Paraszti gének, színházi hormonok

2017.04.14. 20:31

Édesapja a legendás színész volt, aki már akkor a végzetre készült, amikor kisebbik fia megszületett. Ám gyermeke állítja: boldog gyermekkora volt, amelyet a szülők válása is megkönnyített. Őze Áron korán kezdett színházzal foglalkozni, bár a színművészeti főiskola előtt asztalosiskolában szerzett érettségit. Színészként, rendezőként gyakorolta a pályát, majd 2010-ben kinevezték a Pesti Magyar Színház igazgatójának, ahonnan öt év után távozott. Jelenleg a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza direktora. Kinevezése körül volt némi cirkusz, de élvezi a közönség és az önkormányzat bizalmát. Személyiségének része egy apró „logopédiai érdekesség” is, ennek kapcsán lett elnöke a Démoszthenész Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesületének. Hiszi, semmi sem történik véletlenül.

Már kis Őze korában sem szerette, ha „Kisőzézik”. Pedig „lekisezése” felmenője iránti szeretetet is jelezhet.
A közönségtől mindig el is fogadtam. De már gyerekkoromban is volt olyan irritáló szituáció, amikor visszaszóltam: a vezetéknevem nem Kis, hanem Őze, a keresztnevem Áron. A nevem néha azzal is szembesít: a színész maradandóságra törekszik, ám mulandó. 

Miként?
Amikor vezetéknevemet meghallva azt firtatják: Őze Áronnak a fia vagyok-e, vagy az öccse? Lajos létezése már törlődött egyesek memóriájából. 

Pedig sok minden fellelhető róla. Így tudható az is: félelmetes gyerekkoruk lehetett a bátyjával, hiszen édesapja halálának várható időpontját már az ön születése előtt diagnosztizálta az orvostudomány. 
Bátyám 1969-ben született, majd a harmincnégy éves apámnál nyirokmirigyrákot diagnosztizáltak. Azt mondták: lehet, hogy csak pár hónapja van hátra, ám ha más lefolyású a betegség, akkor tizenöt éve. A sugárkezelése közben fogantam én. Édesanyám megrettent, de édesapám ragaszkodott hozzám. Ez elmondva rémisztő, de nem tette pokollá az ifjúságunkat. 

Őze Áron, Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, színházigazgatóFotó: Szabó Gábor - Origo

Miközben születése lényegében üvöltés volt a halál szemébe. 
Ami valóban félelmetes lehet a gyerekkorunk kapcsán, az a sokáig kitartott csend: bátyámmal évekig semmit sem tudtunk apám betegségéről. Akkor derült ki, amikor nyolcéves koromban a szüleink szétköltöztek. De akkor már kezdett is nyilvánvalóvá válni. Apám sokáig úgy nézett ki, mint egy ereje teljében lévő, karakteres, mokány parasztgyerek. Majd '79-től mintha évente tízet öregedett volna. Amikor, ahogy azt az orvosok jósolták, negyvenkilenc évesen elment, jóval idősebbnek látszott. Támadta a kór, kemény kezeléseket kapott, ráadásul volt, hogy kiszökött a kórházból, hogy tompítsa a tudatát.

Mindebbe egy gyerek azért bele is zakkanhat.
Szüleim azért is váltak el, hogy a gyerekeiknek simább legyen az életük. Apámmal nem volt egyszerű családi közösséget alkotni. Megesett, hogy később mestereimmé, kollégáimmá lett nagy színészmogulokkal akkor találkoztam először, amikor kissrácként éjszaka az ágyból kikelve megindultam fürdőszoba irányába. Nagy élet volt nálunk olykor. Ám a szüleim szétválása békében, szeretettben zajlott. Gyakran találkoztunk apuval. Láttuk legendás előadásokban is, mint a Fizikusok vagy a Volpone. Lehet, hogy meglepő, de összességében boldog gyerekkorunk volt. A bátyám is tök normális felnőtt lett.

Hivatása szerint?
Vágó és kameratechnikus. A Pax TV stúdióvezetője.

