást. Ezeket akár pontozni is lehet. De aki ott volt ezeken a versenyeken, szinte kivétel nélkül mind remek harmonikás volt. 

Akkor ön mi alapján pontozott, amikor zsűri volt?

Ó, én nagyon aranyos voltam, hiszen 99%-ban mindenkinek a maximumot adtam. Az volt a felfogásom, hogy annak, aki felkészült, odautazott a világ különböző pontjairól, fellépett és zenélt, nem lehet kevesebbet adni. Vitáztam is a zsűritagokkal, mert volt, aki nagyon komolyan vette. Mondtam is neki, hogy rendben van, akkor én felhúzom a pontokat, ő meg adjon kevesebbet, ha akar. Értem én, hogy komoly dolog ez, de akkor sem kell – azt gondolom – ennyire súlyosan komolyan venni. 

Hogyan jött a szájharmonika?

Bakelitlemezeket gyűjtögettem a nyolcvanas évek végén. Főleg korai „fekete” zenéket szerettem hallgatni, igy találkoztam egy Sonny Boy Williamson-lemezzel. Első hallásra szerelem volt. Aztán valamikor a nyolcvanas évek legvégén megvettem az első harmonikámat a helyi piacon, és vittem az úszóversenyekre. Ott idegesítettem a többieket, hogy folyton a „Surda-dalt” játszottam. 

Azóta hány harmonikája van?

Sok száz. Van antik darab is. Évekkel ezelőtt ezer is volt, de sokat elajándékoztam.

Tanította valaki?

Nem, teljesen autodidakta módon tanultam meg szájharmonikázni. Vagyis: persze, könyveket vettem, és rengeteg bakelitlemezem és magnókazettám volt. A nagy öregek „tanítottak”. 

És mégsem hallom vissza a zenéjén egyik „nagy öreg” stílusát sem. Egészen különleges, senkihez sem hasonlítható stílust alakított ki. Ez tudatos volt?

Erre mindig vigyáztam, igen.

Rendben, önt nem tanította senki. Ön tanított gyerekeket szájharmonikázni?

Igen, foglalkoztam gyerekekkel, de ma már nem nagyon van rá időm. Írtam könyvet is 2003-ban. Az a címe, hogy Herfli-suli. Az abszolút kezdő gyerekeknek és akár felnőtteknek szól.

Komoly nemzetközi sikereik voltak az elmúlt 20 évben. Hány országban léptek már fel?

Őszintén szólva nem számolom, de körülbelül harminc. Volt egy hosszabb amerikai turnénk 2014-ben, talán az volt a legemlékezetesebb. Igazából egy bulinak indult. A negyvenedik születésnapomra a családom összedobta a pénzt a repülőjegyre, Little G. Weevil barátom pedig egy komplett turnét szervezett az Egyesült Államokban. Hét államban léptünk fel. Hivatalos koncertek voltak. Meghatározó élmény volt. Junction Cityben például felléptünk egy fesztiválon, ahova több ezer afroamerikai ember jött el. Mindenki hozta az otthoni grillsütőjét, sütötték a húsokat, a kukoricát, hozták a kinyitható széküket, és úgy élvezték a koncertet.

Teljesen olyan volt, mint a hatvanas években. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés az, amikor az ember a közönség saját népzenéjét játssza, a saját nyelvén – az emberek pedig tapsolnak, imádják, látod rajtuk, hogy nagyon élvezik. Aztán a koncert után odajönnek – nagyon sokan – és együtt akarnak veled fotókat készíteni, veszik a lemezeidet.  Kérdezték többen, hogy melyik államból jöttünk. Mondtam, hogy azt az államot, ahonnan jöttünk, biztos nem ismerik. Úgy hívják, hogy Magyarország. Mire az egyikük felkiáltott, hogy már hogyne ismerné Magyarországot, ott van Franciaország mellett, és hogy volt is már ott. Ekkor mondtam, hogy inkább hagyjuk. De mindenesetre nagyon megható volt. Azt gondolom, hogy a zenekar megállná a helyét külföldön is, akár az Egyesült Államokban. Európában is rengeteg bluesfesztiválra hívtak meg, Spanyolországba, Belgiumba, Németországba, Franciaországba, Norvégiába, Finnországba, és többezres tömeg előtt játszottunk, Írországban legalább hétszer voltunk. Forgatott velünk kisfilmet a BBC, kivonultak egy stúdióval, és élőben játszottunk nekik. 

És mi a helyzet Magyarországon?

Az a fájdalmam, hogy itthon nagyon szűk a közönség. Nem jut el az emberekhez a zenénk. Nem akarok senkit sem kritizálni, de nekem igenis van bajom azzal, hogy a közrádió mit sugároz. Szerintem ez nem a legjobb irány. A tömegeket vonzó stílusokon, zenei irányzatokon kívül szinte semmilyen más zenei műfaj nem kap lehetőséget.  Van egy közmédia – egy rádió –, amelynek a nevében benne is van, hogy „köz”, vagyis te, én és mindenki más, ott miért nem lehet hallani magyar zenekaroktól például blueszenét? Az én dalaimat játsszák a BBC rádióban, sok amerikai és európai rádiótól kapok néha jogdíjat – no, nem sokat –, mert játsszák a számaimat. Magyarországi rádiótól pedig nem. Azért nem, mert nem játsszák. És nemcsak rólam van szó, hanem a többi, más zenei irányzatot előadó zenekarról is. Mindannyian hasonló gondokkal küzdünk. Mivel nem kapunk a közrádióban terepet, így azokat a zenészeket – beleértve minket is –, akik rengeteget dolgoznak, koncerteznek, járják a világot, és nemzetközileg elismertek, itthon nem is ismerik.  Fogalmuk sincs az emberek többségének, hogy kik ők. Nyilván nem azt mondom, hogy Pribojszki Mátyás dala sláger kell, hogy legyen Magyarországon, mert tudom, hogy nem lesz. De meg kellene adni az embereknek, a rádióhallgatóknak a választási lehetőséget. Most megkapja azt a napi ötven dalt, amelyeket játszanak, és azokból választ kedvencet vagy kedvenceket. Nincs semmi bajom azzal, ha azt mondják, hogy „hallottam a rádióban azt a Wellhello-számot, milyen jó dal az”, de lehet, hogy valaki azt mondaná, hogy „igen, az tényleg jó, de én meg hallottam egy Pribojszkit, az is elég jó”. Most nincs opció. 

Forrás: Origo

De amikor a zenét választotta, tisztában volt azzal, hogy ez – a blues – rétegzene, nem?

Igen, persze. De szerintem nincs  olyan stílus, ami nem rétegzene. Legfeljebb az egyik ennyi, a másik annyi közönséget vonz. Van olyan zene, ami száz embert vonz, és van olyan, ami 15 ezret. Rétegzene a komolyzene, az opera, a klasszikus, a jazz és minden zenei irányzat. Csak ugye ez úgy van, mint a krémesnél is. Nem mindegy, hogy mennyi a lap, és mennyi közötte a vaníliás krém. Én naivan évekig azt gondoltam, hogy ha valaki csinál egy nagyon jó dolgot, külföldön elismerik, rengeteg jó visszaigazolást kap, akkor bekopog a rádió ajtaján, bemutatkozik, elmondja a sikereit, a múltját, akkor legalább meghallgatják a CD-jét, és egy-két dalt talán még játszanak is róla. De ez – úgy érzem – elveszett. Ráadásul próbálunk olyan blues zenét játszani, ami vidám hangulatú, talán populárisabb, szerintem ezek beleférnének a rádiók lejátszási listáiba. Soha nem volt olyan álmom, hogy a játszási listák élén legyek. De hogy sehol, azt nem gondoltam volna. 

Minden daluk angol nyelvű. Nem gondolja, hogy ha magyar dalaik is lennének, talán szívesebben játszanák a rádiók is? 

Ez nem tudatos. De azt gondolom, hogy a bluesnak az angol a zenei nyelve. Van két magyar számom, de azt még senkinek sem mutattam meg. Persze, lehet, hogy azok sikeresek lennének…nem tudom. Szívesen megpróbálnék magyarul is dalokat írni, de még nem tudtam saját magam számára elfogadható számot írni. Ráadásul, amikor magyar nyelvű bluesdalokban gondolkodom, azok inkább funkysabb stílusúak. De még nem érzem annyira erősnek ezeket, mint az angol számaimat. Persze, ahogy telnek az évek, egyre inkább foglalkoztat, hogy kellene írni magyar nyelvű dalokat is. Magyarországon egyébként mindenki fejében az van, hogy a blues szomorú zene, de erről nincs egyáltalán szó. Vannak nagyon vidám blueszenék is. Ráadásul rengeteg példa van arra, hogy a rádiók játszanak magyar zenekaroktól angol nyelvű dalokat, még akkor is, ha annak a zenekarnak van sok magyar száma is.