Nyelvében él(c) a nemzet

2017.07.31. 08:44

Ókovács szerint az opera – 2/35. levélária

Kedves Néném!

Nyelvében él-e a nemzet, most erről kell diskurálnunk? Miután elküldte nekem a múlt heti levélben is citált Fischer Ádám-interjút, abból tényleg felsejlik Széchenyi István egykori „tételének" semmissé tétele – hm, kell ahhoz némi bátorság, hogy az ember a legnagyobb magyar egyik legfontosabb, a primér szavakon kilométerekkel túlmutató igazságát egyetlen rövid bekezdéssel eliminálja. Mivel Néném, úgy vettem észre, (sajnos) szintén távolságot tart a nemzeti gondolattól, mintha a gyógyszertárban állna a sárga vonal mögött, akkor most nekiveselkedem. És nem Fischer Ádám itt a lényeg, nem feltétlen őt szeretném cáfolni, hanem a korszellemnek ezt a teljesen téves, káros és jövő nélküli vonulatát.

Persze, ehhez már megint gépelnem kell, a Magyar Narancs nem adja csak úgy magát. Az első részlet a háromból:

MN: Hogyan viszonyul a saját magyarságához?
FÁ: Fontos a nyelv, a konyha, de ott vagyok otthon, ahol a családom van.
MN: Szégyellte már, hogy magyar?
FÁ: Sokkal jobban fáj, ha a magyarokat szidják, mintha a törököket. De a legjobban az fáj, ha szidják a magyarokat, és sajnos igazuk van.

Itt még az áll tehát, hogy „fontos a nyelv". Meg a konyha... Néném, én ezt még nem kommentálnám, a riportalany identitása tehát „kevésbé török, mint magyar". A következő:

MN: A zenei életben is lehet magyarkodni?
FÁ: A magyar állam fizetett egy csomó pénzt, hogy a Los Angeles-i operában előadják a Bánk bánt. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy anyuka elmegy az óvodába, és számon kéri az óvó nénitől, miért nem az ő gyereke szaval a karácsonyi ünnepségen, hiszen az övé a legügyesebb. A saját gyerek mindig szebben szaval. Nekünk a Bánk bán a saját gyerekünk. A Bánk bán Los Angelesben senkinek nem mond semmit. Ez emblematikus példája annak, hogy fogalmunk sincs, hogyan gondolkodnak a nagyvilágban. Ha tudnánk, nem mennénk bele a Bánk bán zsákutcájába.
MN: Egy nagy zsákutcában élünk szinte minden szinten. Mi a baj velünk?
FÁ: Az, hogy Magyarország monokultúrában él. Egy zenei példa. A bécsi operában vannak olyan előadásaim, amelyekben egyetlen osztrák énekes sem énekel, pedig valamennyien az operaház tagjai. Vannak vendég előadók, akik osztrákok, de nem szerződött tagjai az operának. Olyan, mint egy futballcsapat. A Bayern Münchennek sem bajorok a játékosai. Ezen a bezárkózáson kellene változtatni, nemzetközibbnek lenni.

Ókovács SzilveszterFotó: Polyák Attila - Origo

Először is: a magyar állam nem fizetett egy csomó pénzt a Bánk bán előadásáért. Szándék volt az előadásra, nekem fura, hogy innen „kifelejtődik" a fogadó felet képviselő Placido Domingo neve, ezek szerint ő is valami stupid ügyben lett volna partner? (Talán azért, mert minden koncertjén próbálkozik a teljesen zsákutcás, mert ugyan-kit-érdeklő spanyol operettműfaj, a zarzuela népszerűsítésével?) Lehet, véleményszabadság van, de akkor le kell írni a kontextust is. És nem fizettek pénzt, mert az előadás nem jött létre.

