Pásztor Anna: Nagy álmom, hogy ezt apámmal megnézzem

2017.09.25. 19:32

Az Anna and the Barbies 2016 novemberében nagyszabású, dupla koncerttel mutatta be legújabb albumát, az Utópiá-t. Mindkét buli a Fővárosi Nagycirkuszban volt, és az ott készült felvételekből, hozzáforgatott interjúkból és filmes jelenetekből raktak össze egy koncert-dokumentumfilmet, amit a múlt héten mutattak be a sajtónak. Az Álmatlan Puskin Moziban rendezett vetítése után oldott hangulatban beszélgettünk Pásztor Anna énekessel és Bubnó Marci dobossal. És többek között azért, mert ültünk ugyanazokban az iskolapadokban, tegeződve. Nagyjából az interjú felétől már csak Anna válaszol, aminek az az oka, hogy Marcinak időközben el kellett mennie.

Hányadik alkalommal láttad ma a filmet, Anna?

Anna: Én nagyon sokszor láttam már ezelőtt, főleg azért, mert csomó mindent szerettem volna menet közben cizellálni a filmen belül. És közös megegyezéssel, mégis harcok árán sok miniatűr dolgot ki is javítottunk a filmben.
Marci: Azóta?
Anna: Ne csinálj úgy, mintha tudtad volna, hogy mi változott! Hányszor láttad? Egyszer?
Marci: Kétszer.
Anna: Kétszer láttad?
Marci: Képzeld el. [nevetnek]

Pásztor Anna és Bubnó Marci a Puskin Moziban

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A cirkuszos koncertek még tavaly novemberben voltak. Mikor láttátok először a teljes filmet?

Anna: Az első vetítés még márciusban volt, akkor két nap alatt ment le négyszer, és én abból háromszor láttam. És azt hiszem, kétszer sírtam is. Tényleg nagyon megható volt. Először egyébként otthon láttam, mert házhoz jött a produktum. Megnéztem, ott azért még sok minden várt javításra.

Akkor is sírtál?

Anna: Akkor más miatt sírtam. [nevet]

Gondolom, nem azért, mert annyira rossz volt...

Anna: Nem. Egészen elképesztő hatása volt a filmnek akkor is. Én láttam már korábban pici részleteket, és már azokon nagyon felbuzdultam, mert zseniálisak a Norbiék (Porkoláb Norbert és Tanca Norbert rendezők – a szerk.). És ez most nem egy ilyen körbenyalás. A lényeg, hogy az ő világszínvonalú tehetségük inspirálta a zenekart is, hogy 

még több dolgot vállaljunk. 

Mondtam, hogy bármi, amit szeretnének csinálni, abban benne vagyok, de egy csomó ötletem is volt, amiből elfogadták jó párat.

Melyeket?

Anna: Például azt a belső monológot, amit egy sötét stúdióban, tulajdonképpen egy kamrában rögzítettünk. Ez adja a film alapritmusát. Aztán hozzáforgattunk a koncerthez és az interjús részekhez nagyfilmes elemeket is. Ilyen volt a hegyen táncolás mínusz 7 fokban, amit a hátam közepére kívántam. [nevet] Azt hittem, ott halok meg, megfáztam, másnap meg koncert volt. Meg volt kádban merülés, pecázás a felrobbantott tavon... Ebből ti jól kimaradtatok.

Marci: Úgy sajnálom.

Egyébként Miért nem Marci volt a kádban?

Anna: Tényleg, miért nem te voltál a kádban? [nevet]

Marci: Valószínűleg azért, mert én nem tudok így merülni... Annának olyan merülése van, hogy az gyakorlatilag nem igaz. Nem véletlenül lett szivacs a beceneve a zenekarban. [nevetnek]

„Az egész igazából azzal az ötlettel kezdődött...”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És hogy jött a film ötlete? Miért is született ez az alkotás?

Marci: Az egész igazából azzal az ötlettel kezdődött, hogy csináljunk egy werkfilmet az Utópia lemezhez, a bemutatóhoz... Csak hát a film előbb készült el, mint a lemez. Most már viszont mindkettő kész van, és

mindkettő egyedülállót robbantott a maga nemében.

