Kőszegi Imre évtizedek után beszélt arról, miért veszett össze Vukán Györggyel

2017.09.11. 17:39

Kellett, hogy a pop zenészekkel játsszak, például Máté Péterrel, Presser Gáborral vagy Zoránnal, hogy ennyire ismert legyek – többek között ezt mondta az Origónak Kőszegi Imre Liszt Ferenc-díjas jazzdobos, aki az előbbiek mellett koncertezett többek között Frank Zappával, és az összes ismert magyar-, és ahogy mondja, legalább ötven világszerte ismert jazz-zenésszel. Arról is beszélt, hogy mit tanult a zenésztársaktól, és hogy világéletében azt akarta csinálni, amit most: dobolni.

Amikor telefonon beszéltünk, és az önről készülő fotókról egyeztettünk, kérdeztem, hogy van-e otthon dobja, ami előtt le tudjuk fotózni. Mondta, hogy nincs. Ennek örülnek a szomszédok?

Amikor néhány éve ideköltöztem Újlipótvárosba, meg sem fordult a fejemben, hogy hozzak a lakásba egy dobot. Hála istennek, tartozik a lakáshoz egy tároló, ott tartom.

Zuglóban laktam 30 évig, ott egy kisebb házam volt. Ott éjjel-nappal doboltam. Próbáltam big banddel és kis zenekarokkal is. De a lakók furcsa mód - milyenek az emberek -, szerettek minket hallgatni. Ezt korábban is tapasztaltam, amikor a Szörényivel, meg a Bajtala Jánossal a Ki mit tud?-ra készültem,

amit végül nem nyertünk meg.

Kőszegi ImreFotó: Hirling Bálint - Origo

Mi kellett akkor a győzelemhez?

Az egyéniség nagyon fontos, noha abban az időben erről még nem beszélhettünk. Az egyéniség talán együtt jár a tehetséggel. Kicsit ugrálok. Az egész életem olyan, mint egy álom. Nekem egyébként soha nem volt olyan gondolatom, hogy mást csináljak, óvodás korom óta ez érdekelt, és ez érdekel a mai napig. És a zenében is egyértelmű volt a dob, noha először zongoráztam.

Nem szerette a zongorát?

Ez tanártól is függ.

Ha más tanárt kap, elképzelhető, hogy ma is zongorázik?

Nem hiszem, mert én tényleg mindig csak dobolni akartam.

A zongora abban mindenképpen hasonlít a dobra, hogy a két kéz sokszor nem ugyanazt játssza. A két kéz függetlenítése jelenti a legnagyobb kihívást?

Azt hiszem, igen. Ami rengeteget segített, hogy jó fülem van. Amit kétszer-háromszor hallok, már el tudtam játszani.

Visszatérve a kéz függetlenítésére. Az agyban – mondjuk így – valamit át kell kapcsolnia, amikor a bal kezével például triolákat, a jobb kezével pedig nyolcadokat üt?

Én nem tudom, hogy az agyban, hogy van ez. Én csak azt tudom, hogy

már gyerekkoromban tudtam mind a két kezemmel, gyakorlatilag teljesen mást csinálni. Persze olyan is van, aki ezt soha életében nem tudja megcsinálni, de nekem rögtön ment. Már kisdobosként doboltam az indulókat, bár a menetelés közben nem volt könnyű dobolni.

Kőszegi ImreFotó: Hirling Bálint - Origo

És az zavarta, miközben gyakorlatilag a két kezét teljesen külön tudja használni? Akár úgy, hogy az egyikkel mondjuk lassít, miközben a másikkal tartja a tempót?

Igen. De ezt ki lehet próbálni. Nehéz.

Szerencsés ember vagyok, mert szinte csak jó zenészekkel játszottam, itthon és külföldön is, és sokat tanultam. Legelőször a zongora után – soha nem felejtem el – Jámbor Lajoshoz, az Operaház ütőséhez jártam klasszikus zenét tanulni, később Bányai Lajoshoz, azután egy rövid ideig Kárpáti Józsefhez. És akkor kimentem 1965-ban nyugatra, a Pegével koncerteztünk, olyan nagy zenészek előtt, mint Oscar Peterson, olyan helyeken, ahol 3-4000 ember ült szmokingban.

Ebben az évben alapította Gonda János Magyarországon a jazztanszakot. Oda én – pont azért mert külföldre mentem – nem jártam. Viszont később közel húsz évet tanítottam ott. És az élet úgy hozta, hogy négy évig nyugaton zenéltem, és közben az akkori Európában élő nagy dobosoktól tanulhattam. Aztán négy évig a Horváth szextettel jártuk Nyugat-Európát. Az egy nagyon jó zenekar volt, és amikor szabadnapunk volt, elmentünk jazzklubokba. Sokszor laktunk olyan panzióban, ahol együtt gyakorolhattam világhírű dobosokkal. Ebből sokat tanultam. Ez volt nekem – mondjuk így – a jazzakadémia.

Mai nap jár külföldre, rendszeresen koncertezik. Megmaradtak a kapcsolatok?

