Élhető szinten tudunk rocksztárok lenni

Tankcsapda interjú a Kompót bisztróban. Tankcsapda magyar rockegyüttes, interjú, Lukács László basszusgitáros/énekes, Fejes Tamás - dobos, Sidlovics Sidi Gábor - gitár.
2017.04.12.
Tankcsapda interjú a Kompót bisztróban. Tankcsapda magyar rockegyüttes, interjú, Lukács László basszusgitáros/énekes, Fejes Tamás - dobos, Sidlovics Sidi Gábor - gitár. 2017.04.12.
Vágólapra másolva!
Páros lábbal áll a gázpedálon a Tankcsapda, amely most éppen az első önálló Aréna-koncertjére készül. Ahelyett, hogy lassítanának, folyamatosan új kihívásokat keresnek, és állandóan úton vannak. Nem zavarja őket, ha külföldön pár száz fős klubokban kell játszani, sőt hatalmas sikernek könyvelik el, hogy a tengerentúlon is turnéznak. A rockzene helyzetéről, a zenekarok közti széthúzásról és arról is beszélgettünk Lukács Lászlóval, Fejes Tamással és Sidlovics 'Sidi' Gáborral, hogy milyen magyar rock and roll sztárnak és alföldi gyereknek lenni.
Vágólapra másolva!

Az április 28-i Aréna-koncert előkészületei miatt, gondolom, kifejezetten sok időt kell eltöltenetek Budapesten. Ilyenkor amint lehet, mentek vissza Debrecenbe?

Lukács László: Változó, attól függ, hogy mennyi a tennivaló. Most itt alszunk, de ha egyetlen napba bele lehet sűríteni azt, amit csinálni kell, akkor megyünk haza.

Lukács László basszusgitáros/énekes, Fejes Tamás dobos és Sidlovics "Sidi" Gábor gitáros Fotó: Csudai Sándor - Origo

A debreceniség hozzátartozik a Tankcsapdához, része a zenekar identitásának. De tényleg fel sem merült, hogy egyszerűbb lenne Budapestre költözni?

Sidlovics Gábor: Szerintem a Tankcsapda valamilyen szinten elveszítené a lényegét, ha teljesen felköltözne Budapestre. Azt a szó szerint és átvitt értelemben vett táptalajt, ami megadja az egyedi báját. Ez nem azt jelenti, hogy mindig Debrecenben vagyunk, hiszen hetente járunk fel, Tomi félig-meddig itt is lakik, de a bázis az Debrecen, és

maga a zenekar mindig debreceni lesz.

L.L.: Ott születtünk, ott vannak a barátaink, a családunk, debreceni emberek vagyunk. És azokat az okokat, amik a zenekar pályafutása során időről időre felmerültek, hogy bizonyos szempontból jobb lenne Budapesten élni, azokat rendre felülírta az, hogy sokkal több előnye van annak, hogy debreceniek vagyunk, mint amennyi hátránnyal jár a vidékiség. Amit Sidi említett, a saját gyökerekből való táplálkozás, meg a saját közegünkben való élet nekünk sokkal több energiát meg előnyt ad, mint amit elvett valaha is, hogy mondjuk ingázni kellett Debrecen és Budapest között. Amióta az internet is lerövidítette a szónak ebben az értelmében a Debrecen-Budapest távolságot, azóta még kevésbé érezzük ennek a szükségességét. Itt vagyunk, amennyit kell - és amennyit kell, annyit itt vagyunk mindenképpen – de amint lehet, hazamegyünk Debrecenbe, mert ott lakunk, ott élünk.

S.G.: Egyébként szerintem túl van misztifikálva ez a vidéki-pesti dolog, elég, ha csak megnézzük, hogy mennyi nagyon sikeres vidéki magyar zenekar van.

