Kulissza 1. Avar István – A portás és a nemzet színésze

2017.03.25. 18:03

Arra tették fel az életüket, hogy a maguk lehetőségei szerint tegyék tartalmasabbá közönségük életét. Színészként, rendezőként vagy a műfaj háttérembereként. Ez persze számukra öröm volt – jó esetben. Ám hivatásukban még így is vannak rázósabb helyzetek. Távozásuk után pedig akkor is könnyen merülnek feledésbe, ha színészek esetében filmek is őrzik az alakításaikat. Jönnek az új generációk, gyengül az emlékezet. Avar István márciusban lett volna nyolcvanhat éves. Három éve ment el. Ő volt az első, akit kollégái választottak a nemzet színészei közé. Még a Kádár-rendszerben kezdeményezte az új Nemzeti Színház felépítését, de később egy vonalas kolléga érdemeként könyvelték el az ötletét. Pályafutása utolsó társulatainál elköszönni sem sikerült tőle tisztességgel, amikor bejelentette távozását. De esett olyan is, hogy a portás igazoltatni akarta, amikor játszani érkezett. Egyik utolsó nagy szerepében finom öniróniával formálta meg a tépelődő bölcset.

A Nemzeti Színház siófoki üdülőjében kerültem a közelébe. Szőke kisfiú voltam, ő meg már nagy színész, apám kollégája. Évekkel később szakmám okán is beszélgettünk itt-ott, még budai otthonában is, fenn a Várban. Nézte a panorámát, gazdagította a régi történeteit. Már nem gyerekfülnek idézett múltat. 

Avar István Pirard abbé szerepében Stendhal Vörös és fekete című színművébenFotó: MTI/Kollányi Péter

Avar István 1931-ben született. Bányászcsaládban nőtt fel, tizennégy évesen már a csillét tolta Egercsehiben. Kisgyerekkorában a hokedlin misézett, akkor még azt gondolta: pap lesz. Katolikus szülei rendesen járatták misére, roppantul tetszett neki a ceremónia. Aztán a szaleziánusokhoz került iskolába, ott kezdett megkopni a hite. A magafajta bejárók mellett bentlakói is voltak a tanintézetnek: árvák és kiskorú zsiványok. Némely egyházfi keresztet nyíratott a hajukba, terelték őket dolgozni a papi birtokra. Szebb lelkű nevelőik erőtlenek voltak ahhoz, hogy megvédjék a kipécézett bárányokat.
Avar István hitét a negyvenes években háborús borzalmak tépázták tovább.  Megtörtént, hogy anyjával, nagyanyjával egy út menti árokban laktak egy ideig. Fekhelyük a jeges föld volt, ám vánkosnak jó lett volna a karnyújtásnyira heverő tábori csendőr. Volt kísértés, de nem vitte rá őket a lélek: hitték, a halottnak is van méltósága. Avar István sokáig úgy hitte, apja is odaveszett a dúlásban. 1944-ben kapott erről értesítést. Tévest, derült ki utóbb.

Avar István az egercsehi bánya segédmunkásaként csatlakozott a helyi kultúr színjátszó csoportjához. Társai biztatására jelentkezett 1949-ben a főiskolára. Elsőre bekerült, de 1952-ben ideiglenes hallgatóvá minősítették. Azt írták indexébe: diplomázhat, ha emberileg fejlődik. Az indok: elhallgatta, hogy édesapját – aki 1948-ban tért haza orosz fogságból – 1949-ben Rákosi börtönébe zárták. Annak oka sosem derült ki, apja csak annyit mondott a családjának: alaposan megkínozták, akkor aláírt valami papírt. Avar olyan stílusban fogadta hallgatói visszaminősítését, hogy mestere, Gellért Endre arra intette, vigyázzon, mert hajlama van a cinizmusra. 

A pályát Pécsett kezdte 1954-ben, Lendvai Ferenc családias társulatában. A rendező türelemmel szoktatta ifjú színészét a felnőtt színészléthez. Szereposztáskor mindig elhangzott a kérdés: szeretnéd? 

Avar eljátszotta Ruy Blast, Mágnás Miskát, Liliomfit, Vronszkijt. A pozitív hősök mellett nagy sikerrel alakította a Viharos alkonyat stréber diákját. Párra is talált: kolleginája, Gyapay Yvette lett a felesége, aki a pályát is feladva gondoskodott róla egy életen át. 

Pécs, 1956. október 9. Dariday Róbert (j) Márk, Fülöp Mihály (b) Kosztya, Avar István (k) Andrej, Gyapay Yvette (j2) Zója, Szabó Margit (b2) Olga szerepében játszik Vlagyimir Dihovicsnij és Nyikitin Bogoszlovszkij Nászutazás című színművének főpróbáján, a Pécsi Nemzeti Színház KamaraszínházábanForrás: MTI/Keleti Éva

Major Tamás már 1958-ban hívta a fővárosi Nemzeti Színházhoz. Álomajánlat volt, Avar még gyakorlatos diákként beleszerelmesedett abba a csapatba. De az első hívás idején még éretlennek érezte magát. 1960-ban Ádám Ottó a Madách Színházhoz invitálta. Avar akkor is inkább maradt volna a pécsi „családban”. De Lendvai azt mondta: ne habozzon, mert a végén leszoknak róla a fővárosi direktorok. Kollégái pedig – többek között Fülöp Zsigmond, Margitai Ági, Láng József – azzal fenyegették: megverik, ha elpackázza a lehetőséget. 

Pécs volt az első és utolsó társulat, ahonnan sírva távozott. 

A Madáchban egy évig úgy érezte, tartaléknak hívták. Készült vissza Pécsre, amikor megkapta A vágy villamosá-ban Stanley szerepét. Legendás siker lett, de ami fontosabb: befogadták a Madách csapatába. Akkor született a fia is, a kórházból a Damjanich utcai apró albérletbe vitték haza, ahol az ifjú apa azbesztlapon aludt, feje félig egy kályhacső alatt. 

Hat év után hagyta ott a Madáchot, amikor fagyosabb lett a levegő. Pozícióharcok kezdődtek a vezetésben. Avar nem kívánt már háborút. 

A Nemzeti tagja lett, ahol gigászi csaták között tapasztalta meg, hogy akire tehetséget sózott a sors, annak fegyverzajban is muszáj alkotnia. Érkezésekor Both Béla, Major Tamás és Marton Endre seregei aprították egymást. Pártfunkcionáriusok uszítása mellett, 1956 után sokan tekintették kényelmetlen szimbólumnak a Nemzeti Színházat. Ám a társulat színészileg irdatlanul erős volt, így tébolyközeli helyzetekben is remek előadások születtek. 

Avar István és Törőcsik MariForrás: MTI

Avar István húszévnyi nemzetis pályafutása alatt lett érdemes és kiváló művész, abban az időben kapta Kossuth-díját. 

Összetett jellemeket ábrázolt hitellel, manírtalanul, olykor finom iróniával. Csak két végletes karakter: Gogol A revizor-ában a hatalom előtt alázatoskodó Spekin; vagy a Madách-darabban, a Csák végnapjai-ban az angolnasimaságú, ravasz intrikus Róbert Károly. 

Makay Sándor Phellosz szerepében, Kállai Ferenc Szophosz szerepében és Avar István Malasz szerepében Jacques Offenbach Orfeusz az alvilágban című színművébenFotó: MTI/Nándorfi Máté

Akkoriban lett a hetedik kerület képviselője az Országgyűlésben. Tizenhét évig töltötte be úgy a posztot, hogy a párttagságot mindig hárította. Dísznek szánták a vonalas képviselők közé, de komolyan vette a feladatát. Éjszakába nyúló fogadóórákat tartott, kijárt szemlézni a lerobbant lakásokba, és csak olyat ígért, amit képes volt teljesíteni. Színházi diadalai mellett volt olyan is, hogy nem játszatták, csak alkalmazták: beérték azzal, hogy puszta jelenlétével, személyiségének erejével próbálja pótolni azt, ami hiányzott a darabból, szerepből, rendezésből. Ez így persze nem működik, megestek hát bukások is. 

