Nyolcvanévesen szelte át szerelméért az óceánt

2017.03.05. 18:33

Nincs olyan középiskolás diák, aki ne találkozna a tanulmányai során azoknak a múzsáknak a nevével, akik a világirodalom nagy alkotóit inspirálták. Dante és Beatrice, Petrarca és Laura vagy Hölderlin és Diotima neve a köztudatban is összeforrt, és egyetlen érettségiző sem kerülheti meg, hogy pontosan tudja, ki volt Júlia, akinek Balassi Bálint "így köszöne", vagy mely nagy magyar költők életművének alakulásában volt elévülhetetlen szerepe Szendrey Júliának, Lédának, Csinszkának, Kozmutza Flórának vagy Gyarmati Fanninak. Nőnap közeledtével most három ritkábban emlegetett történetet elevenítünk fel: kiderül, hogyan inspirálta a Bánk bán szerzőjét vígjátékírásra a kor egyik legünnepeltebb színésznője, melyik legendás tragikához írta utolsó sorait "a legszerencsétlenebb magyar költő", és kiknek a szerelme ívelt át fél évszázadon és több kontinensen.

A légy esete a pókokkal

A múzsa szó jelentése a legpuritánabb megfogalmazás szerint „ihletet adó személy". Így nem feltétlenül csak abban az esetben beszélhetünk múzsáról, ha az adott szerző megnevezi szíve hölgyét, és ódát zeng róla vagy hozzá. Ezért aztán ebben az értelemben tekinthetjük Katona József múzsájának a kor ünnepelt színésznőjét, Déryné Széppataki Rózát, hiszen a Bánk bán írójának A rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között című művét egyértelműen ő ihlette.

Déryné Széppataki Róza

Forrás: Wikimedia Commons

Katona József ugyanis olthatatlan szerelmet táplált a körülrajongott primadonna iránt, bár érzelmeit nem tudta élőszóban kifejezni. Katona, aki fordított és írt is darabokat, 1812. január 20-án Békesi művésznéven kisegítő színészi szerződést is aláírt a pesti színtársulattal, ahol az akkoriban még csak huszadik életévéhez közeledő Széppataki Róza számított az új üdvöskének. A fiatal színésznő később úgy emlékezett vissza Katona Józsefre: „Nagy különc, szörnyű komoly mindig s igen rövid beszédű. Egy-egy szóval végzett mindent". Így aztán Széppataki Rózát meglepetésként érte, amikor a színlaposztó egy bizonyos K. J. alábbi levelét csúsztatta a kezébe:

Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képét fogom titkon keblembe zárva, véglehelletemig hordani. Ha meghallgat s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja éltem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, félév múlva visszatérek Pesthez, s akkor bővebben fogom nyilatkozni, ha fekete lesz, akkor szívem örökre gyászolni fog."

Katona József ekkor éppen szülővárosába, Kecskemétre utazott joggyakorlatra – erre utalt a fél évvel későbbre tervezett visszaérkezéssel. Széppataki Róza úgy döntött: bárki is legyen a titokzatos hódolója, nem fog senkivel levelek vagy jelek küldözgetésébe bocsátkozni. Kezdetben még kétségei is voltak, kit takarhat a K. J. monogram, amikor pedig Katonára kezdett gyanakodni, így reagált: „...még inkább nem, mert az mindig mogorva, oly visszatartó; aztán az hármat se szólt még velem".

Így aztán, mire Katona József visszatért Pestre, Széppataki Róza már Déryné ifiasszony néven szerepelt a színlapokon: feleségül ment Déry István színészhez. Az író csak ezután árulta el, hogy ő írta a levelet, és ugyanúgy, ahogy a Rózával kapcsolatos reményeinek, a színjátszásnak is készült búcsút mondani: letette ugyanis utolsó vizsgáját, és a színészmesterség akkoriban már méltatlannak számított volna egy végzett jogászhoz. Utolsó alkalommal egy saját átiratában, az István, a magyarok első királya című „új nemzeti vitézi nézőjátékban" alakította a címszerepet – miközben hitvesét, Gyzelát nem más, mint maga Déryné formálta meg.

A reménytelen szerelmes és szíve hölgye között viszont ezután fordult igazán kínosra a viszony: Katona ugyanis bemutatta Rózának egy jó barátját, Prepelitzay Sámuelt. Déryné, akinek házassága nem sikerült jól, bálványozni kezdte Sámuelt. Az íróként továbbra is a társulat közelében tevékenykedő Katona József pedig hamar értesült arról az anekdotáról, miszerint bizonyos Gyertyánffy úr, a színésznő gazdag és ügyefogyott hódolója egy olyan rózsát küldött imádottjának, amelynek szirmaira verseket íratott. Róza azonban szerelmi zálogul Prepelitzaynak ajándékozta azt, és a felsült rajongó maga indult visszaszerezni a különleges emléket Déryné szerelmétől.

Katona Józsefből pedig ennek hatására kitört a viszonzatlan érzelmei miatti sértettség, amelyet hosszú időn át magába fojtott, és a fenti eset alapján megírta A rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között című vígjátékát. A társulat boldogan fogadta a darabot, és már az olvasópróbánál tartottak, amikor egyik színésztársa figyelmeztette Dérynét, hogy a főhősnőt, a kacér Katicát róla mintázták. Nem volt elég, hogy a szereplők a meglehetősen könnyen felismerhető Deresházy és Deresházyné, illetve Gyerfanorinszky neveket viselték – a vígjáték úgy végződött, hogy a fiatal hódolóról, akit a művésznő végül kitüntet kegyeivel, kiderül, hogy a tulajdon rég elvesztett testvére.

Déryné szerződésbontással fenyegette meg a színigazgatót, ha előadják a darabot. Sikerrel járt: a vígjáték 1886-ban megjelent ugyan nyomtatásban, de az ősbemutatója csak 1929-ben volt, Kecskeméten. A színésznő az emlékirataiban azt a híresztelést is leírta, hogy Gyertyánffy annak idején ötven forintot ajánlott a szerzőnek ennek a darabnak a megírásáért. Ez Katonától elég nem szép volt. Én Katonával többé soha se találkoztam" – zárta le Déryné ezt a történetet, és egyben Katona Józsefhez fűződő kapcsolatát is. Az egyetlen szépnek tekinthető fordulat a keserű szerelmi drámában az, hogy Katona József halála után Déryné játszotta el Melinda szerepét a Bánk bán 1833-as ősbemutatóján.

Csak izzadság, nem könny

Reviczky Gyulát, annak ellenére, hogy az irodalomtörténet az impresszionista és szimbolista költészet előfutárának tekinti, és a nyugatos költők köre nagy tisztelettel adózott a munkássága előtt, gyakran emlegetik a magyar irodalom egyik legszerencsétlenebb sorsú költőjeként. Hányatott sorsához azonban egy olyan szerelem is hozzátartozik, amely a kor és általánosságban a magyar színháztörténet egyik legnagyobb művésznőjéhez, Jászai Marihoz fűzte. Ma már nemcsak a költő bizalmas barátja, a cikluscímet adó Koroda Pál, hanem az utókor is tudja, hogy a Reviczky utolsó, Halál előtt címen megjelent szerelmes verseit ihlető „Rezeda" nem más, mint a nemzet tragikája.

Jászai Mari

Forrás: Wikimedia Commons

Sokáig arra korlátozódtak a lexikonok szócikkei, hogy

az eredetileg Balek Gyula nevű fiatal költő (aki törvénytelen gyerekként született, és apja egyszerűen elfelejtette őt a nevére venni és örökségéből részesíteni) viszonzatlan szerelmet táplált Jászai Mari iránt. A szerelem azonban nem volt egyoldalú: mostanra azt valószínűsítik, hogy 1887-ben kezdődött szorosabb kapcsolatuk. Feltehetően Grillparzer Medea című darabjának bemutatója után ismerkedtek meg személyesen – történt ugyanis, hogy az addig jóformán nyomorgó Reviczkyt Légrády Károly befolyásos laptulajdonos színikritikusnak szerződtette a Pesti Hírlap-hoz. A költő ettől kezdve rendszeres látogatója lett a Nemzeti Színháznak, és kiemelkedő alapossággal és mélységgel elemezte Jászai Mari alakításait – különös tekintettel a Medeá-ra. Jászai Mari Medeája öntudatos, büszke alkotás. Tragikánk jól tudta, hogy nagy művésznők remek játékával fogják összemérni az övét, és nem nyújtott alkalmat az összehasonlításra: önálló felfogással dolgozta ki szerepét... (...) Jászai Mari művészete Medea eljátszása óta ismét emelkedést mutat..."