Ön gyakran említi: nem azért kezdett már hatodik általánosban színjátszó körben játszani, mert színészgyerek volt. Csakhogy az is tény: ugyan faipari szakközépben érettségizett, mégis a színház lett a hivatása. És nem a nyelvészet, pedig édesanyja olasz fordító.
Mégsem a gének űztek a pályára. Inkább a hormonok. Hatodikban a bátyámék színielőadásába ugrottam be. Nagyon jó csajok voltak benne. Azt is élveztem, hogy a színjátszókat szeretik a nézők, közöttük ugyancsak sok csinos csajjal. Mégis megfoghatóbb, természetközeli hivatást akartam. Amit az is magyaráz: ha sokat vagyok négy fal között, még a legnagyobb hidegben is elkap a vágy, hogy nekiinduljak a vidéknek, szabad ég alatt bográcsozzak. Lehet, hogy ez már genetikus. Hajt a paraszti ősök vére.

Édesapja is nagy kirándulós volt?
Elvégzett egy mezőgazdasági gyorstalpalót, de aztán távol tartotta magát a vidéktől. Én elsőre a váci állattenyésztő szakközépiskolába jelentkeztem, de a felvételin elbuktam. Kérdezték: hány méter a kukorica? Azt is kérdezhették volna: hány éves a kapitány? Ám az asztalosságot is célba vettem. A fa megmunkálása is kapcsolat a természettel. Be is kerültem az újpesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolába.

Ahol mindjárt szervezett egy színjátszó kört.
Negyvenkilencen voltunk fiúk az osztályban, az iskolába járt összesen három lány. Lépni kellett. Egészségügyi szakközépiskolásokkal lettünk testvérosztály, onnan már kerültek női szereplők is a produkcióinkba. Az is igaz: még az általánosban megszerettem a diákszínjátszást a fesztiválokkal, táborokkal. Középiskolásként találkoztam össze egy kurzuson első színházi mesteremmel, Bérczes Lászlóval. Érettségi idején pedig célba vettem a színművészetit. Élveztem az asztalosképzést, mégsem láttam magam élethosszig egy gyalupad mellett. Tanáraim is éreztették: előbb-utóbb máshol fognak találkozni velem, nem a faiparban. 

Azt gondolhatták: szorgoskodik a „kis Őze”, de majd visszatalál az övéihez.
A személyimbe ráadásul nem azt írták, hogy asztalos. Hanem azt: képesített faanyag-feldolgozó. Ez is levett a dolog romantikájából. Végül betanultam a színművészeti felvételijéhez szükséges anyagot. A monológokkal gondom volt, mert versnek nem versek, de akkor mit kezdjek velük csak úgy, szólóban?

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hogy állt akkoriban a dadogással? Azt gyerekkora óta kúrálták?
Soha. Ma is megvan, de nevezzük inkább „elakadásnak”. Nem képzésbeli, hanem pszichés eredetű. Ám a szüleim, környezetem is segítettek, hogy ne okozzon traumát. Az egyéniségem része. Ha túlpörgök, akkor előjön. Színpadon nem jön elő. Egyszer vittek el tanári nyomásra egy logopédus szaktekintélyhez, aki azt tanácsolta: ha egy-egy szónál elakadok, üssem meg a fejem. Ezt a terápiát kihagytam: hogy lehetne úgy kommunikálni, hogy az ember időnként fejbe veri magát? Egy ekkora fejet ütlegelni amúgy is botorság lenne.

Szerintem nincs nagy feje.
Már születésemkor az volt, csak hozzátestesedtem. Színésznél nem árt, ha kíméletlenül őszinte az énképe.

Oké. A színművészetit Békés Andrásnál kezdte, két év után az addigi zenésmesterség-tanáruk, Iglódi István vette át osztályukat. Nagy múltú színházcsináló volt, de nem egyszerű ember. Nem igazán tartozott színházi csoportosulásokhoz, a Pesti Magyar Színház direktoraként igyekezett izolálni teátrumát a színházi közélettől. Volt benne valami sajátos gyanakvás. Az ön számára ugyanakkor pályáját meghatározó mesterré lett. Neki erős énképe volt? 
Furcsa, kompenzáló ember volt. Neki is voltak gondjai a dadogással, de nem vállalta. Próbáltam elhívni egy beszélgetésre a Démoszthenész Egyesülethez, de kategorikusan elutasította. Rengeteg komplexus volt benne, amelyek eredőiről nekem sem beszélt. Mindenesetre a mi hivatásunkban jól használhatók a komplexusok. Felfokozott idegállapottal járnak, ami transzformálható a színpadi alakításokba. Ezt Iglódi István is tudta.

