Követni, mit az ősök követtek

Ókovács szerint az opera – 2/25. levélária

Nem tudom, mit vétettem (amúgy biztos sokszor, sokfélét), de már látom, meg kell magyarázni, miért is fontos a magyar kultúra egy alapművének centenáriuma – pláne, ha az része a világ zeneirodalmának is. A Fából faragott királyfit, Bartók Béla op. 13-as alkotása a kedvenc német internetes árudámban 21 különböző CD-felvételből rendelhető, külön a koncertszvit is, természetesen a kotta is azonnal felbukkan. Bernstein, Boulez, Markevitch, Rattle és persze, Doráti, Kocsis, a két Fischer, Kórody és Ferencsik. Nos, ezt a centenáriumot megint átaludtuk: a Fesztiválzenekar és az Opera kivételével senkinek nem tűnt fel vagy volt fontos a Fából faragott évszázada.

Kegyed azt írja, hogy is lehet megváratni a közönséget, ha csak egy óra után adtuk a Fából faragottat (azt is hogy'..). Nem tudom, azt hittem, múlt héten sikerült elmagyaráznom, de simán lehet az én készülékemben is hiba. Tehát őszintén hiszek abban, hogy Bartók, a magyarok világsztárja még akkor is felül áll mindenen, ha idehaza továbbra se tömegesen értjük. Ha reflexből mondogatjuk a nevét, rutinból koszorúzzuk, ha megszoktuk, hogy a fél ország róla van elnevezve. Ha a Vonósnégyesek ma is nagyon nehéz hallgatnivalók nekem is. Szóval mindettől függetlenül (és igen, némiképp éppen ezért is, a nem avulóan modern hangja miatt!) Bartók minden magyar szerzőnk minősége felett áll. Akkor pedig kevésszámú színpadi művét külön illene megbecsülnünk: ahogy minden százéves, úgy a Királyfi is megérdemli.

Forrás: Operaház / Facebook

Gigantikus, a straussi Elektrát idéző zenekar kell hozzá, száz muzsikus, és annyi ötlet tobzódik benne, amennyiből mások a fél életművüket kifejlesztik. Nekünk pedig a szerző és a mű, a partitúra tiszteletén túl ott van a saját történetünk is, amely a száz év előtti ősbemutató és 8 koreográfia révén egy, azonos Bartók történetével. Nekünk ezt gondozni kötelesség, és ha azt írjuk a műsorba, hogy a Fából faragott királyfi új produkciójának előbemutatója is látható lesz, az igazat írjuk. A kétórás esten ez is történt, senkit „kár" nem ért, illetve nagyon nehezen tudom veszteségként értelmezni, hogy a nézőknek 50 percben végig kellett tekinteniük azon a bizonyos koreográfia-soron, illetve tanúi lehettek a nyolcból hármat jegyző alkotóművészről, Seregi Lászlóról elnevezett díj rövid átadásának... Az teljesen megdöbbentett, kedves Néném, hogy barátnéja a jegyár arányos megtérítését követeli, hisz világosan leírtuk, mi a program. Arról pedig az Opera nem tehet, ha Frenák Pál táncstílusáról nincs előzetes fogalma a vendégnek, habár tele volt vele a média.

Volt már ilyen eset, igaz, csak egyszer: amerikai turistanő várt meg a hétfői koncert előtt a főbejáratnál, sejtelmem sincs, honnan vette, hogy ott leszek, épp egy állami vezetőt kalauzoltam, vagy honnan tudta, egyáltalán ki vagyok. Mindenestre letámadott, hogy előző este az Íphigeneia-előadásnak korábban lett vége, márpedig az ő jegye 19 órától 21.40-ig szól a weboldalunkon található időjelzések szerint. És mivel állítása szerint negyedkor vége lett, neki visszajár valamennyi... Bevallom, lefagytam. Se vicces, se ütős válasz nem jutott eszembe. Se az, hogy „miért nem tetszett megvárni a harmadik felvonást?" (kettőben játsszuk a Gluck-operát), se az, hogy „ha Wimbledonban egy óra alatt lefut, mert 6:0, 6:0 a döntő, akkor is reklamál?" Ehelyett próbáltam szelíden arról beszélni, hogy talán a becslésünk hibás, elgépelte valaki, talán a szünet volt rövidebb vagy a karmester tempói gyorsabbak (jó, ez kevéssé valószínű, hisz Vashegyi Gyuri vitte az egész sorozatot). Nem járt vissza semmi a hölgynek, de a leckét és a militáns hozzáállást nem felejtem el – és az is pláne bőszített, hogy az amerikai és nyugat-európai árak felén-harmadán vásárolta újvilági vendégünk a jegyet.

No, de vissza a Fából faragotthoz, mert ott a lényeg. Ígértem múlt héten még néhány bölcs, eredeti sort – ezúttal Bánffy Miklóstól, az Opera ifjú intendánsától, aki azidőtájt még Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosának is mondhatta (volna) magát, bár ezt a grófot az ilyesmi kérkedés világa messze elkerülte. Viszont reneszánsz ember ő, aki különleges antennájával érezte meg Bartókban a meg nem értett, valódi zsenit. Miután maga találta meg a darabot vezényelni hajlandó olasz karmestert, Egisto Tangót, maga fogott a díszletek és jelmezek tervezéséhez is.

