Hans Zimmer: Akikkel én dolgozom, azok nem félnek semmitől

Négy Grammy-, két Golden Globe- és egy Oscar-díj. Ezzel a néhány elismeréssel egészen jól le lehet írni egy meghatározó karriert. Annak ellenére, hogy a világmindenség egyik leghíresebb filmzeneszerzője nem kifejezetten rajong a díjakért. Hans Florian Zimmer majd negyvenévnyi karrierje során több mint 150 filmhez írt zenei aláfestést. Olyanokra kell gondolnunk, mint például az Oroszlánkirály (amely Oscart is hozott a szerzőnek), a Gladiátor, a Karib-tenger kalózai, a Sötét Lovag, a Da Vinci-kód vagy a Miss Daisy sofőrje. A jellegzetes, csilingelő Zimmer-hangzást újfent átélhetjük élőben, hiszen újra hazánkba látogat az élő legenda, június 1-jén ad koncertet a Sportarénában. Telefonon beszélgettünk vele. 

Ha jól tudom, igazi éjjeli bagoly, imád naplemente után alkotni. Miért?

Nem is tudom. Ilyenkor lenyugszik a világ körülöttem. Könnyebben tudok odafigyelni magamra, és könnyebben hallom meg a saját gondolataimat is. Néha csöndre van szükségünk ahhoz, hogy zenét alkothassunk.

Azt olvastam, hogy nem is kizárólag ön írja a szerzeményeit, hanem szinte egy egész csapat dolgozik önnel egy-egy művön. Igaz ez?

Dehogy! Saját magam írom a műveimet. Egyedül. Illetve abban a tekintetben nem feltétlenül, hogy sokat beszélek a rendezőkkel, hiszen mégiscsak ők tudnak a legtöbbet a saját filmjeikről. Egyébként bezárkózom a szobámba, és elvonulok a világ elől. Először a fő témát és a harmóniákat igyekszem megírni, aztán jön a hangszerelés. Egy adott ponton – ez előbb vagy utóbb eljön – tisztán látom, hogy hová szeretnék eljutni, és ilyenkor már nyitok a külvilág felé, és bevonok másokat is a zene felépítésébe. Mélyen egyetértek ugyanis azzal a gondolattal, hogy a zene interaktív, így aztán közös energiák hozzák létre. Ha tudod, hogy mit szeretnél elmondani, ha tudod azt, hogy milyen stílusban, akkor érdekes lehet az, ha bevonsz a munkafolyamatba más nagyszerű zenészeket is.

Forrás: Angela Lubrano

Volt már olyan, hogy különösen nehéz volt elkapni egy adott rendező gondolatait, egy adott film hangulatát, és harmóniát, majd zenét alkotni hozzá? Emlékszik ilyen jellegű kihívásra?

Ó, mindig ez van! Mindig! De hát az élet már csak ilyen. Milliószor előfordult már az, hogy volt egy jó ötlet, amelynek a kifejtéséhez sokkal több kellett. Egyszerűen azért, mert még én magam nem voltam elég jó az ötlet megszületésének pillanatában ahhoz, hogy kibontsam. Muszáj még gyakorolnom, muszáj próbálkoznom és muszáj elbuknom ahhoz, hogy formálni tudjam. Aztán szembesülnöm kell azzal, hogy nem illik a zene a képhez.

Elég csak mondjuk az Oroszlánkirályra gondolni. 43 különböző verziót írtam a főtémára, mielőtt megszületett volna a végső változat.

Egyik sem volt rossz egyébként. Jobban belegondolva mindegyik egész jó volt, de hát ennyi elvetett ötletre volt szükség ahhoz, hogy megszülessen valami tényleg jó. Ez sosem történik meg egyik pillanatról a másikra.

Amikor ennyi jó ötlet születik, akkor hogyan lehet azt eldönteni, hogy melyik a legjobb? Mi segít ilyenkor?

Tényleg nem tudom. Olyan ez, mintha egy almafa alatt ülnék, kitartanám a kezemet, és egy napon pont beleesik az az alma, amelyik a legízletesebb. Nagyjából így történik a zenével is. Egyszerűen érzi az ember, hogy mikor ért el oda, ahová tartott. Tudja, hogy melyik a jó. Egyébként gyakran azt csinálom, ha kétségem támad, hogy egy kisebb közönség előtt eljátszom a darabot. Ilyenkor ugyanis valamiért megváltozik a zene. A nagy filmzeneszerző, Tom Newman mondta nekem egyszer azt, hogy sokszor előfordult már vele, hogy eljátszott egy-egy részletet a rendezőknek, és az abban a pillanatban más lett. Hogy miért? Egyikünk sem tudja, hogy miért változik a zene, ha másokkal együtt hallgatjuk, de hogy így van, az egészen biztos! Mélyen egyetértek vele.

Ugyanis ugyanezt szoktam megélni én is. Ahogy eljátszom valakinek, sokszor szinte azonnal elborzadok, hogy ez milyen szörnyű, és muszáj valamit kezdeni vele, mielőtt még túl sokan hallanák.

Forrás: Origo

Attól nem tart, hogy esetleg már túl híres ahhoz, hogy mindenki őszinte merjen lenni önhöz?

Mire gondol?

Hát például arra, hogy a rendező nem száz százalékig elégedett a zenével, ami született, de nem meri megmondani az őszinte, esetleg karcos véleményét, mert hiszen mégiscsak Hans Zimmer írta.

Azok a rendezők, akikkel én dolgozom, nem félnek senkitől és semmitől.

Még öntől sem?

Persze, hogy nem. Az, hogy ne értsenek egyet velem, az ő munkájuk része. Az a céljuk, hogy valami jó szülessen. Szóval az a legkevesebb, hogy az ember megkönnyíti a rendezők dolgát azzal, hogy kritizálhatják a munkáját. Hiszen ők is csak segíteni szeretnének abban, hogy valami jobbat hozzunk létre együtt. Szükségem van az őszinteségükre, és használom is azt.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor elhitte azt, hogy valóban zeneszerző lesz majd? Amikor már véget értek a tanulóévek, és belépett végre a profik közé.

Én még mindig diák vagyok. Mindig is az voltam. Egyébként nagyjából 10 évvel ezelőtt kezdődött el az, hogy arra a kérdésre, hogy miből élek, azt válaszoltam, hogy zeneszerző vagyok. De ha besétálok valahová, ahol nem ismernek, és megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, akkor azt felelem, hogy zenész vagyok.

Erre mindig azt szokták mondani, hogy húha, ez szuper, de mégis miből él meg?

Igazából senki sem hiszi el azt, hogy meg lehet élni abból, ha az ember zenész. Ez azért érdekes, hogy sehol a világon nem gondolják úgy, hogy a zene lehet az ember munkája is, nem csak szórakozás. A legviccesebb az, hogy valahol még egyet is értek velük. Ha megkérdezne – bár nem tette, de engedje meg, hogy most megkérdezzem magamat arról –, hogy mikor kezdtem zenélni, akkor azt felelném, hogy nem emlékszem. Mert ez mindig is az életem része volt. Mindig ott volt valahol körülöttem. A legelső meglévő emlékeimnél is korábban kezdtem el zongorán játszani.

Egész életemben ezt csináltam. Egyszerűen nem vagyok másra alkalmas, nem tanultam és nem csináltam soha semmi mást.

Forrás: Origo

Van olyan műfaj a filmek között, amely talán egy lépéssel közelebb áll a szívéhez, mint a többi?

Minél összetettebb a központi karakter, annál közelebb áll hozzám a film. Az egyik kedvenc rendezőm – most hadd ne emeljem ki a többiek közül – úgy ír le egy mondatot, hogy amikor belekezd, még nevet, mire pedig a végére ér, már sír. Rendkívül összetett. Mégis olyan, mintha ezek könnyedén jönnének belőle, pedig nagyon nem, sőt! Keményen megdolgozik minden egyes mondatért és gondolatért. Ezt a komplexitást és mélységet szeretem igazán.

A legnagyobb létező elismerések mindegyikét megkapta már a zenei munkásságáért. Számítanak ezek?

Nem igazán.

Ezt komolyan mondja?

Abszolút. Minél több pályatárssal találkozom, zeneszerzőkkel és muzsikusokkal, annál kevésbé akarok megmérettetni velük. Zenélni akarok velük, nem versenyezni. A zene nem lóverseny, és nem is sportesemény. Nem érdekelnek a díjak. Sokkal jobban érdekel az, hogy kiállhassak az emberek elé, és láthassam a reakcióikat. Ez az elismerés. Ha leülök a közönség elé, eljátszom valamit, és az megmozgatja őket... hát ennél nagyobb díjat én el nem bírok képzelni!

Forrás: Origo

Attól nem tart, hogy lesz egy nap, amikor már nem fogja annyira érdekelni a zene? Előfordulhat, nem?

Nem. Egy olyan nap nem volt még az életemben, amikor ne merült volna fel az, hogy milyen jó lenne kipróbálni valami új zenét, vagy játszani olyannal, akivel még sosem játszottam, vagy ne jutott volna eszembe egy új dallam, vagy egyszerűen csak ne szerettem volna egy geek lenni, aki egész nap a szintetizátort bütyköli. Nem volt még olyan, hogy ne lettem volna izgatott a másnap miatt.

Nézze, ez egy játék.

Ahhoz, hogy játszhassunk, sosem szabad elfelejteni a játékosságot. Amikor megkérdezik, hogyan lehet az, hogy én késő estig szoktam dolgozni, akkor mindig azt válaszolom, úgy, hogy ilyenkor előjön belőlem a gyermek. Tudja, mint amikor gyerekkorunkban annyira belemerültünk valamilyen játékba, hogy sehogyan sem akartunk az ágyba menni és lefeküdni, hiszen akkor az egész este egy gyorsan elillanó pillanatnak tűnt, amelyet nem volt szabad elvesztegetni! Ilyenkor nagyon nehéz leállítani a gyerekeket, ha egyáltalán le lehet. Nos, pontosan ilyenek a zenészek. Szeretjük a játékosságot. Az ellentmondás pedig az, hogy mi nagyon is komolyan vesszük ezt a fajta játékosságot. Ez nem munka. Így lehet a legegyszerűbben kifejezni.

Szerencsés embernek tartja magát?

Maga most viccel velem?

Nem.

Elképesztően szerencsés ember vagyok. Mindig jó helyre kerültem, és megkaptam a lehetőséget arra, hogy a zenémből éljek. Hihetetlen szerencse ez, és

még mindig fűt a szenvedély.

Jobban, mint korábban. És még mindig izgat az, hogy vajon mit fogok írni holnap, vajon sikerül-e összehozni a következő darabot és mindig meglep, ha valami összejön. Ez folyamatos kihívást jelent számomra. Amíg pedig így van, addig izgalmasnak is találom ezt az egészet. Addig szerencsés is vagyok.