Diplomázva került az akkor még Nemzeti Színházként működő teátrumhoz, ahol akkoriban Iglódi volt a főrendező. Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Béres Ilona mellett más színi legendák is tagjai voltak még a társulatnak. Ugyanakkor a Katona József Színház 1982-es önállósodása után – ahová Major Tamás, Gobbi Hilda mellett mások is átszerződtek –, a Nemzeti kikerült a fősodorból. Sosem bánta meg, hogy ott kezdte a pályafutását?
Főiskolásként a Nemzetiben voltam gyakorlatos. Sík Ferenc már akkor lecsapott rám. Iglódi is foglalkoztatott, főként a Nemzeti kamarájának számító Várszínházban, amely egyfajta műhelyként működött. Játszhattam például a Szentivánéji álom Puckját, amely produkció háromszáznyolcvan előadást ért meg. Thornton Wilder Mi kis városunk című darabját Mensáros László rendezte, vendégként, ugyancsak meghívottként alakította benne Tolnay Klári Mrs. Gibbset, én főiskolásként George Gibbset. Az Iglódi rendezte Chioggiai csetepaté-ban Fülöp Zsigmond, Varga Mari, Kováts Adél, Peremartoni Krisztina mellett formálhattam meg Toffolót. Erős lehetőségek voltak, mágnesként vonzottak a színházhoz.

Izgalmas produkciók voltak?
Valamiért ömlött rájuk a néző. Engem sosem érdekelt, mennyire tartanak izgalmasnak egy színházat. Az foglalkoztatott, mi a feladat. Abban hittem, nekem kell majd izgalmasnak lennem, attól már izgalmasabb a produkció. Akkoriban alapítottam egy alternatív társulatot is, a Pasztell Színjátszó Társaságot. A kőszínházi előadások után léptünk fel a Szkénében, olyan produkciókkal, mint például Camus Caligulá-ja.

Miért lett vége? Kifulladt?
Struktúrán kívüli csapatoknak nem tesz jót az intézményesedés. 

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hat év társulati tagság után pár évre lelépett a Nemzetiből.
Csoda, hogy a Nemzeti nagyjaitól tanulhattam. Ám kezdtem érezni, hogy valami mást is ki kéne próbálni. Az is tény, hogy az egykori Nemzeti Színház akkor élte meg az utolsó igazán lendületes korszakát, amikor Bubik István, Funtek Frigyes, Kubik Anna megérkezett a társulathoz. Az már régebben esett, hát léptem egyet. A bázisom a kecskeméti Katona József Színház lett. Játszottam Sopronban, Nagyváradon, sokfelé. Operettekben is, vagy éppen Ádámot Az ember tragédiájá-ban. Nem volt rossz kör.

Miért gondolta három év után, hogy mégis érdemes visszamennie az akkorra már Pesti Magyar Színháznak átnevezett teátrumhoz?
Iglódi István nem sértetten, de karcolt hiúsággal vette tudomásul, hogy új utakra indultam. Ám az összes premieremen felbukkant. Éreztem egy ember folyamatos figyelmét. A mai világban ritka. Egy bemutató alkalmával, amikor már ő igazgatta a Pesti Magyar Színházat, megkérdezte, nem folytatnánk-e együtt. Igent mondtam. Azt hittem, a Pesti Magyar Színház megalakulása új műhely indulása lehet.

Nem egészen az lett.
Eleinte ragyogó darabok is színpadra kerültek, kiváló rendezésekben. A Várszínházat elvették ugyan, de a próbateremben megnyitott a Sinkovits Imre Színpad, ahol műhelymunka folyt. Iglóditól megkaptam első rendezésemet is, a Csengey Dénes művéből készült A cellá-t – Szakácsi Sándor főszereplésével. Aztán újabbakat. Ahhoz persze hosszú évek kellettek volna, hogy ami alakulni kezdett, az kiadjon egy karakteres teátrumi arculatot.