Tehát a film időközben nőtte ki magát ilyenné. Egy csomó minden igazából alkalom szülte ötlet volt.

Ezek tőletek jöttek vagy Norbertéktól?

Marci: Ezek mindkét oldalról, én azt gondolom. Vagy nem tudom, hány oldala van, de ahány oldala van, annyi oldalról. Kivéve a Vághyt, a billentyűsünket. Ő direkt nem tett hozzá kreatív energiát.

Ő kapott tőled a filmben is...

Marci: Naaa.

Ott is említettél hasonlót, akkor így mondom...

Anna: A Vághyt egyébként rendesen magával sodorta a végső produktum. Egyébként őt megrémisztik a nagy tömegek, a zenekar előtt feltornyosuló dolgok. És a Cirkuszban ugye pont ilyenek történtek. Ott voltunk a színpadon, és a közönség egyszer csak lejött, és a hangszerei között is ugráltak. Vághyra meg rájött ilyen zenészpara. Tudod, amikor mindenki nyomogatja a billentyűidet, aminek lehet, hogy épp nem örülsz.

Marci: Azt azért elmesélem, hogy amikor lejött az a rengeteg ember,

én is megijedtem kicsit.

Nekem évezredes szokásom, hogy a farzsebemben van a telefonom és a pénztárcám. De mivel játék közben összetörném, meg nyomna is, ezért ki szoktam őket rakni magam mellé a dobemelvényre. És egyszer csak ott tobzódott négymilliárd ember, és ugye van az a rész, amikor a zenekar kimegy előre meghajolni. Akkor nekem eszembe jutott, hogy kimerjek-e menni. Mennyire bízhatok a rajongókban, mennyire keményvonalasok?

És kimentél?

Marci: Ki. Előtte meg elraktam a pénztárcámat. [nevet]

„Ezek nem azok a kemény csávók voltak”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A közönség levonulása nem volt megtervezve?

Anna: Nem, ez az én ötletem volt, hogy lehívom őket. Azért, hogy váljunk eggyé, ez az orgia legyen teljes. Ennek pedig a kidobók örültek a legkevésbé. Ezek nem azok a kemény csávók voltak, hanem ők a Cirkuszban dolgoznak, ahova főleg nagymamák járnak az unokáikkal. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ellen kell állni a lefelé hömpölygő tömegnek, ami ordítva akar szerepelni. De ez történt, és úgy látszott, őket is magával sodorta a tömeg. Egyébként 17 darab kamerás mozgott végig körülöttünk, nagyon vicces jelenetek voltak. A koncert második órája végén már annyira bemelegedtek a fiatal operatőrök, hogy teljesen Spielbergre szórakozták magukat, és a színpadon vették a közelieket, fókuszáltak. És nekünk sem volt egészen tiszta, hogy mi fog történni.

Akkor lehettek még meglepetések egy ekkora show-nál...

Anna: Hát igen. Főleg mert nem volt időnk annyit próbálni, mint amennyit ehhez kellett volna. Például az, hogy lesz-e a végén elefánt vagy sem, az az utolsó pillanatig nem volt biztos. Én a végén azt mondtam, hogy legyen, de láttam, hogy baj lesz. A Nyuszika című számunk volt a finálé, és akkor jött be az elefánt. És hát a próbákon még igazi elefánttal dolgoztunk...

Én az első pillanatban azt hittem, hogy a filmben szereplő is az.

Anna: Tényleg teljesen úgy nézett ki, mint egy igazi. De én még a próba alatt megsajnáltam az elefántot, mert a szemébe néztem, és azt láttam rajta, hogy „ne ülj rám, mert meghalsz!”.

Marci: És ez alapján megsajnáltad.

Anna: Magamat meg az elefántot is. Szóval lemondtam, viszont nem szóltam senkinek, hogy lesz helyette egy nagyon élethű elefántgép, amit látni a filmben is bemasírozni. És ez nagyon viccesre sikerült az első előadáson, mert a többiek ugye nem tudtak róla. Én épp rappeltem, mikor bejött, és köztem meg az elefántgép között ott ugrált az egyik kameraman. Valaki megfogta a ruháját, mert figyelmeztetni akarta, hogy mögötte jön az elefánt, mire ő nagyon dühösen hátracsapott, hogy miért zavarják, miközben élete filmjét veszi fel átszellemülten. És puff, abban a pillanatban

ott tornyosult előtte egy 3 méteres elefánt,

aminek még a szeme is mozgott gépiesen, hogy félelmetes legyen. A srác üvöltött és majdnem hanyatt esett. Én meg azt hittem, hogy elfelejtem az egész létezésemet, mert annyira röhögtem. Szóval érdekes dolgok történtek.