Ami pedig a „monokultúrát" illeti, szeretném felidézni a nálunk kisebb Csehország zeneszerzőinek és operacímeinek csodálatos felfutását, amihez nem kellett más, csak pl. egy ausztrál-brit karmester (figyelem, egy elkötelezett karmester!) szisztematikus munkája Prágában és világban: Sir Charles Mackerrasé. Elsősorban Janácek került a Föld operajátszásának legalább a perifériájára, de persze, Dvorak és Martinu ismertsége ugyanúgy emelkedett Mackerras szolgálatával. Kis nép „monokultúrája", a janaceki, a bartókihoz hasonló népdal-inspiráció volt képes a nemzetközi körforgásba kerülni. Jó, mondjuk dolgozni kellett érte. (Az interjú más – politikai – pontján Fischer arról beszél, hogy igazi gentleman csak reménytelen ügyek mögé áll oda. Hahó, itt volna egy: Erkelé!)

Hogy az említett-utalt cseh operák nem történelmi librettóra születtek? Oké, nem. (Kérdés, ez-e a gond Erkellel, mármint, hogy úgy szerette a hazáját, hogy mind a tíz operáját magyar történelmi környülállásba helyezte.) De Borogyin Igor hercege kihez áll közel mondjuk, Sydneyben? Vagy a lengyel Moniusko Halkája? Gomes Guaranyja Brazíliából? A finn Sibelius vagy a norvég Grieg művészete cakk-pakk? Szándékosan a XIX. századból írok példákat, Erkel korából – de Falla spanyol hátizsákját így hanyagolom, pedig passzolna, de Szokolay Vérnásza is, amelyet tíz év alatt 16 különböző színház adott a világban – és nemcsak a szocialista blokkon belül! (És a fikciós vagy adaptációs-fikciós operatartományból kilépve mi van Verdi Simon Boccanegrájával? Az nem csak a genovaiakat izgatja? És a Lombardok? Vagy Meyerbeer Hugenották című ötfelvonásosa? Vagy Goldmark Sábája, amelyet egy fiatalember anno mégis felvett nemzetközi koprodukciós lemezprojekt keretében, pedig Titanic-mélyre eltemette az idő, úgy hívták: Fischer Ádám...)

Fotó: Polyák Attila - Origo

És tényleg magyar monokultúra? Így bélyegezzük meg azt a világban számon tartottan különösen erős zenei világot, amely még viszonylag egységes, két évszázad óta fejlődik, növekszik, hisz Liszt és Erkel „családfája" és hatása is máig ér, és még Bartók első pozsonyi zongoratanára is egy Erkel-fiú volt, Kodályt pedig kifejezetten izgatta a Bánk sorsa?

Való igaz, Dánia, Belgium, Hollandia és egyáltalán a skandinávok, de Portugália vagy a Balkán nem jeleskedik ilyesmiben, no de hát mégis ők a riportalany példaképei, majd mindjárt olvashatja Néném.

Biztos rossz hír néhányaknak, de a Magyar Állami Operaház 2018 októberében mégis elviszi az Újvilágba a Bánk bánt – és más műveket, pl. a Sába királynőjét, de baletteket is. A legegyszerűbb volna nekünk is hanyatt esni a legújabb kor domináns kultúráitól, de lám, másoknak is sikerült egy-egy szerzővel, művel kijönni legalább a „családi fénykép=másnak úgysem jelent semmit" letargikus, lusta és cinikus modelljéből. Az pedig tisztul, hogy ebben ki nem lesz partner...
Kedvenc karmesterem, a bő fél évszázada halott Fricsay Ferenc nem propagálta, csak szerényen megvalósította a „reménytelen" magyar ügyek képviseletét külföldön: nem volt koncert, ahol magyar mű, vagy legalább magyar szólista ne került volna plakátra – és hány lemezt vett fel ugyanilyen elvek mentén! És nemcsak Bartókot, Kodályt, de Dohnányit, Farkas Ferencet, Weinert, Hubayt, Kadosát is...