Fejes Tamás: De mindenki felköltözött! Azt mondanám, hogy a híres zenekarok 80 százaléka vidéki, de mindenki Budapestre költözött. Azért is szokták kérdezni ezt, mert mi nem költöztünk fel.

Azért kérdezem, mert én is debreceni vagyok.

F.T.: Kétségtelen tény, és akárhogy is ragozzuk a szart, hogy mennyire lokálpatrióták meg debreceniek vagyunk, minden Pesten történik, mert itt van a szakma. Az, hogy valaki vidékről befut úgy, hogy ott is szervezi az életét, szerintem lehetetlen. Ide kell jönni ahhoz, hogy tudjon működni ez a sztori. Sajnos ezt tapasztaljuk, mindenki tapasztalja. A vidéki lét ilyen szempontból gúzsba köt. Akármennyire vagyunk menő zenekar, meg 27 éves, akkor is minden héten föl kell jönni, mert általában ha valamit akarunk, az Pesten történik. A debreceniségnek van nagyon jó oldala, meg nagyon rossz is. Debrecen egy teljesen más ritmusú város, elég uncsi, a piros lámpák hazája, ha lejön egy pesti, az idegroncs lesz, hogy vannak kereszteződések, ahol három percig van piros. De az például jó, hogy

Egy hosszú turné után, vagy alkotási folyamat idején kurva jó egy ilyen lelassult városba hazamenni, ott lenni. Ez a kettősség adja meg az arany középutat.

Debrecenben megbecsült polgárok Fotó: Csudai Sándor - Origo

És mi a helyzet a külföldi utazásokkal? Mert ugye nagyon sokszor koncerteztek külföldön. Ezt hogy kell elképzelni? Kik vannak egy Tankcsapda-koncerten mondjuk Ausztráliában?

S.G.: Többnyire magyarok jönnek a koncertjeinkre, mondjuk 70-80 százalékban, de ez országonként változik. Nem is gondolná az ember, hogy milyen sok magyar van a világban, hogy mennyire távoli országokban sikerül szó szerint megtöltenünk klubokat magyar emberekkel, akik mindig hoznak magukkal külföldi haverokat, és legközelebb már ők is hoznak magukkal külföldieket. Szóval egyre többen jönnek helyi erők is, de természetesen a koncepció az, hogy magyar embereknek járunk ki játszani, magyar nyelven énekelve Tankcsapda-dalokat. Ezt olyan szűk öt éve kezdtük el, és nagyon szépen kiépült hál' istennek. Rengeteg helyre visszajárunk. Azt gondolom, hogy ennek még nem értünk a végére, mert ez egy folyamat, de például Németországban már 600-1200 fős klubokat tudunk megölteni elővételben. Hasonló a helyzet Angliában és Írországban is. Borzasztó büszkék vagyunk rá. De nyilván itt klubokról beszélünk, nem úgy kell elképzelni, hogy bemegyünk a sportcsarnokokba meg arénákba.

És egyébként melyiket élvezitek jobban, ha tömegek előtt játszotok fesztiválokon, sportcsarnokokban vagy a kisebb klubkoncerteket?

L.L.: A kis helyszíneknek is vannak előnyei és hátrányai, technikai meg hangulati értelemben véve, és a nagy helyeknek is. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha akarunk, akkor tudunk ilyen helyeken is játszani meg turnézni, de ha már kezdjük unni az arctalan tömeget, akkor megtesszük szívfájdalom nélkül, hogy elmegyünk olyan helyekre, ahol emberközeli a buli. Tényleg mindkettőt tudjuk élvezni, amikor kezdenénk belefásulni vagy beleunni az egyikbe, akkor rendszerint elérkezünk az évnek ahhoz a szakaszához, amikor jön egy egész másfajta koncertezési forma. Ez a fajta kettősség, amit Tomi mondott az előbb Pest és Debrecen viszonyában, az a turnézásban is abszolút megfigyelhető.

Ha már említetted a belefásulást, akkor soha nem éreztétek úgy, hogy belefásultatok magába a turnézásba?

F.T.: Abba csak belehülyülni lehet. És mi már belehülyültünk.

L.L.: Már túl vagyunk azon a ponton.

Ezt hogy kell érteni?

F.T.: Beülsz a buszba, és vihogsz, mint a hülyegyerek. Bármennyire is illúzióromboló, nekünk ez tetszik. Azt gondolhatják az emberek, hogy amikor a Tankcsapda zenekar beül a turnébuszba, a nagy Lukács Lászlóval, akkor micsoda nagy gondolatok hagyják el a szánkat. Pedig konkrétan általános iskolai kirándulás fíling van, csak sokkal ostobább, brutálisabb poénokkal. Ez így van, akármennyire sok siker ér minket az életben, akár egzisztenciálisan, akár erkölcsileg - mert mondhatjuk azt, hogy mindenünk megvan. Ingyenautókat kapunk, ingyenmotorokat, ingyenruhát, ingyenpiát...

L.L.: Én ezzel kezdtem volna.

F.T.: A lényeg a lényeg, az a dolog hajt, hogy menjünk már turnézni, csináljuk. Beülünk egy turnébuszba, van, amikor úgy élünk, mint a csövesek, és alapjában véve minket ez a sztori kielégít.

L.T.: Örömmel tölt el, szeretjük.

S.G.: Mikor év elején megvan a két hónap szünet a koncertezésben, már mindenkinek viszket a talpa. Ahogy Tomi fogalmazott a múltkor nagyon találóan, szeretjük az aszfaltot. Érdekes, hogy a komfortérzetünk akkor van rendben, ha valamilyen jármű megy alattunk. És nem véletlenül használom ezt a kifejezést, hogy valamilyen jármű, mert hajó, repülő, autó, kisbusz, nagybusz, minden volt. A zenészek ismerik ezt az érzést. Ezt a fajta cigányéletet tulajdonképpen megszokni se lehet.

Ha jó a buli, mindegy, hol lépnek fel Fotó: Csudai Sándor - Origo

F.T.: Ez is oda vezethető vissza, hogyha játszunk egy pár száz fős külföldi klubban, és utána játszunk az EFOTT-on, tulajdonképpen nincs különbség. Az hogy, háromszáz emberrel vagy harmincezer emberrel van telt ház – tudom, hogy hülyén hangzik, és egy csomó mindenki ezt nem hiszi el – de mindegy. Ha megéljük ezt a szituációt, és jól sikerül a buli, akkor mindegy.

S.G.: Ez a nagyon fontos, hogy megélni, mert nagyon patetikusan hangozhat, de tényleg így van, hogy

– úgy szoktuk mondani, hogy meghalni a színpadra. Nincs különbség, hogy ez most a kiskunfélegyházi rockklubban van, vagy teszem azt az Arénában majd. Amikor kezet fogunk a koncert előtt, és elindulunk a színpadra, ugyanúgy tesszük, bár nyilván egy nagyobb koncerten van egy plusz technikai drukk, hogy minden rendben menjen. De abban, amit mi a színpadon, a hangszereinkkel és magunkkal a közönségnek művelünk, abban semmiféle különbség nincs. Azért, mert úgy tartjuk, hogy annak az embernek, aki egy dunántúli kisvárosban elmegy a koncertre, és hetekkel vagy hónapokkal előre megvette a jegyet, neki az „az este". Még akkor is, ha nekünk lehet, hogy a héten a harmadik koncert vagy a negyedik.

L.L.: És annak a srácnak, aki megvette hetekkel, hónapokkal előre a jegyet, teljesen mindegy, hogy 299-en veszik körbe még, vagy 29999-en. Ő ott a lehető legtöbbet szeretné a zenekartól megkapni, és mi ezért vagyunk, ezért dolgozunk.