A cirkusz mellett felmerült más helyszín is, vagy teljesen egyértelmű volt, hogy ott fogtok fellépni, forgatni?

Anna: Igazából ők (a zenekar – a szerk.) elszenvedik ezeket a helyszíneket. [nevet]

Marci: Már nagyon hamar a Cirkuszról beszéltünk. Eleve azért, mert az Annának vannak ezek a különböző ötletei, hogy amikor úgy tűnik, hogy a zenekar egy kis pénzhez jut, akkor azt, hogy tudnánk elverni ruhákra, emberekre, díszletekre, mit tudom én, mire. És Simivel (Pásztor Sámuel gitáros, énekes – a szerk.) ezt egy ideje úgy hívjuk, hogy ukrán varieté cirkusz. És ez valahol, tudat alatt így manifesztálódott. [nevetnek]

Anna: És tényleg. De tényleg jól sikerült ez a cucc. Ezt már a Vághy is megmondta.

Marci: Mármint a film sikerült jól.

Anna: A film és a cirkuszos bemutatók is.

Marci: A cirkusz tényleg a várakozásokon felül teljesített. De egyébként az utóbbi pár évben a nagy koncertek, dacára a kedvező előjeleknek, jól sültek el. [nevetnek] De ez tényleg jó volt. Zeneileg nekem az első előadás tetszett nagyon, ahol kevesebben is voltak, kicsit mi is koncentráltabbak voltunk...

Anna: Be voltunk tojva, nem koncentráltak voltunk.

Marci: De én azt gondolom, hogy ez a jófajta betojás volt. Mikor az ember először csinálja, és minden részletre nagyon akar figyelni. Arról nem beszélve, hogy az utolsó pillanatban be kellett emelni 3-4 új nótát a repertoárba, mégis csak lemezbemutatóról volt szó. De végül tényleg jól sikerült. Azt hiszem, a Simi mondta úgy, hogy

nem kellemetlen a hangzása, igazából teljesen vállalható a zenei anyag.

Tudom, hogy ez nem jön le a felvételről a gyors vágások miatt, és nem is erről szól, hogy zeneileg milyen volt. Mégis azt gondolom, hogy nekünk, zenészeknek az az egyik legfontosabb szempont, hogy mit jászunk, mi jön le a kezünkről. És ez pont úgy sikerült, ahogy szerettük volna, hogy sikerüljön.

Anna: Pedig nekünk ilyen tétmeccseken nagy múltú hagyományunk van arra, hogy hatalmas kapufákat lőjünk. Minden lemezbemutató olyan, hogy sírni tudnánk. Orbitális eltévedéseink vannak, és ez azokhoz képest nagyon jó lett. Nem is lehet összehasonlítani egy klubkoncerttel. ahol az egész zenekar hihetetlenül egyben van, és sikerül is úgy játszani, mint álmainkban. Ott nem kell 80 millió dologra figyelni, nem lógatnak fel fejjel lefelé, nem gyújtanak, fel, nincs elefánt.

„A kétségbeesés a szememben nem színészet volt”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Miért nem sikerült rendesen próbálni?

Anna: Viszonylag hamar elfogytak a jegyek a cirkuszi koncertre, és ezért betettünk egy másik napot, de már csak a megelőző napra, csütörtökre tudtuk, mert utána foglalt volt a hely. És mi szerdán, az este 8 órás cirkuszi műsor után tudtunk bemenni először próbálni, és akkor kellett az egész koncertet mindennel együtt a színpadra varázsolni. Ott derült ki például, hogy az óriás ketrec, amit a koncert felén használtunk volna, egyszerűen nem fér be. Aztán az elefánt nyugtalan volt, megsajnáltuk. Kiderült az is, hogy a kardnyelő mégsem tud jönni, mert annyit ivott. Ezért az egészet újra kellett írni. Megjöttek a ruhák, a hajak, amik nyilván nem voltak rápróbálva a vendégszereplőkre, például Nagy Feróra, vagy az összes artista lányra. Szóval

meg kellett nézni, hogy kire mi jó, mitől nem hal meg, hogy ha abban forog, lóg, satöbbi.

Közben meg volt ugye a rendezőnk, akinek konkrét elképzelései voltak arról, hogy ezt hogy lehet jól megoldani 17 kamerával. Azokat a kameramanokat pedig valahogy össze kellett varrni a mi vizuál technikusunkkal, az sem volt könnyű. Aztán végül mindenki összeveszett mindenkivel, a rendező kivonult, ivott valamit, ami éppen arra volt elég, hogy egy nagyon picit lehiggadjon, és hajnali 3-kor egy halál fáradt brigád ment haza. A cirkusz főrendezője akkor mondta nekem, hogy

nem késő lemondani az egészet, Anna, mert ez így nem működik, valaki meg fog halni.

Marci: És akkor erre az Anna azt mondta, hogy „mi eddig minden komoly előadásunkba belehaltunk, úgyhogy erre fel kell készülni, ez van”.

Anna: Megjelentünk másnap is fáradtan. És kipróbáltuk az összes kötélmutatványt. Három órát próbáltam, és közben magyaráztam mindenkinek, hogy mikor mit szeretnék tőlük. A filmen egyébként nem látszik, de az artisták és a helyi erők olyan jelenléttel csinálták végig a dolgokat, és

olyan improvizációk születtek, hogy nem igaz.

Például az, ahogy a bohóc engem behozott, semmilyen szinten nem volt megtervezve. Ahogy rám kötötte a kötelet, azt mondjuk, egyszer elpróbáltuk, de ő előtte soha nem kötözött embert, akit felhúztak. A kétségbeesés a szememben nem színészet volt, hanem teljesen valódi.

„Segíts, mert jót akarunk”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Értem, hogy bele kell halni minden show-ba... De te ezt hogy bírtad? Nem borultál ki úgy, mint a rendező?

Anna: Egyáltalán nem. Én az idegeken túl vagyok. Engem ez szinte szórakoztat. Ilyenkor az van, hogy vagy összedől az egész cirkusz, vagy baromi jó lesz. Nagyon érdekes, mert egy csomó helyen játszottunk már, és ez most kicsit elemelkedett lesz, de minden helynek megvan a maga szelleme, szellemisége. Például mikor az első koncertünket tartottuk a Moulin Rouge-ban, akkor ugyanilyen körülmények között tudtunk felkészülni a dolgokra. És én az előadás előtti estén bementem, és egy kisebb fohászt elnyomtam a hely szellemének, hogy

segítsél, gáz van. Ha itt voltál, vagy létezel, akkor segíts, mert láthatod, hogy teljesen kész vagyunk, és katasztrófa lesz holnap, és ha van benned kurázsi, akkor segíts, mert jót akarunk.

Ugyanez volt itt is. Éreztem a Cirkusz szellemiségét még hátul, az öltözőknél is. Szerintem ott van a sok fantasztikus művész egész élete, amit feltett a cirkuszművészetre. Mondtam nekik, hogy nem akarjuk az ő múltjukat kihasználva megmutatni, hogy mi mekkora rockerek vagyunk, hanem kértem őket, hogy segítsenek, hogy mindenki életben maradjon, és az emberek, akik a pénzüket rátették, azok jófajta, igaz szórakoztatást kapjanak. És ha nem sikerül, akkor is érezzék a jó szándékot az emberek. És általában ezek a fohászok ahhoz vezetnek, hogy elképesztő csodák történnek. Én megteszem, amit tudok, odahordom a kis lelkemet meg a testemet, átadom az erőknek. A cirkusz előtt alig aludtam, azt éreztem, mindjárt meghalok. Már az első számnál remegtek a lábaim. Nem tudom, hogy csináltam végig a két órát, annyira fájt minden testrészem.

Ez mindig ilyen?

