Csillagaink, függönyeink III.

Ókovács szerint az opera – 2/32. levélária

Kedves Néném!

Még bőven maradt mesélnivaló a Csillagóra elnevezésű évzáró gálánkról, hisz abban – csepp a tengerben – ott foglaltatik az egész évad, meg még annál több is. Ma a második (nemzetközi) félidő felével jelentkezem, elég hosszú lesz így is, de erre egyszerűen muszáj időt szánni.

Strauss: Triccs-traccs polka

A 2017-es Csillagórán már csak úgy alakult, hogy Johann Strauss, ez a derék és elképesztően tehetséges bécsi úr – akit valamiért, tán az osztrák-magyar monarchia legszebb időszaka, a kiegyezés utáni fél évszázad miatt a magunkénak is érzünk – muzsikája vezette be mindkét felvonásunkat. (Kicsit arra is készülve ezzel, hogy majd egyszer bemutassuk az ő egyetlen operáját, amelyet a mi Pázmán lovagunkról komponált, s amelyre az őszi Arany-estünk kapcsán akadtunk rá...)

A polka különlegességét ezúttal az adta, hogy először léphettek fel az évzáró gálán az Opera Nemzeti Balett Intézetének tanulói. Mit is mondjak Nénémnek: a gyerekeket figyelve, és tudván azt, hogy a törvényszerű lemorzsolódások illetve rostálások folytán a kezdeti létszám ugyan apadt, de az új felvételikkel már 100 fölé emelkedő növendéklétszámmal kalkulálhatunk – egyszóval éreztem némi elégtételt.

Forrás: opera.hu

Tavaly ilyenkor, amikor a Billy Elliotba fogtunk, hogy olyan halászhálót használjunk, amelyben boldogan ficánkolnak majd a tehetséges és érdeklődő gyerekek, sokan kételkedtek ebben. Tatjána néném is küldött levelet, micsoda szégyen musicalt játszani, s hogy ebből aztán nem lesz iskolaindítás, mert legfeljebb showtáncot akarnak tanulni az ide elvontatott gyerekek. .. Hál' Isten, másképp lett: pedig fizetős a képzés, ömlöttek a jelentkezők a Billy nyomán tavaly is, most is – arról meg nem tehetek, hogy pl. a malmöi Opera musicalt játszik. Mi nem fogunk, csak ezt: és határozott céllal, támogatva a Balett Intézet induló éveit.

Csajkovszkij: A pikk dáma – Tomszkij áriája

Több év szünet után idén tért vissza a műsorra Vagyim Milkov klasszikus rendezése, és idén már nem Fokanov Anatolij énekelte Jeleckijt, mint általában, hanem az életkorban hozzá sokkal közelebb álló Tomszkij osztottuk ki rá. A figura és a szólam ugyan kevésbé attraktív, de Fokanovról van szó, akiről az elmúlt szezonban a Poulenc-darab kapcsán is kiderült, hogy jelentős kabinetszerepet tud formálni viszonylag apró jelenetekből is. Tomszkijként parádés előadások álltak Tolja mögött, és ugyan a gálán nem volt kártyaasztal, de simán felugrott volna arra is, hisz a télen többször megtette. Itt volt az idő, hogy a külföldi származása miatt a Kossuth-díjjal nehezebben szinkronizálható művészt a mi Kossuth-díjunkkal, a Kamaraénekes címmel tüntessük ki. Néném kérdi, kizáró ok-e a Kossuth-díjnál a magyar állampolgárság nemléte, de jelentem, azért is írunk Fokanov Anatolijt, mert Tolja már rég az. És én valóban úgy látom, mindig is nehezebben kap külföldi nevű művész a Kossuth-díjból. (Ellenpélda a műsor első felében igen artisztikusan megjelent Popova Aleszja 2004-es Kossuth-díja, amely nem életmű-díjként, hanem épp mit a mi mai Étoile-címünk, pályacsúcsán találta a művésznőt, de azért Lésziről mindenki tudta, hogy magyar lány, aki gyermekkora óta itt is él.)

Forrás: opera.hu

Nem állhattam meg, hogy fel ne idézzem a nagy sztorit, az 1991 nyarán az Operaházba tévedt novoszibirszki turistát, aki szelíd akaratosságával csak' elintézte, hogy a szünet dacára meghallgassák: ebből lett aztán a következő évi első pesti szerződése... 25 esztendővel később járunk a történetben, és Fokanov fényes magasságokkal, tömör mélységekkel, tűzzel, enthuziazmussal örvendeztet Tomszkijként is minket, s csak az a kérdés, 10 vagy 20 évet tagadhatna-e le valódi életkorából? Nagy örömmel adtam át számára a kamaraénekesi címet!

