Várjon Dénes: Egy szemernyi félelem sem volt bennem Kurtág óráin

2017.01.19. 20:56

A világ legnagyobb internetes komolyzenei adatbázisa, a londoni Bachtrack idén is elkészítette a statisztikáját arról, kik voltak az előző év legfoglalkoztatottabb zenészei. Eszerint a zongoraművészek között Várjon Dénes a harmadik helyen végzett. A világhírű zongoraművész az Origónak adott interjújában elmondta, annyi a fellépése, hogy van, amit el sem tud vállalni.

A Bachtrack szerint ön a világ harmadik legfoglalkoztatottabb zongoraművésze. Felteszem, nem számolgatja, hány koncertje van egy évben, ennek ellenére, gondolom, nem lepte meg az eredmény.

Erről nem lehetett nem hallani, felfigyelt rá a magyar sajtó, mindenhol megjelent. Egyébként is nagyjából követem a nemzetközi és magyar megjelenéseket, mivel impresszárióm, Körner Tamás mindent elküld nekem, ami a világhálón megjelenik rólam. A Bachtrack összesítésével kapcsolatban egy kicsit kettős érzéseim vannak.

Várjon Dénes zongoraművész

Fotó: Polyák Attila - Origo

Nem érzi, hogy sok volna a fellépése?

Tény, hogy rengeteg fellépésem van, és sok mindenre nemet is mondok, mert időnként szükségem van szabadabb periódusokra is. Viszont bármennyire is megtisztelő egy ilyen lista élvonalában lenni, úgy gondolom, hogy a mennyiség önmagában egyáltalán nem lényeges. A statisztikáktól pedig eleve idegenkedem.

A Zeneakadémián rengeteg kitűnő tanára volt, én azonban egy embert kiemelnék, Kurtág Györgyöt. Mi az, amit tőle kapott?

A Zeneakadémia előkészítő tagozatára jártam 12 éves koromtól, az úgynevezett Rendkívüli Tehetségek Iskolájába. 16 évesen bekerültem a Zeneakadémia Egyetemi Tagozatára, de már az Előkészítő utolsó évében jártam Kurtághoz is. Ez egy teljesen új világot nyitott meg számomra. Kurtág olyan kérlelhetetlen igényességgel dolgozott, ami egészen párját ritkító. Én is teljesen a hatása alá kerültem. Óriási élmény volt őt személyesen megismerni. Számomra előtte, ismeretlenül is egy mitikus figura volt, tudtam, milyen óriási zeneszerző.

Volt önben félelem?

Félelem egy szemernyi sem. Szombat nyolcra jártam hozzá a 23-as terembe. Én akkor a kamarazenéről nagyon keveset tudtam, meg egyáltalán, gyerek voltam még. Kurtágnak elég volt, ha egy szikrát érzett. Azon ő el tudott indulni. Az első órán Beethoven Tavaszi szonátá-ját játszottuk, és az első nyolc ütemmel foglalkozott másfél órán keresztül, de valami olyan szeretettel, hogy az elmondhatatlan.

Dinamikával, hangszínnel, vagy mivel foglalkozott?

Az ő tanítása elképesztően komplex volt. Abban minden benne volt, a teljes zeneirodalom, millió asszociáció. A zongorához való viszony, a hangzásokhoz való viszony, a pedál használata. Egy végtelen, kimeríthetetlen igény jelenléte volt az egész.

Ha már a pedált említi! Számomra annyira nehezen érthető, hogy mennyire nehéz dolguk is lehet önöknek, zongoraművészeknek, hiszen a zenészek jelentős többségével ellentétben minden fellépésen más hangszeren kell játszaniuk. Önnek ez mekkora kihívást jelent?

Ez jó is, meg nem is. Nagyon érdekes, hogy az ember különböző hangszereken játszhat. Nyilván, ha nem megfelelő hangszert kapunk, az nehéz. A hangszerek változatosságához viszont gyerekkorunktól kezdve hozzászoktunk, úgy is mondhatnám, ebből a szempontból elég edzettek a zongoristák. Ott volt például Richter (Szvjatoszlav Teofilovics Richtert a 20. század egyik legnagyobb zongoraművészeként tartják számon – a szerk.), aki nem szerette kipróbálni a zongorákat koncert előtt, erről a naplójában is ír. Azt szerette, ha nincs rajta ez a felelősség, és a legborzalmasabb hangszereken is csodálatosan játszott. Egy idő után az ember azt hallja, aki játszik. Egy zongora lehet akadály is, de nagyon inspiratív dolog is. Sokat hozzáadhat, ha az ember játszik egy koncerten, és ott egy különleges zongora van. Egyszerűen szárnyakat ad.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Említette, hogy 12 éves korától a Zeneakadémia előkészítőjébe járt, azt pedig tudjuk, hogy egy zongoraművész napi négy-öt, akár hat órát is gyakorolhat ebben a korban. Így visszaemlékezve, kimaradt bármi a gyerekkorából?

Nem éltem meg ezt az egészet rosszul. 11-12 éves korom óta gyakorolok nagyon sokat. Keveházi Gyöngyihez jártam, aki nagyszerű tanár volt. Nagyon tudott motiválni, és elképesztő lelkesedéssel tanított minket, és vitt mindenkihez. Én akkor már játszottam Rados Ferencnek, behívta Kocsis Zoltánt, Bächer Mihályt, és a férjét, a későbbi tanáromat, Falvai Sándort. Nagyon sok mindenkinek előjátszottam. Elképesztő élménytömeg volt. Minden este koncertre jártam. Az egy nagyon boldogító érzés volt, hogy a kakasülőn, a második emeleten bármikor ott lehettem, és szinte minden este ott is voltam. Így bennem nem az maradt meg, hogy valamiről lemaradok, hanem azt éreztem, hogy csak ezt szeretném csinálni, így teljes az életem.

Kocsis Zoltán néhány hónapja halt meg. Milyen volt a kapcsolatuk?

A halála mindenkit megrázott, ez egy nagyon korai halál volt. Ő egy megkerülhetetlen és pótolhatatlan figurája a magyar zenei életnek. Nekem érdekes volt a kapcsolatom vele. Főleg az előkészítős éveimben és a főiskola első éveiben sokat találkoztunk, aztán ez valahogy elmaradt, de nagyon sok, nagyon emlékezetes koncertjét hallhattam.

Emlékszem, amikor Liszt h-moll szonátá-ját tanultam, milyen fantasztikus dolgokra világított rá. Sok fontos élményem van vele kapcsolatban, például néhány éve együtt játszottuk Bartók III. zongoraverseny-ét.  

Schiff András mesterkurzusain is rendszeresen részt vett. Mit tanult tőle?

Schiff Andrással való találkozásom egészen különleges szerepet játszott az életemben. Többen ajánlottak neki, többek között Rados Ferenc és Rolla János is. Bécsben találkoztunk először, egy 2 hetes mesterkurzusára hívott meg. Ezt később nagyon sok követte Angliában, Olaszországban, és az amerikai Marlboro Fesztiválra is az ő ajánlására jutottam el még a húszas éveim elején. Hihetetlenül sokat tanultam tőle, alapvetően határozta meg a zenéhez való viszonyomat. Rengeteget tágított a zenei horizontomon új szerzők és művek megismertetésével. Később rendszeresen meghívott a fesztiváljaira, ahol a legnagyobb örömömre gyakran együtt is felléptünk. Számomra a mai napig ő a legjelentősebb zongoraművész.

Nagyon sok mindenbe nagyon fiatalon került bele. Ebbe a sorba tartozik az is, hogy 23 évesen már a Zeneakadémián tanított.

Először a tanárképzőn, amit nagyon szerettem, azután a Zeneakadémián is. Mivel azonban már a diplomám után is sok volt a fellépés, a tanítással nem tudtam olyan mélységekben foglalkozni, ahogy szerettem volna.

Mennyire volt könnyű, az önnél mindössze néhány évvel fiatalabb növendékeket tanítani, motiválni?

Én mindig nagyon demokratikus tanár voltam. Most már egyébként nem tanítok, ennyi koncert mellett nem jut rá idő, egy éve abbahagytam. Eleve csökkenő volt a tendencia, egyre kevesebbet tanítottam. Én úgy képzelem a tanítást, hogy az valahogy egy párbeszéd, amit nekem irányítanom kell. Azzal soha nem értettem egyet, hogy valamit megmondok, amit szeretnék visszahallani.

Terelgetés ez inkább?

Igen, abszolút az.

Volt olyan növendéke, akiről lemondott?

Nem, soha. Én azt tartom célnak, hogy mindenki saját magát, a saját útját találja meg. Abban tudtam segíteni a növendékeimnek, hogy a saját képességeiket minél inkább ki tudják aknázni, és hogy minél közelebbi kapcsolatot tudjanak teremteni a darabbal. Ez inkább egy oldó folyamat.

Ezt a kapcsolatot keresi, amikor valakivel közösen áll színpadra?

Ezen soha nem gondolkodtam, de valószínűleg igen.

Mi a fontosabb, hogy az, akivel játszik, azzal nagyon össze tudjanak hangolódni, egy hullámhosszon legyenek, vagy az, hogy a társ óriási virtuóz legyen?

Az, hogy virtuóz vagy sem, önmagában fel sem merül. Azt gondolom, hogy nem az a fontos, hogy ugyanazt gondoljuk.

Zenére gondol, vagy minden másra?

Zenére! A zenében a konfliktusok vagy a véleménykülönbségek nagyon gyümölcsözőek tudnak lenni. Nekem, ami nagyon fontos, hogy a hozzáállásunk nagyon hasonló legyen. Ha együtt vagyunk és beszélgetünk, akkor sem az a lényeg, hogy ugyanazt mondjuk, de halljuk meg egymást, rezonáljunk, legyünk elég nyitottak, hogy változtatni tudjunk a saját véleményünkön. A kamarazenélésből nagyon sokat lehet tanulni.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Akkor egy kicsit másként teszem föl a kérdést: fontosabb ez a közös rezonancia, mint a zenei tudás?

A zenei tudás egy nagyon komplikált kérdés. Lehet valaki hangszeresen nagyszerű, és kiemelkedően tehetséges is, mégis hiányozhat belőle az a zenei tudatosság, ami nélkül számomra elképzelhetetlen a közös rezonancia. Van, akinek ez nem is annyira fontos.

Előfordul, hogy az, akivel játszik, nagyon le akarja nyűgözni?

Igen, de az nem jó, ha a kamarazenélés egy egoharccá válik. Az szörnyű.

Volt ilyenben része?

Persze. Mindenkinek, nekem is.

Voltak kellemetlen partnerei is?

Volt olyan partnerem, akivel egy idő után úgy éreztem, hogy ennek nincs értelme. Nem azért, mert nem volt jó az illető. Olyan is volt, aki nagyon jó volt, de nekem ennél sokkal több örömet okozott más. Szerencsére rettenetesen el vagyok kényeztetve.

Ki a kedvenc kamaratárs?

Rengetegen vannak. Egy nagyon tág és értékes zenészkör van körülöttem, és ezt tartom a legfontosabbnak.

A rengeteg koncert mellett mennyi idejük marad minden másra, mondjuk pihenésre?

Igyekszünk egy valamennyire elfogadható ritmust kialakítani, annál is inkább, mivel van egy 6 éves kislányunk, akinek erre nagy szüksége van. A feleségem éppen ezért sokkal kevesebb koncertet vállal, mint én. De az, hogy ilyen intenzív életet élünk, az nagyon jó, és ennek most van itt az ideje. Azért igyekszünk néha az egészből kiszakadni. Egyre jobban próbálom megvalósítani, hogy amellett, hogy nagyon sokat dolgozom, legyenek megállók.

Mik azok, amik kikapcsolódást nyújtanak?

Nagyon szeretünk utazni. Járunk a Mátrába, a Bakonyba. Ha egy nehéz turné után elmegyünk valahová, az nagyon kikapcsol. A lányunk is imádja ezeket a dolgokat.

A lányát terelik zenei téren valamilyen irányba?

Most lesz 6 éves, és idén kezdett el csellózni. Ez az ő választása volt. Két évvel ezelőtt is játszott Magyarországon fantasztikus csellista barátunk, Steven Isserlis. Velem is fellépett egy szonátaesten, másnap pedig Keller András dirigálásával szólaltatta meg Dvorák Csellóverseny-ét. A próbára bevittük a kislányunkat, akit Steven játéka annyira magával ragadott, hogy kérte, hadd kezdhessen el csellózni. Persze ez most még csak a játék szintjén zajlik.

Egy picit sem fájó a feleségének vagy önnek, hogy nem a zongorát mondta?

Rendkívül örültünk neki (nevet). De nem fogjuk megúszni, mert már pötyörészik a zongorán. Nagyon érdekli őt a zongora.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Van valami különleges, amire idén készül?

Nagyon sok mindenre készülök. Többek között egy hosszú turnéra Új-Zélandon és Ausztráliában. Megyek újra New Yorkba is, a Lincoln Centerben lesz szólókoncertem, és rengeteg szép feladat vár rám Európa-szerte, és itthon is. Nagyon fontos számomra, hogy sok álmomat meg tudtam valósítani az elmúlt években. Például a Beethoven-zongoraversenyek felvételét Keller Andrással. A másik beteljesült álmom kamarazene-fesztiválunk megvalósulása a Zeneakadémia rendezésében. A fesztiválnak, a Kamara.hu-nak feleségemmel közösen vagyunk a megálmodói és művészeti vezetői. Minden év novemberében kerül megrendezésre, és minden alkalommal egy általunk választott témát járunk körbe. A koncertek mellett gyerekprogramot és irodalmi beszélgetést is szervezünk. Olyan fantasztikus egyéniségek fogadták el meghívásunkat, mint Spiró György, Szabó T. Anna és Dragomán György. Idén Boldizsár Ildikó lesz a vendégünk.

Mi az idei téma?

Általában egy irodalmi műnek a címe, idén a Varázshegy. Fantasztikus művészek jönnek.

Kik lépnek föl idén?

Mindig fantasztikus vendégeink vannak, tavaly itt volt például Jörg Widmann, Tabea Zimmermann és Steven Isserlis. Idén többek között jön Kim Kashkashian, Radovan Vlatkovic, Veronika Eberle, Perényi Miklós, Keller András a magyarok közül. 15-16 művész lesz itt, és nagyon érdekes műsorok lesznek. Erre egész évben készülünk lélekben.