Le se tojni a Húsvétot? 2.

Opera évadbejelentés 2017
Ókovács Szilveszter
Vágólapra másolva!
Ókovács szerint az opera – 2/21. levélária
Vágólapra másolva!

Kedves Néném!

Legutóbb a Húsvét kapcsán arra a kérdésére próbáltam válaszolni, miért kell (éri meg?) egy operaháznak reagálni a naptárra, a nagy ünnepekre. Aztán visszaolvasva, erre pont nem sikerült írnom túl sokat, pedig azt sem állíthatom, hogy már a tervezés során ne ütköznék bele a kérdésbe: miért kell a decembert is másként, mármint a többi hónaptól eltérő módon, szinte fix programmal kezelni?

Erre spirituális válaszunk létezik (ezért is írom a Húsvétot, Ádventet, Karácsonyt nagybetűvel), amelyből pedig egy financiális hosszú lólába lógna kifele. De higgye el nekem, Néném, nem az elsődleges. Ádventi időben azt látjuk, hogy a családok, a szerelmesek, mindenki operába akar menni, Karácsonykor pedig már az ajándékozott jegyek is játszanak. S hogy mi mit játsszunk? Természetesen valami szépet, de legalábbis meghatót, klasszikusat, ilyesmit. Ezért minden évben úgy készülünk, hogy szép hagyományunk jegyében az ikonikus Diótörő irgalmatlan, ma már rendre 20 feletti előadásszámú sorozata, a Nádasdy-féle Bohémélet-produkció és a 2001 óta sikeres, Szinetár-rendezte Denevér mellett, amelyek az Operaházban mennek, az Erkelben a Varázsfuvolát adjuk, gyakran keverve a kicsiknek szánt Parázsfuvolácska-verzióval. No de egy egész hónap így mégsem mehet le! Minden évadban teszünk mellé az Andrássy útra valamilyen különlegességet, a Poulenc-opera (A kármeliták) magyarországi bemutatója e célt szolgálta tavaly, egy évvel korábban pedig – éppenséggel az Erkelben ment ugyanezért – a Triptichon, belsejében ugyancsak egy megható, sőt szívbe markolóan könnyes történettel (Angelica nővér). Jövőre az Erkelbe Humperdinck igényes, wagneri ihletésű meseoperáját, a Jancsi és Juliskát várjuk, egy évvel később (de ez tényleg titok!) a Ruszalka operaházi premierje lágyítja meg az operaházi ádventet. Azután eggyel pedig... na nem, mindent mégse lehet elkotyogni ilyen korán!

Forrás: Facebook

Ami pedig a mostani húsvétot illeti, a legnagyobb örömmel tértem vissza egy 2013-ban kipróbált Mascagni-műsorhoz. Őszinte leszek: még soha, sem 2013-ban, sem korábban, amikor magam akadtam össze a bariton stimmel, nem hallottam ilyen eredetinek, frissnek, színesnek és hatásosnak a Messa di Gloriát! Aki ott volt az Ybl-palotában Húsvétvasárnap (és hál' Isten, zsúfolt házunk volt), megerősítheti: angyal szállt el felettünk! A misét a zenekar elsőrangú odaadással játszotta, gyönyörű csoportos és szólómegoldásokkal, a ritka Elevazione-tétel hegedűszava pedig vastapsot hozott egyik új koncertmesterünknek. Az is volt: mesteri. A kórus egyre beljebb melegedett a műben, a gyújtópontban pedig két férfiénekes állt, László Boldizsár és Kelemen Zoltán. Maximális előadást nyújtottak, de mindez Kesselyák Gergely nélkül nem lett volna az, ami. Gergő még azt is megoldotta, hogy a fura szerkezetű, a Gloriát soronként, afféle barokk Magnificatként tételekbe osztó, mégis valódi liturgikus zárósor nélküli mise végül mégis „Dona nobis pacem"-re futhasson ki, kis szövegalkalmazással a zárószakasz visszatérésében.

Kérdezte Néném, miért a mise volt a végén, ha a Parasztbecsület fináléja verhetetlen az egyházi mű elhalkuló, lecsendesedő végével szemben? Nincs jó válaszom: négy éve még fordítva játszottuk, most valamilyen praktikus okból másként alakult, és én is csak ott szembesültem vele. Utánanézek, de előre jelzem, ezúttal mindenképpen Nénémmel értek egyet, és ebben a feltámadás öröme és Turiddu halála, mármint az általuk okozott kontraszt sem jelent problémát. Mert valójában nincs szó kontrasztról: a Parasztbecsület nekem például világoszöld zenemű, tavaszi hajtásokban gazdag darab, friss saját invenció és népi ihletettség egyszerre hatja át. Végkifejlete nem tragikus, hanem katartikus, erre írtam a múltkori levélben, hogy Jézus feltámadása és a késelés egyszerre zajlik, a transzcendens tökéletesség kulisszájában gördül tovább a vétkes vágyaktól, tiltott tettektől és a legnagyobb bűntől, az öléstől szennyes világ, amely mint Szakonyi Károly híres Adáshibájában, a maga valóságát tekintve mégsem ismeri fel a megváltás lényegét. Komlósi Ildikó csodálatos formában énekelte Santuzza főszerepét a koncertelőadáson, László Boldizsár sistergő jelenléte és Kelemen Zoltán magabiztos Alfiója külön-külön is élmény lett volna, hát még így együtt és az együtteseinkkel, Kesselyák vezényletével.

Ókovács Szilveszter Fotó: Polyák Attila - Origo

Néném kérdése jogos, ha egyszer műsoron a mű színpadi változata, miért „ússzuk meg" hangversenyszerű előadással? Csak annyi mentségünk lehet, hogy a Delnon-rendezés (együtt az elmaradhatatlan Bajazzókkal) idén az Erkelben futott, és az Operaházba áthozni, építeni, próbálni és világítani nem maradt volna időnk a szép programoktól és szerencsére nézőktől is zsúfolt Nagyhéten. Én magam őszintén hiszek az egyfelvonásos Parasztbecsület láttató erejében, ezt a művet ilyen intezitással előadva kevéssé hiányzik a színpadi kulissza. Amúgy viszont igyekszem majd olyan évadot szerkeszteni (pláne, ha Műhelyházunk megépül és ott próbálhatunk, az Operaház pedig korszerű technikához jut, és könnyebb lesz benne a díszletváltás), amelybe a két Mascagni-mű oratórikus mise-előadással és szcenírozott Parasztbecsülettel fér majd bele. De a győztes szereposztáson nem változtatunk, mert – bocsánat érte! – nem tudom eltagadni, hogy ezzel a produkcióval maximálisan elégedett voltam magam is.

És hogy az Opera végképp nem „sajnálja le" a Húsvétot, annak évtizedek óta példája a Parsifal. Hatalmas mű, önmagában is külön galaxis, hadd írjak róla legközelebb külön is, mert az Ön kérdései is végtelenek ennek kapcsán.

Kedves Tatjána, ha bármiben segíthetek, ne kíméljen, várom Néném újabb levelét, kák szálávej létá!

Szilveszter

2017. április 23.