Iglódi István távozása után, az ő elképzeléseinek megfelelően, ön nyerte el az igazgatói posztot 2010-ben. Pályázatában arról nem esett szó, hogy a színházat ifjúsági teátrum irányába fordítja.
Amikor Pesti Magyar Színház lett a Nemzetiből, az optimizmusra okot adó lehetőségek mellett azért annak is voltak jelei, hogy a teátrum talán csak a társulatához tartozó színészmogulok miatt maradhat életbe. Engem viszont még ez is arra inspirált, hogy pályázzak. Mi lehetne szebb, mint innen nyerni? Aztán a mogulok megfogyatkoztak, miközben azzal is szembesülnöm kellett, hogy merész álmaimból a szűkülő támogatás miatt is folyamatosan faragni kell. Ott volt egy társulat, kevés fiatallal, fogyatkozó lendülettel. A fenntartó minisztérium tanácstalan volt a színház jövőjével kapcsolatban. Amikor aztán úgy tűnt, hogy az ifjúsági színház gondolatával újabb erőre kaphat a teátrum, nem teketóriáztam.

Az optimizmusa genetikus?
Aikidózom, ejtőernyőzöm, íjászkodom, evezek. Arra tanítanak: koncentrációval, akarattal, felkészültséggel bármely helyzet megoldható. Kezdett is magához térni a társulat. De tény, hogy hiába terveztem újabb öt évre, nem én nyertem a posztot. Ám arra büszke vagyok, hogy a csapatommal részem van benne, hogy a színház állva maradt. 

Lovagias. Másfél év szabadúszás után Dunaújváros önkormányzata felkérte, pályázza meg a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatói posztját. Ki is nevezték. A szakmai grémium ellenvéleménye ellenére. Sportszerű helyzet volt? 
A másfél év alatt színészként, rendezőként kaptam komoly feladatokat. Vagyis a hivatásomban. Az igazgatás inkább meló, arra annyira nem vágytam, hogy a dunaújvárosi felkérésre is nemet mondtam először. De ismétlődött, én pedig átgondoltam, mit tudnék ott szakmailag felépíteni úgy, hogy az morálisan is vállalható. Pályáztam, de aztán – ahogy szokás – jöttek a Tartuffe-ök. Körém is kerítettek egy cirkuszt, anélkül, hogy a pályázatomat szakmailag megítélték volna. Azt gondolom, jó lenne, ha higgadt szakmai érvek is elhangoznának a színházi pályázatok kapcsán. Ám tetszik, vagy sem: a kinevezés a fenntartó jogköre. Ha hibázik, az is az ő fejére hullik vissza. 

Ez ügyben nyugodt?
Színes népszínházi repertoárt építettünk, meghirdetve a bizalom évadát. Telt házak jelzik: a közönségnek fontos a színház. Múltbeli tapasztalataim alapján az is megható, hogy a fenntartónak is fontos a színház. 

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Párjával, Auksz Évával együtt nevelik közös gyermeküket, és az ő első házasságából született fiát. Az ingázását jól bírják?
Dunaújváros közelebb van, mint néhány pesti kerület. Mire Éva bejut a dugóban egy belvárosi játszóhelyre, én már a Bartókban vagyok. 

Volt egy korábbi házassága, majd egy kilencéves kapcsolata. A színházi létforma az ön esetében menyire családbarát?
A privát életem váltásai nem abból adódtak. És emberien történtek, mint a szüleimnél. A mai napig jóban vagyunk, segítünk egymásnak, ha kell. Évával pedig olyan régen együtt vagyunk, hogy akár el is vehetném feleségül. Csak mindig volt valami anyagi „feladvány”, vagy a gyerekek ügyeit kellett szervezni. Úgy nem szeretnék házasodni, hogy berohanunk az önkormányzathoz, aláírunk, szaladunk tovább. Legyen súlya. 

Hívő ember?
Számtalan jelet kaptam arról, hogy van is miben. 

Például?
Hívő vagyok, nem térítő. Biztos, hogy semmi sem történik véletlenül. Más kérdés, hogy ki „intézi” a dolgokat? Én Jóistennek mondom, más sorsnak, karmának. A nyakamban három szimbólumot hordok: feszületet, Dávid-csillagot, Buddha-figurát. 

Biztonsági játék?
Az elfogadást jelzi.