Avar Istvánnak meggyőződése volt, hogy a hazának szüksége van egy nevéhez méltó repertoárral, békésen működő Nemzeti Színházra. A hetvenes évek végén gyűjtést kezdett az új, tiszta lappal induló Nemzeti felépítésére. Később valamiképpen úgy alakult, hogy a nagyszerű művész, ám tántoríthatatlan kommunista eszmeharcos Gobbi Hilda és Major is távozott a Nemzetitől, a társulat javával. Avar azt kérdezte tőlük: „Miért hagytok magamra?” 

Aztán a Katona József Színház megalakulásakor Gobbi annyit felelt: Baszd meg, ez már nem az a Nemzeti.” Major pedig úgy okoskodott: Bonyolult dolgok ezek Pistám, egyszer majd elmagyarázom.” Az okfejtésre sosem került sor.

Avar István elmagányosodott, és a nyolcvanas évek közepén eldöntötte, ő is távozik. Nem volt búcsúztató társulati ülés. A kilépése előtti napon Czapkó Endre, a színház titkára azzal hívta: Malonyai Dezső, az igazgató másnap beszélni szeretne vele. Avar hitte, marasztaló beszélgetés lesz. De az adott időpontban zárva találta a direktori irodát. A titkár nem volt sehol. Zokogó adminisztrátor nyomta kezébe az elbocsátó papírokat. A színész remegve ült be az autójába, és még látta, amint a színházi titkár a fal mellett sompolyog vissza az épületbe. Pár hónapig állástalan volt, majd visszaszerződött a Madáchba. „Neked csapat kell” – mondta neki Ádám Ottó. Aztán nem sokkal később a direktor is, színésze is nyugdíjba ment. 

Avar még visszajárt pár szerepre a Madáchba. Nagy híre volt az esetnek, amikor egyszer üvöltve követelte tőle a portás a kapuban az azonosítószámát. „Csak mert sokat lopnak” – próbálták menteni a helyzetet az igazgatóságon. Avar visszaadta a szerepeit. Később már csak akkor vállalt feladatot, ha érdekesnek találta a figurát, és családias csapathoz hívták. Ő volt az első, akit kollégái választottak meg a 2000-ben alapított díj kitüntetettjének, a nemzet színészének. 2001-ben került közéjük, Sinkovits Imre halála után. 

Fotó: MTI/Zih Zsolt

Pár évig még beszédet tanított a Színművészeti Egyetemen, de aztán soknak érezte a feladatot. Pályája alkonyán Zalaegerszegen aratott országos sikert Bölcs Náthán szerepében a Lessing-darabban. Finom öniróniával formálta meg a tépelődő öreg bölcs figuráját. 

Avar István és Kállai Ferenc az öltözőbenFotó: MTI/Kollányi Péter

Anatómiai előadással felért, ahogy utolsó éveiben azt magyarázta, hogy mit, honnan vettek ki belőle. Többször kelt halálhíre, átesett egy-két infarktusos helyzeten. Pár éve találkoztunk utoljára. Tévéműsorban emlékezett eltávozott kollégákra, még élőkkel. Apám mellett sminkelték, úgy láttam, az öregem még elég jó formában van. 

Két évre rá, 2014. szeptember 13-án Törőcsik Mari hívott kondoleálni apám halálának másnapján. A nemzet színésznőjétől tudtam meg, amikor kifakadt belőle:  Avar is elment, micsoda idők!” 

Avar Istvánt szűk családi körben búcsúztatták.