S.G.: Nem azt mondom, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy valaki ne elégedetten menjen haza, de magunkat köpnénk szembe.

F.T.: Hát én inkább téged.

S.G.: Mondjuk Tomi engem, de mi magunk sem éreznénk jól magunkat.

F.T.: Az a lényeg, hogy a minimál komfortzónánk meglegyen. Mikor elkezdtük ezt a külföldözést, a kinti szervezők mindent ígérgettek, de volt olyan helyszín, ahol alig volt 15 fő fizető vendég. Ha lóvéban buksz ezen a dolgon, meg nem tudsz normálisan élni, akkor belefáradsz meg belekeseredsz. De az, amit mi csinálunk, az egy rentábilis sztori, abban az értelemben, hogy egy Ibis szállodában vagy, nem a Hiltonban, de van reggeli, ebéd, vacsora, normális klubban játszol, telt házzal. Magyarul a körülmények adottak ahhoz, hogy csináljuk hosszú távon.

Mindenki negyven fölött van, már nem élvezzük azt, hogy szendvicsen éhezzünk Duisburg meg München között valahol.

De megadatott az, hogy egy kis túlzással a világ összes pontján tudunk annyi ember összeverbuválni, hogy normálisan turnézzunk.

"a gondolatainkat leginkább az anyanyelvünkön tudjuk megfogalmazni. Hogy ez éppen a magyar nyelv lett, ha úgy tetszik, egyfajta keresztünk is" Fotó: Csudai Sándor - Origo

És az nem merült fel, hogy ha már egyre több külföldi rajongó is van, legyenek angol nyelvű számok is? Volt egy angol középlemezetek, még a 90-es években, de ez nem merült fel újra?

F.T.: Nagyon sok promóter mondja, hogy érdemes lenne, mert nagyon erős a zenekar zeneileg. Tudom, hogy Magyarországon pont azt gondolják, hogy a Tankcsapda a szövegei miatt működik, de a kintiek meg azt mondják, hogy kurvára üt a zene, és ha értenék, az nagyon tudna működni. De minket nem motivál, hogy az angol piacon próbáljunk betörni, mert egyrészt ahhoz már túl késő, túl öregek vagyunk. És tetszik is, hogy úgy tudjuk magunkat aposztrofálni, hogy mi vagyunk a magyar rockzenekar, aki külföldön turnézik, mint a Rammstein vagy a Die Toten Hosen, akik németül játszanak. Soha nem mondjuk azt, hogy soha, lehet, hogy kiszalad egy olyan téma, amire ráugrik egy angol szöveg, de nem fogjuk erőltetni az angol repertoárt.

L.L.: Az anyanyelvükön tudunk leginkább úgy megszólalni, hogy annak legyen valós tartalma. Nyilván egymás mellé lehet tenni angol kifejezéseket, szavakat, és azt rímbe lehet szedni, és ezt nevezhetjük akár dalszövegnek is. Ez nem lenne feltétlenül rossz, de a gondolatainkat leginkább az anyanyelvünkön tudjuk megfogalmazni. Hogy ez éppen a magyar nyelv lett, ha úgy tetszik, egyfajta keresztünk is. Viszont mivel ezen a nyelven is tudunk hála istennek sokfelé játszani, nincs bennünk az a fajta hiányérzet, hogy bárcsak Angliába vagy Amerikába születtünk volna.

Pedig ha összehasonlítjuk az ottani, igazán népszerű zenekarok helyzetét a Tankcsapdáéval, azért elég nagy a különbség.

S.G.: Akkor már lehet, hogy nem is élnénk.

L.L.: Mi szoktuk ezt félig-meddig viccesen, félig-meddig komolyan mondani,

hogy mi vagyunk a magyar Tankcsapda, érted.

S.G.: Azt is szoktuk mondani – és ezt vagy elhiszik az olvasók, vagy nem – hogy nincs az az ember, akivel cserélnénk. Tényleg.

F.T.: Én Sidivel.
S.G.: Na, jó, hát mi egymással. És tényleg nem azért, mert mit tudom én, harminc Harley Davidson áll otthon az udvarban.

"Ami ezzel járt itt nekünk Magyarországon, meg amerre jövünk-megyünk, az minket maximálisan kielégít" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miért, hány áll otthon az udvarban?

S.G.: Egy. Meg egy Tominál.

L.L.: De nála áll egy Ducati is!

S.G.: Igen, nála Ducati is van. Ez a szint, amit mi el tudunk érni. Mindig keresünk egy új célt, és közben tényleg a szerelmünk a munkánk. Ami ezzel járt itt nekünk Magyarországon, meg amerre jövünk-megyünk, az minket maximálisan kielégít. Nem képmutató akarok lenni, hogyha én születtem volna Slashnek, akkor most boldogtalan lennénk, mert valószínűleg akkor is ilyen boldog lennék.

F.T.: De nem biztos, ez benne a vicc. A siker meg a boldogság nem feltétlenül jár együtt. Megadatott nekünk egy napot eltölteni Duff McKagannel (a Guns N' Roses basszusgitárosa - a szerk.), akit sikerült vendégül látnunk. Elég komoly beszélgetéseket folytattunk, és

Ha belegondolsz a George Michael vagy Prince halála után kiderült dolgokba... Folyamatosan szenvedtek. Az, hogy Madonna Hollywoodban testőrrel fut, meg álcáznia kell magát, az szerintem nem jó. Vagy az, ahogy Axl Rose-zal is bánik a média - lehet, hogyha Lukács lenne Axl Rose, még hülyébb lenne. Ki tudja, kiből mit vált ki.

S.G.: Nem az, hogy hülye lenne, még hülyébb.

L.L.: Ezt akartam mondani, hogy ez azt jelenti, hogy hülye vagyok.

Akkor ezt nálatok hogyan kell elképzelni? Mi történik, ha bejöttök egy ilyen bisztróba, mint ez?

F.T.: Nem látod, hogy sikongatnak?

Azt nem tudhatom, hogy mi volt, mielőtt megérkeztem.

S.G.: Az egy normális velejárója, hogy gyakran odajönnek hozzánk, hogy ne haragudjatok, nem lehetne egy közös képet, aláírnátok ezt-azt...

F.T.: Általában Lacihoz.

És az ilyen kérések nem zavarnak?

S.G.: Miért zavarnának?

F.T.: Ha az utcán valaki odajön hozzád, és örül neked, az egy visszaigazolás arról, hogy téged szeretnek, és tök jó, amit csinálsz.

Akkor azt mondjátok, hogy ez még egy élhető szintje a dolognak?

L.L.: Ez a helyes kifejezés. Élhető szinten tudunk rocksztárok lenni. Őszintén szólva, egyáltalán nem bánom azt, hogy nem egy olyan országban élünk egy olyan piacon dolgozva, ahol akkora sztár lennék én is, hogy csak testőrrel tudnék reggelente futni. Zavarna. Tök jó, hogy magyarok vagyunk, Magyarországon ismertek, népszerűek vagyunk, és közben világot is látunk.

F.T.: Teljesen magadnak tudod ezt az egész dolgot szabályozni. Annyit turnézol, amennyit akarsz, annyit pihensz, amennyit akarsz, és közben minden megadatik. Minden év végén a Főnix Csarnokban játszunk 8-10 000 ember előtt, ha akarunk, klubokba megyünk, de játszottunk már 50 ezer ember előtt is. Ez mind megvolt, ami tök jó. És egyébként, hozzáteszem, ha minden hétvégén harmincezer ember előtt játszanánk, mi motiválna?

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egy ilyen koncert, mint a most következő arénás, az motivál?

F.T.: Abszolút!

Számomra meglepő volt, hogy nem volt még Tankcsapda-koncert az Arénában, bár igazából, volt, csak az nem önálló koncert volt.