Forrás: Operaház / Facebook

„Magyarosságra, meseszerűségre és lehetőleg annak a kidomborítására törekedtem ennél a munkánál, hogy minél kevésbé valószerűnek hassanak a táncjáték alakjai. Ha szabad szándékról beszélni, az az volt, hogy ne valóságutánzás legyen A fából faragott királyfi színpada. Színes illusztrációfélére gondoltam, örülnék, ha az egész így hatna a nézőre. Szürke, szinte csak rajzolt háttér előtt mozognak és táncolnak a nagyon élénk – kék, zöld és sárga – színekbe öltöztetett alakok, hogy jobban kiemelkedjenek, és az erős színellentét révén még valószerűtlenebbek legyenek" – írja Bánffy.

De hogyan látta a kritika, amely Bartókot mintha különösen szerette volna összezúzni, hisz az mindig sokkal egyszerűbb, mint a partitúra fáradságos megfejtése, és különben is: az ütés, a nyilvános kivégzés annak mímelt, könnyű bátorsága miatt fényes fegyvere az ún. független sajtónak.

„Az idei színházi és zenei szezonnak kétségen kívül legnagyobb és legjelentőségesebb eseménye A fából faragott királyfi című táncjáték, melynek bemutatójával egy kiváló magyar író és költő és a legzseniálisabb magyar zeneszerző értek el legszebb céljukhoz. Balázs Béla a táncjáték szövegében egészen új ösvényekre vitte a színpadi drámát, mely mintha egy új dimenziót kapott volna most ebben a költői szépségekkel teli táncjátékban. Bartók Béla a darab zenéjében adta újabb tanúbizonyságát mérhetetlen nagy tudásának, kitalálási sokoldalúságának és meleg, költői szívének, mely ott lüktet A fából faragott királyfi zenéjének minden ütemében. Bartók zenéje mindenre képes: illusztrálja a cselekményt, megkapó képeket fest a természeti tüneményekről, tolmácsolja a benső érzelmeket, és helyettesíti a szavakat, amelyeket a szereplők elmondanának, ha történetesen nem pantomimnak írják meg a darabot" – írja a Színházi Élet szerzője, akinek neve nincs ott cikke alatt. Mit tegyek, Néném, ha arra gondolok, hogy Bánffy, akinek számára létszükség volt a produkció sikere, és persze, nagyon hitt benne, és már a következő évi Kékszakállúnak akart megágyazni vele, szóval, hogy Bánffynak akár arra is lett volna ereje, hogy bankóival tompítsa a recenzensi dárdahegyet...?

Ókovács Szilveszter Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Végezetül még egy Bartók-vallomás, amelyet a mű bemutatója elé szánt, tehát tőle szokatlan, ráadásul nyilvános megvallása a művész tépelődésének. (A képhez tartozik, hogy a következő pár sort a Magyar Narancs is fontosnak érezte a centenáriumra előásni.)

„Talán furcsán hangzik, de megvallom, hogy a balett megírására A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operám mellőzése adott impulzust. Ez a munkám tudvalevőleg egy operapályázaton megbukott. Színrehozatalának legnagyobb akadálya az volt, hogy a cselekmény csupán két személy lelki konfliktusát adj, és a zene is csak ennek elvontan egyszerű ábrázolására szorítkozott. A színpadon semmi más nem történik.
Első operámat annyira szeretem, hogy amikor Balázs Bélától a táncjáték szövegét megkaptam, rögtön arra gondoltam, hogy a balett látványosságával, színes, gazdag, változatos történeteivel lehetővé fogja tenni, hogy két művem egy estén kerüljön színre. Azt hiszem, fölösleges hangsúlyoznom, hogy a balett ma már éppen olyan közel áll hozzám, mint az operám. A táncjáték megkomponálását még a háború előtt kezdtem meg, ezután hosszú időre abbahagytam. Sok izgalmon mentem keresztül. A tavalyi évadban Strasser István bemutatta Két portré című szimfonikus művemet, melyek közül a másodikat (A torz) először hallottam ezúttal zenekartól. Ekkor kaptam inspirációt A fából faragott királyfi partitúrájának folytatásához, és rövid időn belül be is fejeztem azt."

S hogy miért Frenák? Miért ne, kérdezhetném vissza. Hisz a bartóki zene nem egy selymes lépésű, spiccelő balettstílust mutat, maga a műfaj is a pantomim. A hét végén debütáló TáncTriptichonunkba illik Frenák kortárs-kísérleti, Juhász Zsolt néptánci ihletettségű és Seregi László klasszikus táncjátéka is. Így lesz teljes a kép, Magyar Nemzeti Balettünk társulata így kap inspirációt, s közben maga is „vérátömleszthette" a velünk együttműködő két táncformációt.

S a Királyfi 100 esztendejét nem azért villantottuk fel, hogy ugyanazt vigyük színre: Kassainak, a lovasíjásznak találó szavával nem az ősöket kell követnünk, hanem azt, amit az ősök követtek - itt Bartók partitúráját, s annak nyomán kell létrehozni a mis saját színpadi vetületünket, a mi saját, soha vissza nem térő jelen időnkben.

Tatjána néném kedvét ne szegje egynémely horzsosabb sorom: rendkívül fájlalnám, ha elmaradnának panaszos levelei.

Szeretettel üdvözli

Szilveszter

2017. május 21.