A bécsi előadások nemzetiségi tarkabarkaságára pedig csak annyit: ha meg onnan nézzük, hogy a magyar művészeti felsőoktatásból kikerült fiatal tehetségeknek jár-e extra figyelem egy egyedüli, nemzeti intézményben, akkor egyértelmű, hogy Fischer Ádám-féle hozzáállás ludas abban, miért nincsenek osztrák énekesek, zenekari művészek, táncosok az adott nemzettől elvárható számban. Ez volna az üdvözítő út? És amit Bécs meg tud fizetni, az utazó sztárokat, arra biztos képes lenne a posztkommunista lemaradással indult Budapest? Ennyi realitásérzék láttán gyorsan haladjunk tovább...

MN: Önt magyar karmesterként definiálják?
FÁ: Is-is. Persze Bartókot is sokszor vezényelek, de igazán azt tartom kihívásnak és izgalmas feladatnak, amikor Bécsben Mozartot, Bayreuthban Wagnert, a milánói Scalában pedig Verdit dirigálok.
MN: Ha megkérdezik, milyen nemzetiségűnek vallja magát?
FÁ: Az ember soha nem egy-nemzetiségű. Magyar is vagyok. A feleségem német. Nagyon jól tud magyarul, én nagyon jól tudok németül, mi állandóan mind a két nyelven létezünk. A lányomnak orosz férje van, a fiamnak félig francia, félig japán felesége. Nekem két aláírásom van. Külföldön Adam Fischer ékezet nélkül, itthon Fischer Ádám. Nincs olyan, hogy a nyelvében él a nemzet. A nyelv soha nem volt a nemzetiség definíciója. A nyelv a társadalmi rang definíciója. A polgárság németül beszélt, az arisztokrácia franciául, a tudományos világ nyelve a latin volt. Attól nemzet a nemzet, hogy nyelve van? Ezen az írek igencsak megsértődnének. Nagyon nacionalisták, de nincs nyelvük. Pontosabban van, de nem beszéli senki.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Először is: gyorsan becsatolok egy kissé árnyaltabb tanulmányt annál, semmint hogy „nincs ugyan már saját nyelvük az íreknek, de kiválóan elvannak nélküle is". Hát ebből és más cikkekből kiderül, hogy az íreké valójában egy nemzeti tragédia, az angol hódoltság, rossz politikusi döntések és egy egészen sajátos történelem, benne csak a mienkhez hasonlatos nyelvi magára maradottság következménye. Hogy Yeats, Show, Wilde, Swift, Joyce vagy Beckett, az irodalom legnagyobbjai ír származásuk dacára angolul írtak, annak ugyancsak olyan borzalmas következményei lettek, mintha Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai németül pengették volna a lantot!

De nem így tették, sőt, volt nekünk egy csodálatos reformkorunk, amikor a paraszti-kisnemesi világban őrzött magyar nyelvet a városi nemesség emelte-csiszolta fel, és mindenki kellett hozzá, Erkel is, hogy hatvan-nyolcvan évvel később már ne lehessen kérdés, milyen nyelven beszél az egyesített Budapest! Romantikus gondolat volna, hogy az ősök tette kötelez minket? Hogy van hazánk, nyelvünk, történelmünk, amitől magyarok lehetünk? És iskolánk is volt, amely a szüleink mellett tudást adott, és évezredek óta úgy épül a világ, hogy a megszerzett kincsekből az ember visszaadni köteles a saját utódainak – és ha mindig van is lemorzsolódás, legtöbbünknek idehaza kell ezt megtennünk. Mintha ez a momentum hiányozna az érvelésből. Nekem legalábbis nagyon.

Míg ezt körmölöm, idebújnak a gyerekek, és teljesen átlelkesülve, remegve Hosszú Katinka meg a többiek érmeitől, Himnuszt is énekeltünk, felálltunk hozzá. A ma legnagyobb reputációjú magyar karmester számára pedig legfeljebb egy élc a nemzet fogalma... Ha az íreknek már nincs meg, nekünk se fontos? És tán meg is haragudnak, ha nekünk még megvan?

Brrr. Némi értetlenséggel vegyes szeretettel üdvözli Tatjána Nénjét, és várja legújabb felvetéseit, „kák szálávej létá":

Szilveszter