L.L.: Magában az Arénában játszottunk már többször is, de önállóan, alanyi jogon Tankcsapda-koncert ebben a formában még valóban nem volt.

Miért nem, és miért most van?

L.L.: Azért, mert ha lett volna, ezt a kérdést nem tudnák feltenni az újságírók az interjúkban.

F.T.: Azt szoktuk erre mondani, hogy valószínűleg azért, mert debreceniek vagyunk, és általában nekünk a fő koncert minden év végén a Főnix Csarnokban van, ami Magyarország második legnagyobb csarnoka. Az túlzás lenne, hogy csinálnánk egy Arénát is meg egy Főnixet is évente, hiszen, ahogy beszéltük is, mi inkább sok helyen játszunk. Minden évben 50-90 koncertet csinálunk, és ahhoz, hogy egy Arénát és egy Főnixet is csináljunk, valószínűleg ezzel le kéne állnunk. Azt meg nem szeretnénk. De magunknak és a közönségnek is tartoztunk már egy Aréna-koncerttel. 27 éves a zenekar, pont itt volt az ideje.

S.G.: És a középre helyezett színpad, ami teljesen körüljárható, az nekünk is egy tök jó fűszerezését adja majd a koncertnek. Mi magunk is szeretjük mindig meglepni az embereket valamivel, hogy mi is azt mondhassuk, hogy nem rutinból dolgozunk, hanem járatlan ösvényekre lépünk. Minket ez tart életben, hogy na, ezzel is meg kell küzdeni, és ha megküzdöttünk vele, akkor utána pacsizunk, és megyünk tovább.

Kiss Tibit tavaly arról kérdezték a Quimby 25 éves arénás koncertje előtt, hogy nem fognak-e tematikus múltidéző bulikat csinálni, mint amilyeneket a Kispál csinált a Fishing on Orfűn. Erre azt válaszolta, hogy nem szeretnének a múltban élni, és különben is, ez az egész nosztalgiázás a megfelelési kényszer rock and roll változata. Ti mit gondoltok erről?

F.T.: Állandóan próbálnak minket ezzel baszogatni, hogy ez a Tankcsapda már nem az a Tankcsapda, régebben jobb volt. A Legjobb méreg-ig, a Jönnek a férgek-ig, a Konnektor-ig, az Agyarország-ig, addig, amíg Cseresznye ki nem szállt...

Mindig valaki szerint van egy ilyen pont, ameddig jók voltunk, és amióta szarok vagyunk.

De alapjában véve ez nem zavar, mert mindenki ott válik le, ahol akar. Bár általában nem szoktak leválni ezek az emberek, hanem maradnak, csak mondják a magukét. Azok a zenekarok, akik nosztalgiában gondolkoznak, és csak a nagy slágereiket puffogtatják minden koncerten azért, hogy garantált legyen a siker, vesztettek. Az olyan zenekarok és előadók, legyenek bármennyi idősek is, akik nem próbálnak folyamatosan nyitni és továbbhaladni, azoknak vége van. Akik bátrak, és mindig mernek újítani, és próbálnak mindenben tovább lépni a múlttól, szerintem azoké a jövő. Pláne egy ilyen, magyarországnyi, pici piacon. De azért zárójelben megjegyzem, hogy ez nem azt jelenti, hogy a múltunkat utáljuk. Játszunk régi számokat, mindig is szoktunk, de ez a Tankcsapda 2017.

"Az olyan a zenekarok és előadók, legyenek bármennyi idősek is, akik nem próbálnak folyamatosan nyitni és továbbhaladni, azoknak vége van" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Úgy tűnik, hogy a mostani korszellem nem kedvez kifejezetten a rockzenének. Ez nyilván nem nagyon érinti a Tankcsapda népszerűségét, de ti mit gondoltok erről?

L.L.: Rockzenét játszani, rockzenésznek lenni, vagy - ha nagyon magasztosan akarok fogalmazni – rockernek lenni nem annak a kérdése, hogy éppen a világban milyen zenei irányzatok mennek. Ez egyfajta életérzés, hovatartozás kérdése. Éppen ezért egy olyan zenekart, mint a Tankcsapda, soha nem befolyásolt az, hogy a rockzene éppen aktuálisan mennyire sikeres. Mi hittünk és hiszünk abban, amit csinálunk. Ebben az elmúlt majdnem harminc évben voltak már olyan időszakok, mikor az elektronikus szcéna sokkal divatosabb volt, a rockzenét gyakorlatilag megköpködték, sőt ciki volt rockzenésznek lenni. Mi akkor is ezt csináltuk, meg akkor is, amikor a műfaj népszerűbb volt, mint amilyen mondjuk most. Igazából minket ilyen értelemben véve nem érint. Természetesen, hogyha olyasmit csinálunk, ami népszerűbb, akkor a szcéna, maga a közeg is jobban működik, és értelemszerűen nekünk is könnyebb a dolgunk. De szerintem a rockzene alapvetően sem volt soha egy divatos műfaj. Ha volt a rockzenének divatos korszaka, akkor is azok a zenekarok voltak népszerűek, amelyek a műfajon belül populáris dolgok csináltak: a Bon Jovi, az Aerosmith vagy a Guns N' Roses. Ezzel nincs az égvilágon semmi baj, mert én is szeretem ezeket a zenekarokat, de az a fajta gondolkodásmód, amit a rockzene képvisel, soha nem volt mainstream.

F.T.: Az a zenekar tud népszerűvé válni stílustól függetlenül, amellyel foglalkozik a média. Pedig nagyon sok jó zenekar van. Alapjában véve nem a stílusnak a nem jelenlétéről van szó, hanem a nem a helyén kezeléséről. Viszont ettől is működik a műfaj, mert abban a pillanatban, hogy mostohává válik a műfaj helyzete, azok az emberek, akik szeretik, még jobban ragaszkodnak hozzá. Európában a rockzenei fesztiválokra öt perc alatt elfogynak a jegyek úgy, hogy van, amikor még be sem jelentik a fellépőket. Most ha belegondolsz, melyik a jobb? Az a habos-babos szar, amin a média dolgozik, és működik valahogy, vagy ha mostohán kezelik az egészet, mégis olyan szinten működik gerillában, akár a YouTube-on és a Facebookon, hogy folyamatos telt házakat tudsz csinálni?

S.G.: Kicsit egyébként a rockszféra is hibás. Mert nagyon jólesik nekünk – és most direkt használok többes számot –, hogy mi egy elnyomott stílust képviselünk, de ha valamelyik zenekart elkezdik játszani a rádióban, vagy megjelenik a tévében a lemezéről vagy a koncertjéről beszélni – és most nem főzőműsorokra gondolok – akkor

a szakmában abban a pillanatban szemét áruló lesz, aki eladta a lelkét.

Ez nemcsak magyar mentalitás, az egész világban így van. Hiányzik az a fajta összetartás, ami esetleg előre tudná lendíteni ezt a szakmát. Van nagyon sok zenekar, akiknek ha elkezdik játszani a dalát, egyrészt örül, másrészt meg összeparázza magát, hogy most elvesztettem a hitelemet. Közben a másik oldalon meg mindenki abban reménykedik, hogy hátha jobban megbecsülik, de ő lesz az első, aki leköpi a másikat.

"A következő Tankcsapda-lemeznek egy megkerülhetetlen lemeznek kell lennie" Fotó: Csudai Sándor - Origo

F.T.: Én azt gondolom, ha valami jól van csinálva, az utat fog magának törni. Abban a rockzenészek sokat hibáznak, hogy a sikertelenségüket könnyen fogják arra, hogy a média nem játssza a zenéjüket. Meg van magyarázva. Oké, de ha nem játssza, akkor meg kell keresni, hogy lehet a célt máshogyan elérni. Karba tett kézzel, egy kocsmában ülve megmagyarázni a sikertelenséget kurva könnyű, de tenni érte, az már nagyon nehéz. És nem az a lényeg, hogy valaki mennyire jó zenész. A mai, tizenéves gyerekek úgy zenélnek, hogy kihugyoznak minket reggelire. De alapjában véve nem ez a fontos. A zenekart csinálni kell. Mert ha nincs csinálva, akkor lehetsz a világ legjobb énekese, dobosa, szövegírója, zeneszerzője, soha nem fogsz érvényesülni. Rengeteg kurva jó zenész van, akik elvéreznek, mert szarul csinálják. És ilyenkor jön az, hogy a média, meg a rockzene, meg a Tankcsapda, ami elveszi a teret. Mindenféle magyarázatot hallottunk már, hogy miért nem megy ennek vagy annak a szekere, pedig a kérdés nem az, hogy miért „nem", hanem az, hogy hogyan és miként lehet „igen".

Ez egy jó végszó lenne, de még van egy fontos kérdésem. Az utóbbi Tankcsapda-albumok háromévente érkeztek, és utoljára 2014-ben jelent meg új dalokat tartalmazó lemez, de ha jól tudom, most ennél többet kell majd várni.

L.L.: Nem azért jelentek meg háromévente, mert néztünk a naptárat. A zenekar korai időszakában egyébként másfél évente jelentek meg lemezek, aztán kétévente, az utóbbi néhány pedig valóban nagyjából háromévente. Jóllehet a tavalyi dupla lemez, nem saját dalokat tartalmazó lemez volt, mégis azzal a tizenkét dallal, amit mi csináltunk a Mások dalai tőlünk című korongon, gyakorlatilag ugyanannyit dolgoztunk, mintha saját lemezt csináltunk volna. Szoktam azt mondani, hogy ez egy olyan Tankcsapda-lemez, ami az egyetlen kivétel, ahol a szöveget meg a zenét nem mi írtuk. Ilyen értelemben azt gondolom, hogy nem olyan régen volt Tankcsapda-album, még ha nem is mi írtuk rá a dalokat. Szóval ez mindenképpen árnyalja a kérdést. Másrészt pedig mindig is akkor adtunk ki lemezt – és ez ezután is így lesz – amikor úgy éreztük, hogy van egy lemeznyi mondanivalónk, lehetőleg a legjobb, amit eddig csináltunk. Ebben az évben nem várható Tankcsapda-lemez, az kétségtelen, de az is, hogy a lehető leghamarabb elkezdünk dolgozni az eddig felgyűlt ötleteken. Ilyen mindig van egy csomó a tarsolyunkban, de időt meg energiát kell rá fordítani, hogy ezeket dalokká formáljunk, és ezekből lemez készüljön.

F.T.: Azt se felejtsük el, hogy rengeteg dolgunk van. A közönség részéről érthető az igény, hogy mikor lesz új Tankcsapda-lemez, de amióta Sidi bekerült a zenekarba, nem volt egyetlen olyan hónap se, hogy ne dolgoztunk volna.

L.L.: Az elmúlt öt évben

Ez az öt év nagyon sűrű volt, még akkor is, ha ezt a feldolgozáslemezt nem is számoljuk.

S.G.: És egyébként tudnánk mi egy hónap múlva is letenni egy lemezt az asztalra, de annak nincs értelme, hogy csak azért, mert telik az idő, összecsapjunk egyet.

L.L.: Mindig azt gondolta a zenekar, hogy a következő lemez lesz „a lemez". Most ugyanezt érezzük, hogy a következő Tankcsapda-lemeznek egy megkerülhetetlen lemeznek kell lennie. Ehhez pedig idő kell.