Harkányi Endre beszél ÁVH-s színházigazgatójáról és magántragédiáról is

2017.10.04. 20:54

A Kossuth-díjas művész hatvan éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol nemrég vette át gyémántdiplomáját. De már hetven éve közönség elé került. Ő volt a kisfiú, aki azt kiáltotta Radványi Géza akkor elkészült Valahol Európában című filmjében: „Könyörgöm, akasszuk fel!" Színészi pályafutásának leghosszabb szakaszát a Vígszínházban töltötte, ahonnan – ahogy azt a nyilvánosság előtt sem titkolta – megbántva távozott három éve. Az Origónak beszélt egyéb színházakban szerzett tapasztalatairól is. Azt is elmondta, miként foglalják keretbe az életét a magánélet tragédiái.

Két éve jött el a Vígszínháztól. Nem sokkal előbb költözött át Budáról az Újlipótvárosba, a teátrum közelébe. Bánja már a lakáscserét?

Nem a színház közelsége miatt váltottam. Elmagányosodtam a korábbi otthonomban. Sorra elvesztettem a szeretteimet. Feleségemet, fiamat, bátyámat. A menyemen és az unokámon kívül nincs már élő rokonom.

Negyvenes évei elején eltávozott fia gyerekkorom fontos pajtása volt. A legendás pedagógus, Leveleki Eszter Pipeclandként ismertté lett – főként Kádár-kori művészcsaládok, vezető értelmiségiek gyermekei által látogatott – bánki táborában töltöttük együtt a nyarakat Andrissal. Kedvesen közvetlen, nagyszívű kissrác volt, mentes a legtöbb pipeclandi gyermek kissé túlzott magabiztosságától.

Felnőttként is fantasztikus ember volt. Hivatásában elmélyült esztéta, filozófus, nagyszerű fordító. Sokat gondolkodtam rajta: miért adta fel? Őrzöm a sráckori leveleit, amelyeket Pibeclandból írt. Egyszer talán lesz erőm újraolvasni őket. Ön pontosan tudja, mennyire tud apa lenni egy színész, aki eléggé képes szeretni önmagát. Ami, persze, elfakíthatja a mások iránti legmélyebb érzéseit is.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Sok múlik azon, melyik gyerek mennyire érzékeny, mit visz magával a felnőttségbe. Meg azon is, melyik szülő mennyire tud felnőni.

Emlékszem, nagyon izgatta a fantáziámat, miként zajlik az élet Pipeclandban. Szülőként nem lehettem részese, annyit tudtam elérni: Leveleki Eszter kinevezett „udvari szállítónak". Olykor bevásároltam a gyerekeknek.

Szép. Hallottam hírét, hogy új, pesti lakhelyén a sarki boltos kutyájával kezdett haverkodni. Még eledelt is tart otthon a blöki számára. Lett barátság a közeledésből?

Abszolút.

Saját kutyát nem akar beszerezni?

Miért tenném? Szeretem a kutyákat. Egy kutya még az embernél is nehezebben viseli a másik önzését. Én már nem szeretnék, nem is tudnék nagyot változni. Ábelnek, az unokámnak persze megadom, ami tőlem telik. De a mamája már újra férjhez ment, nem a közelemben laknak, nem tudok nagykönyv szerinti nagyapa lenni.

Arról is tudok: nem begubódzva pergeti a napjait.

Nem is akarok nyafogni. Vannak barátaim, járok koncertekre, előadásokra. Szeretem a külföldi utazásokat is, anyagi lehetőségem is van rá. Igaz, nem én teremtettem meg, hanem a testvéremtől örökölt lakás árából futja. Bátyám kevés iskolája ellenére is nagy üzletember lett, és amikor megkaptam a Kossuth-díjat, azt mondta: „Bandikám, ha tíz évesen elmentél volna tányért mosogatni, talán lehetett volna belőled valaki." Volt mélyebb rétege a tréfájának.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ön is tudja: van mire büszkének lennie. Amúgy, sokak vélekedésével szemben, nem a Vígszínházban töltötte egész szakmai életét. Akadtak színházi pályafutásában más teátrumok is, egyéb erős váltások. Azokról ritkán esik szó.