Az megvan, habár sajnos állandóan meghal valaki az én galerimből. Egyre kevésbé játszom azokkal, akikkel annak idején kezdtem, de ugyanígy van ez Magyarországon is. Meghalt Balogh Csibe, meghalt most nemrég a Vukán Gyuri, a Szabados Gyuri, Fogarasi János, Pege Aladár, a Lakatos Ablakos Dezső, és még sokan, a Gonda János pedig már nem játszik régen. De nekem volt egy olyan elképzelésem, és erre én nagyon vágytam, hogy amellett, hogy a velem egyidősekkel játszom, sokat játsszak fiatalokkal. Zenekarokat is alapítottam velük. Ez a galeri, akik még a vendéglátóban kezdtek, sok mindent megtanultak. Mindenféle zenét játszottunk. Elsősorban örökzöldeket.

Rengeteg zenekarban játszott, de azt mondhatjuk, hogy a Rákfogó együttes meghatározó volt az életében?

Igen, mindenképpen, mert az már egy stílusváltás volt a jazzen belül, akkor, amikor Amerikában is éppen megjelent a fusion jazz. Ez nagy dolog volt, pedig előtte is, meg azután is rengeteg játszottam. Abban az időben a Syrius és a Rákfogó túl progresszívnek tűnt, ezért lemezt nem adhatunk ki. De az élet kárpótol minket, mert amellett, hogy koncertezünk, negyven után kiadunk egy lemezt.A Rákfogó – ahogy ön is mondja - most ismét koncertezik, és többen is arról beszéltek nekem – Szakcsi Lakatos Béla, Babos Gyula, és Kathy Horváth Lajos - , hogy az a nagyszerű a Rákfogóban, hogy annak a zenének, amit akkor játszottak, a mai napig van létjogosultsága. Egyetért ezzel?

Nem teljesen. Egy kicsit hozzá kellett nyúlni, de ez nem szentségtörés.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Olyan volt, hogy tudatosan utánozott valakit?

Annak idején csak azt csináltam. Akkor itthon nem volt túl sok jazzkotta, sem jazziskola. Én azért mentem külföldre, hogy el tudjak menni a Berkeley-re tanulni. Aztán mikor már megtehettem volna anyagilag – persze akkor meg disszidens lettem volna, mert egyszerűen nem engedtek volna ki – nem mentem. Aztán az élet engem igazolt,

én játszottam legalább ötven világszerte ismert zenésszel.

Ki tudna egyet emelni?

Nehéz, de mondjuk,egyszer speciel itt játszottunk Frank Zappával. Az, mondjuk, nagy dolog volt.

Jazz-zenészt említ, noha rendszeresen játszott pop-zenészekkel. Ez utóbbi kellett ahhoz, hogy az ön neve ennyire ismert legyen?

Biztos. Azért a mai napig is rendszeresen odajönnek hozzám az utcán. Máté Péterrel, Presser Gáborral, Zoránnal, Hobóval játszottam, de rengeteg híres színészt is kísértem. Ezek nevek, nem a „Pityi Palkóval" mentem el.

Néhány napja készítettem interjút László Attilával, most pedig önnel. Mindketten korábban a jazzszövetség elnökei voltak. Ön hogy látja a jazz jelenlegi helyzetét?

Nekem rossz tulajdonságom, ha valami nem tetszik, azonnal felállok. Így történt ez a jazzszövetségben is. Nekem soha nem kellett otthon ülnöm, és várnom, hogy hívjanak játszani, mindig hívtak. A szövetség jelenlegi elnöke, Bágyi Balázs - aki tanítványom volt - nagyon jól csinálja. A semmiből rengeteg dolgot szervez. Azt csinálja a szövetségben, amit privát is tud, a saját zenekarát is eltartja, rengeteget játszanak külföldön. Jó vezető. Ma már ez kell. Az én generációm ezt nem csinálta, nem is tudta. Én ezt már nem fogom megtanulni, nincs is hozzá kedvem. És még azt is megtehetem, hogy nem megyek el mindenhová. Ráadásul abból a szempontból is más a helyzet, hogy nincsenek már kisgyerekeim, csak unokáim.

Kőszegi ImreFotó: Hirling Bálint - Origo

Azt mondja, ha valami nem tetszik, akkor feláll, elmegy. Volt olyan, amit megbánt?

Talán egy. A Vukánnal volt egy félreértés köztünk, egy apróságon. Ugyan haláláig jóban voltunk, azt a nézeteltérést soha nem tudtuk elsimítani. Az volt, hogy vidéken voltunk egy turnén, és az utolsó napra engem hívtak a Szaturnusszal egy nagy koncertre, Budapestre. A Vukánnal egy 40 perces kis koncertünk volt, és mondtam, hogy ne értsétek félre, nekem ez nagyon jó dolog, amit velük csinálok, de az egy nagy koncert. Helyettest is ajánlottam. De ez nem tetszett nekik, és haragudtak rám, hogy a Szakcsi, meg a Babos miatt otthagytam őket. És szegény akkor beteg is lett, és bementem a kórházba hozzá, de nem kértem elnézést. Ha akkor ezt megteszem, akkor a haláláig én doboltam volna vele, mert akkor már tíz éve játszottunk együtt. Na, akkor került oda a Balázs Elemér, aki szintén tanítványom volt. A barátság azért, hála istennek, megmaradt, sőt volt, hogy játszottunk is együtt. De nem tudok megváltozni. Ilyen a természetem. Nem tudok megalkuvó lenni. Szeretem és tisztelem ezt a műfajt.