Csajkovszkij: A hattyúk tava – Fekete hattyú-pas de deux

Ha már a nagy orosz szerzőnél tartunk, kihagyhatatlan egy balettrészlet. Az utóbbi három esztendőben mindhárom nagy Csajkovszkij-balettet vadonatúj, nagyvonalú kiállításban kezdtük újra játszani, és jó látni a kétszeres Étoile Oláh Zoltánt, amint Elizaveta Cheprasovával táncolnak.

Verdi: Nabucco – Szabadság-kórus

Néném rá pirít, hogy szegény kórusművészeket miért kell megint ezzel az unalomig ismert darabbal kitűzni a gálára? Nos, ennek több oka van, ám máris jelzem, nem értek egyet azzal, hogy a híres, őszinte és mély muzsikaként megírt Szabadság-kórus elcsépelt volna, magam sokkal inkább idegenkedek az operagálákat konstans záró Brindisitől – na, az tényleg elcsépelt. De komolyan válaszolva: egy efféle gálán a szcenikai lehetőségek éppúgy korlátozottak, mint a zeneiek. Nem lehet bármit előkapni, hisz sem a kijelölt énekkar, sem a kijelölt zenekar nem feltétlen tudja az adott darabot, ha igen, régen játszotta, és az évvégi őrületben nincs idő hosszas próbákra, arról nem is beszélve, hogy a műsornak is kell valamiféle dramaturgia, amelybe nem illik bármi – s hogy a nézők, jelen esetben az operások családtagjai sem feltétlen vágynak nehezebb, vagy nehezebben előadható, ritkább számokra.

Ráadásul én mindig úgy érzem, hogy a differenciált éneklésre módot adó „Va, pensiero" a művészeink számára is élmény. Nagy munkát végzett idén az énekkar is, 20 órával korábban még ugyanez az összeállítás a számára teljesen új Donizetti-darabbal lépett fel – s akik épp nem voltak a csillagórai színpadon, aznap este a margitszigeti Porgy és Bess különös muzsikáját dalolhatták.

Verdi: Traviata – Violetta áriája a III. felvonásból

Pasztircsák Polina mintaszerű, finom és fájdalmas moll-áriája előtt (csak azért sem az első felvonás nagyjelenetét akartam!) arról beszéltem, hogy nemcsak azért hívunk külföldi vendégművészeket, mert nem minden szerepre vagyunk magyar énekesből elég jól eleresztve. Azért is hívunk karmestert, énekest, koreográfust, rendezőt, balettmestert, amiért darabot is választunk: hogy a magyar társulatot inspiráljuk, s hogy az új színeket, értékeket magyar közönség elé hozhassuk, velük valóban az egész világot. És azért is hívunk, hogy mehessünk: a zene, az opera és a balett világa határtalan élmény, minden szempontból, s aki megy, az nem ellenezheti, hogy más meg jöjjön – ez az elv tartja állandó mozgásban, felfrissülésben a műfajainkat.

Forrás: -opera.hu

Lássuk csak, kik voltak az elmúlt hónapokban, legalábbis akikre én szívesen emlékszem. Néhány nálunk ritkán látható vendégkarmester: Guingal (Werther), von Dohnányi (Faust), Boder (Elektra), Eötvös (Szerelemről és más démonokról), Badea (A kármeliták), Steinberg (Traviata, Chénier), Soltész (Lear, Denevér). Pár remek tenor: Neil (Requiem), Rojas (Otello, Simándy-est), Benedikt (Otello, Pikk dáma, Magyar Estély), Castronovo (Bohémélet), Giordani (Tosca), Gubszkij (Pikk dáma), Pio Galasso (Carmen), Siegel (Siegfried). Voltak sztárbaritonok is: D'Arcangelo (Magyar Estély), Hakala (A bánya), Jupither (Siegfried), Kupfer-Radecky (A walkür), Maestri (Rigoletto), Schrott (Don Giovanni), Silins (Siegfried). A basszus vonalon csak egy jelentős vendég szerénykedik, pedig nincs rá oka: René Pape, ő az (operagála). A hölgyeket két igazi szoprán díva, Renée Fleming és Irene Theorin képviseli, egy balettlegenda, Anne-Marie Holmes és a Föld egyik legkiválóbb zongorakísérője, Hartmut Höll is az idén volt vendégünk, hogy a külföldi rendezőket és a további koreográfusokat már ne soroljam, így is lassan harminc „injekciónál" tartunk...

Itt vágom el mára az élménybeszámolót, s az épülettől búcsúzás érzelmes pillanatai a gála utolsó számaival együtt menjenek a jövő heti postával. Ha Tatjána néném már nagyon unja, és sürgősen váltsak témát, azt is írja meg, mert válaszát továbbra is úgy várom, mint fecske a nyarat! (Zsdú átvéta kák szálávej létá – képzelje, a levelezésünkbe pillantók mindig kérdezik, ez a mondat mit jelent, hát íme, a megfejtés...)

Szeretettel öleli

Szilveszter