Amikor elvégeztem a főiskolát, még természetes volt a vidéki pályakezdés. Diplomázva Debrecenbe szólt az első szerződésem, onnan hívott el három évad után Szinetár Miklós a fővárosban akkor induló Petőfi Színházhoz. Szinetár nagyon szeretett, még ahhoz is ragaszkodott, hogy én vegyem meg az amúgy brutális áron kínált budai villalakását.

A szeretet sajátos túlcsordulása?

Nekem részletre adta, mondogattam is sokáig: azért foglalkoztat olyan sokat filmes, tévés munkákban is, hogy tudjak törleszteni. Annyi biztos: intellektuálisan már a főiskolán kikupálódtam, de a lokalizáció szempontjából Szinetár egykori lakásában lettem nyolcadik kerületi proli gyerekből budai úrifiú. A Petőfi Színházban Feleki Kamill, Domján Edit, Psota Irén partnereként bizonyíthattam, hogy van helyem közöttük. Szinetár és Petrovics Emil teátruma a kortárs zenés darabok bemutatását preferálta, magas szellemi, szakmai színvonalat képviselve. Más kérdés: a nagy ívű elképzelések a kis magyar valóság akkori körülményei között három évad után elvezettek a színház bezárásához.

Ön túlélte, s megkezdte első korszakát a Vígszínházban.

Főiskolai tanáraim egyike, Várkonyi Zoltán adott menedéket a színházában. Eleinte nem éreztem magam rosszul, de később már olyan jól sem. Hatalmas társulatnak lettem része, amelyben nem igazán számoltak velem. Így is jutott értékes feladat, de azt éreztem: nem mindig azért osztanak rám szerepet, mert az színészként is épít, hanem mert úgy alakult, hogy akár rám is oszthatják. Várkonyi egyszer azt mondta: hozzám egy kisebb társulat illene, ahol jobban érvényesülhet az egyedi személyiségem. Ettől megsértődtem, amely műfajban kifejezetten jó vagyok. A rendkívüli érzékenység is része egyedi személyiségemnek.

Milyen részei vannak még?

Például többször mondták: egyszerre érződik a szememben a huncutság és a szomorúság. Bizonyára a sorsomat is tükrözi, és persze a színpadon is szoktam élni ezzel a kettősséggel. Várkonyi végül öt évad után a sértettségemmel együtt tanácsolt el társulatától. Akkoriban a szerződés nélkül kóválygó színész feketeseggűnek számított a szakmában. Ez is oka lehetett, hogy viszonylag könnyen mondtam igent annak a valódi színházi múlttal egyáltalán nem rendelkező embernek, aki egy nyári kiruccanásomon arról győzködött a tihanyi újságíró üdülőben: szerződjek az újonnan induló kabarészínházához. Így lettem tag a Mikroszkóp Színpadon, amelyet az említett figura, Komlós János vezetett.

Az egykori ÁVH-s kihallgató tiszt.

Volt ő mélyebben is. „Perkonceptőrként" egyik kidolgozója volt a fiktív történéseken alapuló forgatókönyveknek, amelyek alapján le lehetett folytatni a tárgyalásokat, börtönbe, bitófára küldeni azokat, akiket a diktatúra ott kívánt látni.

Komlós színházában miként épült az ön színészete?

Sehogy, vagy csak milliméterekkel, mert legalább színpadon voltam. Idővel jöttem rá, ki ez az ember, de már az elején nagyon rosszul éreztem magam. Újságcikkek alapján csináltunk jeleneteket, szörnyű volt az egész. Ráadásul Komlós odaszerződtette a Népszabadságtól az ifjú szeretőjét, aki aztán összeállt egy hozzáillő fiatalemberrel. A direktor ezt rosszul viselte. Állandósult a feszültség, napi botrányokkal. