Olyan regényt akart, amitől véresre vakarjuk magunkat

2017.03.20. 06:56

Azért kezdte írni, mert attól félt, hogy egyszer megtörténhet Magyarországon is, hogy valaki rasszista indíttatásból öl. Lassan, de haladt vele, ám közben megtörténtek a cigánygyilkosságok. Letette, újra nekiült, megint letette. Szélesi Sándor végül tizenkét évig írta rendkívül nyomasztó, Pokolhurok című regényét, amely minden szempontból kíméletlen. Elbánik az olvasóval, de nem véletlenül. Minden a szerző akarata szerint történik: kőkemény kérdéseket zúdít arra, aki kézbe veszi. Ezekre pedig rendre meg kell felelni, nincs menekvés. A Pokolhurok egy nagyon hangos és horzsoló vészkiáltás. Szélesi Sándorral félreértésekről, félelemről és gyötrődésről is beszélgettünk.

A Pokolhurok egy érzékeny témát érint, a Magyarországon élő egyik kisebbség, a cigányság helyzetét. És nemcsak érinti, hanem a főszereplő végül alakítja is: megöli őket. Egy ilyen erős témára milyenek voltak az első reakciók?

Természetesen féltem attól, hogy a regénnyel muníciót biztosítok azoknak, akiknek a mindennapjaihoz hozzátartozik a rasszizmus, de szerencsére pont fordítva történt. Már az első reakciókból kitűnt, hogy az olvasóim felismerték, ez a könyv azért beszél túlzásokkal erről a témáról, hogy elrémisszen. Az első visszajelzések alapján tehát azt kell mondanom, hogy akik olvasták, azoknak jó része megértette a könyv mondanivalóját. Érezték, hogy egyfajta figyelemfelhívás és vészkiáltás.

Szélesi Sándor a 2016-os Ünnepi KönyvhétenForrás: Mudra László - Origo
Szélesi Sándor
14 évesen, egy vándortáborban kapta az első lökést a sci-fi irányába. Első kalapja megvásárlása után pedig már tudta, hogy író lesz. Hétszeres Zsoldos Péter-díjas sci-fi- és fantasyíró. Forgatókönyvíróként már több filmben és sorozatban is dolgozott. 2007-ben a koppenhágai Eurocon találkozón megkapta az European Science Fiction Society (ESFS) legjobb szerzőjének járó díját, mint az év legjobb európai sci-fi-írója. Eddig körülbelül 30 megjelent regény szerzője, és több mint 90 novellát publikált. 2014 márciusától Szélesi Sándor az Ad Astra kiadó irodalmi szerkesztője.

A cigányság irányából is érkeztek reakciók? Egyáltalán kereste velük a kapcsolatot?

Nem, semmiféle cigány szervezettel nem akartam kapcsolatot a regény megjelenése előtt. Pedig a barátaim tanácsolták, hogy keressek olyanokat, akik a megjelenés előtt nyilatkoznának a műről, és egy-két mondatot kiemelhetnénk ezekből a nyilatkozatokból a könyv hátlapjára is. Ezt el akartam kerülni. Ám a kiadás után az első rádióinterjút a Tilos Rádió Szőnyeg alól című roma közéleti magazinjában adtam. Majd a könyvbemutatóra sikerült megnyerni Máté Dezsőt, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének cigány származású kutatóját. Ő is pozitívan fogadta a könyvet: azt mondta,

rettenetesen sok problémát felvet, amelyekről még ők sem beszélnek.

A könyv egyébiránt csupán kérdéseket tesz fel, és az olvasónak a saját erkölcsi beállítottsága szerint kell a válaszokat megadnia. Máté Dezső szerint az sem baj, ha a Pokolhurok-ban feltett kérdésekre a válaszok később, egy másik könyvben lesznek meg, vagy akár egy új kutatási irányban. Szóval az ő hozzáállása is egyértelműen pozitív volt. Általában a cigány kisebbséghez tartozó olvasók hozzám visszaérkező visszajelzései pozitívak voltak. Nem igazolódtak be sem az én, sem a barátaim félelmei, akik azt mondták: Sándor, darázsfészekbe nyúlsz, és ebből nagyon sok problémád lehet.

Ezek szerint nem lett...

Szerintem a többség megértette, hogy ez a könyv egy vészkiáltás. Tudatosítani akartam többek között azt is, hogy az ártatlannak tűnő romaviccek feletti összekacsintás is rasszizmus. Nemrégen például felhívott egy hatvanas éveiben járó hölgy. Azt mondta, világéletében úgy gondolta, hogy ő nem rasszista, de a könyvben nagyon sok reakciójára ráismert. Végiggondolta, és rájött, hogy bizony neki is vannak mindennapi rasszista megnyilvánulásai. Még ha csak poénból is, de ezek ugyanúgy rasszisták. A

célomat tehát elértem: a kérdéseim megfogantak.

Ez az írói hozzáállása általános?

Igen. Nem ez az első könyvem, amelyben csupán kérdéseket teszek fel. A jó könyv reakciót vált ki az olvasóból. Érzéseket, gondolatokat és válaszokat. De nekem már az is jó, ha - amikor az olvasó a nap végén leteszi a fejét a párnára -, a kérdések tovább pörögnek benne. Akkor is, ha válaszok nélkül maradnak. Az irodalomban benne van a lehetőség, hogy önvizsgálatra késztesse az embert.

Még akár úgy is, hogy szinte belelöki a rasszizmus tudatába?

Ha valaki biztos lábakon áll a gödör szélén, nem lehet belelökni a gödörbe. Aki meg benne van, annak célszerű szólni, hogy ideje kimásznod, barátom... Nem? Kiváltképp akkor, ha még annak sincs tudatában, hogy egy gödör alján csücsül.

Szélesi Sándort barátai attól féltették, hogy a regényt félreérthetik, akiknek az a "dolguk", hogy félreértsékFotó: Polyák Attila - Origo

Voltak megingások írás közben? Akár az, hogy nem is kéne megírni?

Amikor tizenkét év után elkészültem vele, odaadtam barátoknak, ismerősöknek. Ugye minél hosszabb ideig dolgozik az ember egy köteten, annál jobban benne van a sztoriban, a karakterek fejében, és ez fordítva is igaz: annál jobban a részévé válnak a karakterek és a mondatok. Ez a kapcsolat annyira szoros, hogy nehéz eltávolodni a szövegtől, tehát kellenek a külső visszajelzések. Az egyik ilyen előolvasói visszajelzés egy biokémikus barátomtól jött, akinek egyébként az anyagban olvasható nagyon komoly virológiai ismeretek java részét köszönhetem. Ő

azt javasolta, hogy ezt az egészet tegyem át Magyarországról egy meg nem nevezett közép-európai országba,

és ne cigányokról szóljon, hanem, mondjuk, pirézekről. Attól félt, hogy a könyvet félreértik azok, akiknek az a „dolguk", hogy félreértsék. Így egyfajta útmutatásnak fogják tekinteni, engem pedig az a vád érhet, hogy muníciót adok a rasszizmusnak.

Ez a tanács a nyomdába kerülés előtt három héttel hangzott el, és én komolyan számításba vettem ezt a lehetőséget. Megfordult a fejemben, hogy leülök, és átírom a regényt. Aztán rájöttem, hogy akkor nem működne a szöveg. Pont

az veszne el a könyvből, amiért nekiültem megírni.

Ez nem merült fel már a legelején önben?

De, hogyne. Rengeteget ültem a felett, hogy milyen stílusban, milyen szemszögből és hogyan ragadjam meg ezt a történetet. Volt bennem félsz...

És ez a félelem az írás tizenkét évében végig ott volt?

Nem folyamatosan. De a félelem nem is jó szó. Inkább úgy fogalmaznék, hogy tartottam a következményektől. Az embernek van egy elképzelése, amikor elkezd dolgozni egy regényen, de megeshet, hogy végül a történet más formát ölt. Írás közben döbbentem rá, hogy a Pokolhurok a tervezettnél borzasztóbb és félelmetesebb lesz.

„Én magam is kikészültem tőle”Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy kell elképzelni ezt az írói őrlődést?

Voltak álmatlan éjszakáim. Nyilván engem is nyomasztott a téma, de azon is sokat gondolkodtam, hogy beleszőhetek-e bizonyos dolgokat a regénybe. A végén például van egy Írószövetségben játszódó jelenet, amellyel kapcsolatban a mai napig kétségeim vannak, hogy jó ötlet volt-e benne hagyni. Számomra

az a könyv legfélelmetesebb része.  

Ott a szereplőim józan ésszel, tudományos alapon megmagyarázzák, hogy miért a genocídium az egyetlen út az úgynevezett „cigányproblémára”. Természetesen csak elméletben. Összekacsintva. Mosolyogva. Kvázi egy baráti körben ülve, egymás között logikusan levezetik, hogy miért lehet az egyetlen megoldás a cigányság teljes kiirtása. Persze nincs kimondva, erre az olvasónak magától kell rájönnie. Amikor elkészültem ezzel a jelenettel, és visszaolvastam, én magam is kikészültem tőle.

Lehet tudni, mennyi a fikciós és a valós, megélt elemek aránya a történetben?

A Magyarországon játszódó jelenetek közül ez, az írószövetséges az egyetlen fikció. Az összes többi megtörtént vagy elhangzott. A leírt emberi reakciókat magam is megtapasztaltam az elmúlt években - ez a legszörnyűbb. Az egyik barátom szerint a Bánházán zajló jelenet erősen túlzó, pedig az a párbeszéd szinte egy az egyben, mondatról mondatra elhangzott.

Ezeket íróként nyilván rögzíti ilyenkor az ember, amilyen gyorsan csak lehet. De kíváncsi lennék, hogy szándékosan kereste-e ezeket a helyzeteket?

Nem kellett keresni. Tizenkét év nagyon hosszú idő. Az ember lépten-nyomon belebotlik ezekbe a reakciókba. Ha nem keresi, akkor is.

Jól éreztem, hogy a – most már tudom – fiktív írószövetségi jelenet adta meg a végső lökést a regény főszereplőjének, hogy kezdjen bele a borzalmas munkájába?

Igen. A Pokolhurok főszereplője egy rendkívül alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező, huszonéves fiú, aki nem ismeri fel a környezetéből feléje irányuló emóciókat. A saját érzéseit pedig annyira elnyomja, hogy

szociopataként viselkedik.

Egyszerűen nem igazodik ki az érzelmek vezérelte világban. Nem tudja, mit gondol a nagymamája, mit gondolnak a barátai, mit gondol a barátnője bizonyos szituációkban. Szociopata, de nem született annak, hanem egy trauma tette ilyenné. Az alacsony érzelmi intelligenciája miatt a legvégső lökést is csak intellektuális szinten kaphatja meg.

„Mindent a főszereplő torz szemüvegén keresztül látunk”Fotó: Polyák Attila - Origo

Felmerült bármikor is, hogy esetleg ne egyes szám első személyben írja meg a történetet?

Már a legelején el kellett döntenem, hogy egyes szám első személyben írjam-e, vagy mindentudó kívülállóként. Végül E/1-ben kezdtem, de jó pár fejezet után átírtam harmadik személybe, aztán vissza. Elvetettem a mindentudó író szerepét, pontosan azért, mert nem vagyok az. Nekem

kérdéseim vannak, nem válaszaim.

Teljesen kivontam magam a történetből. Ha E/3-ban írom, akaratlanul is beleteszem Szélesi Sándort, én viszont a történet egyetlen mondatában sem szerettem volna jelen lenni. Úgyhogy maradt az egyes szám első személyű elbeszélési mód, így mindent a főszereplő torz szemüvegén keresztül látunk.

Nyilván ez generálta a szerzői utószót is, ami arról szól, hogy semmilyen azonosság, de még csak hasonlóság sincs a főszereplő és a szerző között.

Így van. Teljesen elhatárolódtam a szövegtől. Ezt nem csupán az utószóban jelzem, hanem az elbeszélés kisebb-nagyobb írástechnikai megoldásaival is. Például ez egy olyan cigány történet, amelyben egyetlen cigány karakter sincs. Csak az utolsó előtti oldalon sétálnak el néhányan a főszereplő mellett. A gondolat, ami miatt kiemeltem az írót a történetből, egészen odáig elvitt, hogy nem szerepeltettem egyetlen cigány embert sem a sztoriban. Mert abban a pillanatban, ha leírom akár csak a leglényegtelenebb mozdulatát, belekerülök a szövegbe elbeszélőként. Kiléptem a történetből, a konklúzióból, mindenhonnan. Ám még ezt is kevésnek tartottam, ezért írtam meg a szerzői utószót. Muszáj volt. Mert a könyv szörnyűségére, az

elbeszélőm iszonyatos tettére nincs elfogadható magyarázat

annak ellenére sem, hogy számára a történtek teljesen logikusak. Ez a maga torz módján logikus cselekmény átverheti azt az olvasót, aki nem képes a sorok között felfedezni a megfejtőkulcsot. És aki nem jön rá, hogy a mondanivalót tekintve éppen annak a fordítottjáról van szó, amiről olvas, az eltévedhet a sztoriban. Meglehet, hogy ez az olvasó az utószó miatt csalódni fog, de legalább ott derüljön ki számára az igazság.

Vannak-e külföldi lehetőségek a könyvvel kapcsolatban?

Vannak, de ezek egyelőre csak tervek. Visszajelzések már jöttek, hogy köszönik, belenéznek, elolvassák. De a témára adott első szerkesztői reakció sokszor a félelem. Sajnos ez egy ilyen regény: ha nem látod az egész képet, ha nem olvasod el az egész könyvet, ha nem találod meg a kulcsot a szöveghez, akkor megijedhetsz.

Akkor viszont pont az történhet, hogy hiába vet fel jó kérdéseket a Pokolhurok, ahogy az MTA kisebbségkutatója is mondta, mégsem lesz rá szervezett válasz, mert nem kapott elég nyilvánosságot.

Tényleg frusztráló volt az, hogy elmentem egy kiadóhoz, letettem az asztalra a szöveget, és azt mondtam, kérlek, olvassátok el, tizenkét évig írtam, nagyon kemény a téma, mire megfogták, elolvasták a szinopszist, és azt mondták, ne haragudj, nem merünk vele foglalkozni. A megjelenés előtt hat kiadót megjárt a regény, és mindenütt visszautasítás lett a sorsa.

„Kutatóként mentem végig a mondatokon"Fotó: Polyák Attila - Origo

Arról még nem beszéltünk, hogy miért tartott tizenkét évig a Pokolhurok megírása...

Még 2004-ben kezdtem írni azzal az alapkérdéssel, hogy Magyarországon mikor jut el valaki oda, hogy rasszista indíttatással öljön. Azután átlépett rajtam az idő, megtörtént, amitől tartottam, amiről szólt volna a regény. Az első cigánygyilkosságok után leálltam az írással. Ez volt az egyik oka az elhúzódó munkának. A másik, hogy nem könnyű belelátni egy szociopata fejébe, sőt azzal gondolkodni, ezért lassan haladtam. Eléggé emocionális személyiség vagyok, így

komoly kihívás volt egyes szám első személyben írni egy szociopatáról.

Főleg úgy, hogy közben az olvasó értse, miről szól maga a regény. Olyan, mintha egy mély barlangban ülnél, ahonnan nézed az eget, és épphogy csak látod egy fa ágait, de mégis le kell írnod, milyen a barlang nyílását körülvevő erdő. Szóval brutálisan nehéz. Már csak ezért is többször át kellett írnom a szöveget. Volt, hogy szinte kutatóként mentem végig a mondatokon. Nem olvastam, hanem azokat a jelzőket kerestem, amelyek arról árulkodnak, hogy a kelleténél több érzés került a főszereplőm elbeszélésébe.

Az alapötlet végig ugyanaz maradt a tizenkét év alatt?

Az alapötlet maradt, a tét emelkedett. Ahogy teltek az évek, formálódott a gondolkodásom, és rájöttem, hogyan tudom megfelelően átformálni a történetet. Elkezdtem még több anyagot gyűjteni, és átalakult a könyv szerkezete.

Beszélt például pszichológussal a főszereplő hiteles ábrázolása miatt?

Igen. De nem csak szakemberrel beszéltem. Odaadtam a könyvet egy szociopata srácnak. Elolvasta, majd leültünk beszélgetni, és elmondta, mit gondol. Elmesélte, ő hogyan látja a világot, hogyan éli az életét, hogyan kontrollálja magát.

Ismert ilyet, vagy keresni kellett?

Nem kellett keresnem, mert egy évtized alatt nagyon sokféle ember része lehet az életünknek. Egész egyszerűen belebotlottam, és kapva kaptam az alkalmon. Odaadtam a kéziratot, és kértem, hogy olvassa el, utána pedig beszéljünk róla. Igazából a világ és a benne szaladgáló emberek sokkal érdekesebbek, mint ahogy azt egy író egészében vagy töredékében vissza tudná adni. És emellett sajnos arról is meg vagyok győződve, hogy

legalább annyira veszélyesek, mint a Pokolhurok főszereplője.

A már említett biokémikus barátom szerint a könyvben leírtaknál sokkal könnyebben ki lehet irtani akár egész népcsoportokat is. Félelmetes, hogy ez már ma megvalósítható lenne; a tudásunk megvan hozzá. Csak emberség és akarat kérdése, megtesszük-e, és ez akár egyetlen emberen is múlhat. Ha valaki azt hiszi, hogy az igazság az ő oldalán áll, és valamiféle kitekert moralitás mentén, vagy annak teljes hiányában igazolva látja a cselekedetét, akkor könnyedén átlépheti a „ne ölj" parancsolatát.

„Hamar rádöbbentem a válaszra: nem így akarom”Fotó: Polyák Attila - Origo

Felmerült más zsáner is a tizenkét év alatt?

Ugyanezt a témát fel lehet dolgozni sokkal populárisabban. A vírusos részt megírhattam volna úgy, mint egy batmanes bosszúsztorit: megölik egy tudós szüleit, aki ezért megcsinál egy vírust, de ellopják tőle; aztán a történet egyharmadánál megjelenik egy James Bond-féle macsó karakter meg egy bombázó nő, akik üldözik a mindenre elszánt tolvajt. Végül belép a Moszad, a CIA, minden titkosszolgálat, amit csak el tudunk képzelni... Végigszáguldunk a földrészeken, üldözés földön, vízen levegőben; és máris egy egymillió karakteres akciótörténetről beszélünk. Felmerült bennem, hogy így írjam meg, de

hamar rádöbbentem a válaszra: nem így akarom.

Én nem egy ilyen típusú szórakoztató regényt akartam írni, hanem olyat, amitől ha elolvasod, nyugtalanul fogsz aludni. Az akcióközpontú feldolgozások sokszor elfogadhatóvá tesznek embertelen, kegyetlen tetteket is. Olvasás közben jól szórakozom, és nem gondolkodom el mélyebben a történéseken. A Pokolhurok-ot rövidnek, tömörnek, hátviszketősnek tartom, nem könnyed olvasmánynak. Azt akartam, hogy

aki elolvassa, addig vakarózzon, amíg véres nem lesz.

Azt akartam, hogy ne aludjon jól. Ez persze szar ügy, mert ezzel aztán az olvasóimat tizedelem meg, hiszen a populáris regényeknek értelemszerűen sokkal nagyobb az olvasótábora, mint a kortárs irodalomnak. De egyetlen író sem írhat a világon mindenkinek.

És megérte?

Nem ezért ír az ember. Huszonévesen sci-fiket és fantasyket írtam, ami egy intellektuális játék volt számomra. Ez a része a munkáimnak ma is az. A Mysterious Universe-sorozatom jó példa erre. Ott van York Ketchikan, aki olyan, mint Mel Gibson a Halálos fegyver-ben. Csak ő a galaxis egyéb vidékein tesz rendet. Jó fiú, jó célt szolgál, de kicsit őrült. Jön a hihetetlen egyedi űrhajójával, szétlövi a gonosz idegeneket, megmenti a nőket és a bolygókat. Élvezem az ilyen történeteket. De ahogy telnek évek, az embert millió élmény éri, és azt veszi észre, hogy mondanivalója van. Azt pedig

ki kell írnod magadból, mert ha benned marad, akkor folyamatosan mérgez.

Összehozok egy könnyed űroperettet, mert szeretem, mert élvezem, és mert megvan az olvasótábora, de mellette leülök, és tizenkét évig dolgozom egy komoly regényen, bár tudom, hogy nem fogják annyian megvenni, sőt sokakat el fog riasztani. Esetleg negatív kritikát is a fejemre vonok vele. De ezt nem azért írom vagy írtam, hogy sokat keressek, hanem mert ennek ki kellett jönnie belőlem, és meg kellett jelennie.

A „hátviszketős” PokolhurokFotó: Polyák Attila - Origo

A jól elkülönülő, legtöbbször saját fejezetet kapó tudományos részek szinte pihenőként, oázisként hatnak a nyomasztó regényben. Jól látom ezt?

Igen. Olyannak szántam kicsit, mint Brecht a színházi darabjaiban az elidegenítő effektusokat. A tudományos részeket azért terveztem bele a regénybe, hogy elidegenítsenek a sztori nyomasztó részétől, vagyis az alapötlettől, miszerint egy morális aggályok nélküli ember könnyedén létrehozhat egy tömeggyilkos vírust. Ebből a nyomasztó gondolatból akartam átvezetni az olvasót a tudomány precíz világába, hogy fellélegezzen. Egy idő után viszont rájöttem, hogy már csak azért is sokkal jobban ki kell emelnem a tudományos vonalat, mert ez a szorongásom egyik lényeges része. Az

egyik legnagyobb félelmem az, hogy a mindennapi rasszizmus eluralja az életünket,

és észrevétlenül gyilkossá válik. A másik, hogy a technikailag egyre fejlettebb tudomány túllép a mindenkori erkölcsiségen és humánumon. Muszáj volt rávilágítanom, hogy megfelelő képzettséggel bárki összerakhat egy vírust. Komolyan megtörténhet! Az elején a tudományos részek nyugalmat sugároznak. Bízhatunk a fejlődésben. A regény vége felé pont ez a bizalom löki érzelmileg még mélyebbre a szerencsétlen olvasót. És mondanom sem kell, hogy ez engem is egyre mélyebbre húzott.

Egy ilyen regény befolyásolhatja a magánéletét is?

Igen, kicsit skizofrén állapot írónak lenni. Ha az ember hosszan és intenzíven benne van egy karakterének a fejében, akkor hajlamos néha hozzá hasonlóan viselkedni. Ha ez a karakter szociopata, hát akkor úgy. Ha az űroperetthősöm fejében vagyok, akkor én is kicsit lazábban tekintek a világra. Ugyanez jellemző az érzelmi jelenetekre: azoknál hajlamos vagyok a magánéletben is túldrámázni dolgokat. Egy leves fölött képes vagyok ilyenkor drámát csapni. A Pokolhurok-nál is voltak nagyon nyomasztó pillanataim, amikor letettem a szöveget, ültem, néztem ki a fejemből, és mondtam, hogy hagyjatok. Ilyenkor átmászom az ágyra, fejemre húzom a takarót, és ne beszéljen hozzám senki két napig. Hát íróval nem könnyű élni...