Ezután több levél is fennmaradt, amelyek tanúsága szerint Jászai Mari és a költő találkoztak: Reviczky több meghívást is kapott az ünnepelt színésznőtől. Ekkoriban azonban feltehetően még csak barátok lehettek: kapcsolatukban a fordulópontot érdekes módon éppen egy ellenkező ellenjelű kritika jelentette: Reviczky bírálta Jászai Mari Stuart Mária-alakítását, a színésznő a korabeli hagyományoknak és a darab tragikumának is ellentmondva szalmasárga ruhában játszotta végig a jeleneteket fekete helyett. A fiatal kritikus Jászai egész szerepfelfogását helytelenítette, sőt, még azt a megjegyzést is megengedte magának, hogy csak Márkus Emília, a „szőke csoda" tudná ezt a szerepet megfelelően eljátszani és a közönséget „kellőképpen meghatni". Reviczky azután is ragaszkodott a véleményéhez, hogy Jászai Mari megbetegedett, a színház dolgozói pedig tüntetést is szerveztek a védelmében. Úgy tudni, a színésznő ezek után vérig sértve azért kereste fel Reviczky Gyulát, hogy pontot tegyen ennek az ügynek a végére. A folytatásról csak annyi bizonyos, hogy 1889. február 17-én már a következő verset kapta a költőtől:

„Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom./ Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem./ Hadd égjen a pogány, ki a halálon / Túl sem hisz másban, csak a szerelemben... / Hozzád simulva, tűzhányó öledbe/ Kábuljak el a mámorok hevétül / S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe / A gyönyöröknek végső gyönyöréül. / Égess el! Összeomlom kebeledre / Az üdvözültek csöndes mosolyával,/ S hajad árnyában édesen pihenve/ Ellobogok fényes szerelmi lánggal!"

De a következő Reviczky-sorokat is Jászai Mari ihlette: „Új nap ragyog fel életemre, /Egy drága, ritka nő szerelme /Szívem új életvágyra lobban,/Csókodtul, ölelő karodban,/ Uristen, hagyj sokáig élnem. / Hirdessen édes dalzenében, /Hogy mennyi boldogság szakadt rám, / Midőn már a halált ohajtám./ Csupa sugár, fély, semmi árnyék, / Ó, hátra van a hosszú nyár még; / S szívében annyi még az ének / Szegény fakó fülemilédnek..."

Reviczky Gyula tüdőbeteg volt, és rövidesen annyit rosszabbodott az állapota, hogy barátai segítségével az Adriai-tenger mellé kellett utaznia gyógykúrára. Jászai Mari egy ideig még sorra küldte neki a biztató, szép leveleket, amikor azonban az egyre súlyosabb állapotban lévő költő hazatért Pestre, a színésznőt már nem találta ott. Megoszlanak a vélemények arról, hogy vajon Jászai Mari attól rettegett-e, hogy elkaphatja a fertőző betegséget, vagy Szomory Dezső iránt föllobbant szerelme miatt hagyta el végleg Reviczky Gyulát. Az mindenesetre tény, hogy Reviczky 1889. július 11-én, mindössze 34 évesen halt meg, és Jászai Mari nem vett részt másnapi temetésén. A költő azonban neki hagyta utolsó sorait: „Azzal a zsebkendővel, mit te adtál/ Törlöm le, hűtlen, izzadságomat / Amely lám az utolsó – csak izzadságomat, nem könnyemet."

Várni fogok, amíg élek

Füst Milán és múzsája, Jaulusz Erzsébet kapcsolata többek között azért különleges, mert kevés olyan történetet ismerünk, amelynek egyik szereplője nyolcvanévesen szeli át az óceánt egy hajón, hogy még egyszer utoljára láthassa imádottját. Eddig a végkifejletig kalandos út vezetett.

A Füst Milán 1905 és 1944 között írt naplójában E., majd J. E. monogrammal jelölt múzsa kiléte sokáig az irodalomtörténészek előtt sem volt ismert: Radnóti Zsuzsa kutatásai nyomán derült arra fény, hogy ki is volt a titokzatos hölgy. Később kalandos körülmények között előkerült az író és Ezsébet 1905 és 1922 között folytatott levelezése, amelyből kiderült, hogy Füst Milán 17 évesen ismerte meg barátja, Jaulusz István nála öt és fél évvel idősebb nővérét. Azonnal beleszeretett az önálló, dolgozó, művelt és okos nőbe. Ő azonban minden tehetsége ellenére nem találta elég izgalmasnak a fiatal költőt, és egyébként is az foglalkoztatta a legjobban, hogy énekesnő válhasson belőle: ennek reményében utazott el Berlinbe éneket tanulni. Ott valósággal lubickolt a felszabadult ifjú művészek színes világában, és feltűnt mellette egy vőlegényjelölt, Berger Géza is. Bár Erzsébet akkortájt adta annak jelét, hogy Füst Milán kedvesebb a szívének, de Berger megfelelő életfeltételeket tudott teremteni számára – így a költő lovagiasan visszavonult.

Azonban az első világháború harcaiban Berger Gézának nyoma veszett, és az énekesnői karrier indítása is kudarcba fulladt. Jaulusz Erzsébet ezért visszatért Berlinből, és igyekezett felújítani a kapcsolatát Füst Milánnal – az íróban azonban akkor még túl élesen éltek a korábbi sebek. 1921-ben azzal is igyekezett lezárni ezt a számára fájdalmas viszonyt, hogy befejezte Catullus című művét, amelyben Clodia alakját Erzsébet ihlette.

Füst Milánnak még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, és egy rendkívül szenvedélyes levélben zúdította Jaulusz Erzsébetre az összes sérelmét, amelyeket a nő valaha okozott neki. Erzsébetből éppen ez a kitörés váltott ki valódi, mély érzelmeket. Ezek után ő kezdeményezett, és Füst Milán menekült a kapcsolat elől. Olyannyira, hogy 1923-ban feleségül vette egykori tanítványát, Helfer Erzsébetet. Bár felesége minden áldozatra kész volt érte, Füst Milán képtelen volt elfelejteni Jaulusz Erzsébetet: egyfolytában róla álmodott és fantáziált. Házassága is válságba került emiatt: szanatóriumban, egy pszichoanalitikus segítségével próbált szabadulni a problémáitól. 1932-ben az akkor már közel ötvenéves Jaulusz Erzsébet férjhez ment, és párjával Pennsylvaniában, Ambridge-ben települt le.

Ekkor Füst Milán ezt írta naplójába: „Július 18-án érkezett a házassági értesítés. – Csodálatos, mily izgató hatással volt rám. Úgy látszik, végleg lezárni valamit nem tudok... S tán azt reméltem, hogy mégis, egyszer valahol még találkozni fogunk. – Hát Isten veled, J. E., ezennel megpróbálom végleg lezárni veled való ügyemet. Hogy mit akartam tőled még most is – miért vitatkoztam veled, még mindig nem tudom. – Sosem fogod tehát megtudni haragom okát – azok igazi mélyeit sem fogod látni soha... nem fogod megtudni, hogy láttalak egyszer fekete köpenyben befordulni a Báthory utca sarkán, s hogy akkor ... tíz évvel azután, hogy utoljára láttalak – majd lefordultam a villamosról... mert: ott megyen az én igazi életem, a hazám – éreztem –, úgy vágyódtam utánad – nem is teutánad, egy fantom után, akit a képzelet teremtett, vagy a múltad után – nem tudom, mindegy. Hát isten veled."
Ugyanezek a gondolatok így jelennek meg Füst Milán egyik legnagyobb művében, A feleségem történeté-ben, Störr kapitány vallomásának formájában: „Ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon, s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve, ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek."
Füst Milánnak megadatott a vágyott találkozás: 1945-ben, 13 év után újra összetalálkoztak Budapesten Erzsébettel. A két idősödő ember között újra fellobbant a szerelem, és titokban kezdtek találkozgatni, hiszen mindketten házasok voltak. Szerelmüknek ez a kései, beteljesült szakasza 1947-ben ért véget, amikor Erzsébet, hogy állampolgárságát megőrizze, visszatelepült a férjével az Egyesült Államokba. Levelei azonban arról árulkodtak azután is, hogy érzelmeik szemernyit sem változtak:

„Ez a mi kettőnk dolga ötven év alatt sem veszített semmit melegségéből, lelki összetartozandóságból... még most sem múlt el közöttünk minden – mint ahogy nem is fog soha elmúlni, amíg ez a földi csontvázunk képes lesz gondolni – és főképpen érezni!"

Így kerülhetett sor arra a már említett momentumra, hogy 1962-ben Jaulusz Erzsébet nyolcvanévesen hajózott át az óceán túlsó partjára, hogy utoljára láthassa Füst Milánt. Az asszony arra kérte az írót, hogy tartson vele Amerikába, ő azonban ezt képtelen volt megtenni. Nem találkoztak többé, de Füst Milán élete végéig nem szakadt meg közöttük a levelezés.

Forrás: Száz rejtély a magyar irodalomból, Gesta Könyvkiadó, Budapest