Anna: Igen. Az ilyen nagy megmérettetések úgy mennek, hogy én alszom el utoljára, én kelek először, és akkor hulla fáradtan nyomom. De most mindenki így volt. Egy vert sereg volt a zenekar és az artisták is. Egyszerűen az, hogy közösen akartunk valami jót a semmiből, ezért jöhetett létre valami minőségi. Amikor először visszanéztem az első klipet, talán a 7 lépés volt, aminek az elején mondogatom a filmben, hogy „hello, hello...”. Ez amúgy szintén nem megrendezett dolog volt, hanem egy igazi gyomorba rúgó jelent. Egymillió kamera volt ott, és valószínűleg a hirtelen kiszolgáltatottság hozta ki belőlem ezt a hellózást. Szóval én ezt láttam először, és az volt a fejemben, hogy amilyen fiatal ez a Porkoláb Norbert, olyan gigatehetség, és azonnal leborultam előtte. Mondtam neki, hogy amit akarsz, mindent csinálok neked. És akkor kitaláltunk egy csomó mindent közösen. És az eredmény

a legvalónkat mutatja meg, és a legmegérinthetetlenebb dolgainkat foglalja keretbe

olyan embereknek is, akik nincsenek a közvetlen környezetünkben, vagy akár nem törzsrajongók. Nyilván borzasztó büszke vagyok arra, ami a Cirkuszban történt, de ez a film messze túlmutat azon, ami mi vagyunk. Azt mondanám, hogy inkább az, ami szeretnénk lenni. A film alapján én megtanultam még jobban büszkének lenni a zenekarra, és rendesen felnézek magunkra. [nevet]

„Mindig emlékeztet arra, hogy milyen törékeny vagyok, és milyen könnyen elfújja az embert egy őszi szél”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És milyen kapcsolatotok lesz még a jövőben a rendezőkkel?

Anna: Egyfolytában összesodor minket a szél, ahogy a szemetet is. [nevet] Rendkívül jól szórakozunk együtt, nagyon szeretem őket, óriás karakterek, nekem mindig Rosencrantz és Guildenstern jutnak eszembe róluk. Egyébként klipet forgattunk már a film óta, amiben ők valamilyen szinten részt vettek. Ez volt a Segges a Balatonba, ami nyáron jött ki. Most pedig szeretnénk a 4-es 6-os című számunkat velük leforgatni, de nagyon sok tervünk van még. Korábban egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy nekünk valaha nagyfilmünk lehet, és ugye nem is így indult az egész. De ezután már mindenben benne vagyok, csináljunk még filmet, videoklipeket, bármit!

Milyen szerepe lesz a filmnek az életedben? Mikor fogod elővenni?

Anna: Szerintem mutogatni fogom, van egy olyan érzésem. Most még nem lehet, mert szerződés köt minket ahhoz, hogy csak mozikban lehet vetíteni, de utána minél hamarabb szeretnénk a nagyközönségnek átadni. Szabadon letölthető, megnézhető formában, ez nagyon fontos lenne. Egyébként nekem ezt ilyet végignézni komoly emocionális hullámvasutat jelent. Itt azért én nagyon sokat adtam magamból, nem tudom, hogy ez mennyire látszik. De azon, hogy rockerek vagyunk, messze túlléptem ezzel a belső monológgal. Ez is egy ilyen kiszolgáltatott dolog, amit egyáltalán nem bánok, de ezt végignézni tényleg egy hullámvasút. Mindig emlékeztet arra, hogy milyen törékeny vagyok, és milyen könnyen elfújja az embert egy őszi szél. Úgyhogy olyan gyakran nem fogom megnézni, mert mindig szétcincál.

Nagy álmom például, hogy apámmal megnézzem. A Bereményivel.

Van egy pár apám, és ha mindegyikkel megnézem, az már kapásból három alkalom lesz. [nevet] Szóval szeretném neki is megmutatni, kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá.

A gyerekeknek megmutatod otthon?

Anna: Az még szerintem várat magára. Bár ők nagyon jól viselik a jelmezeimet is. Amikor hajnalban hazajövök, és valami rettenet maszk van a fejemen, és esetleg a pici felkel, kíváncsi szemekkel kérdezi, hogy Anya, minek öltöztél. És örül, hogy szuperhős az anya, és hazajött. Szóval imádják a csillámporos, rettenet fejemet ilyenkor. És ez egy jó jel.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK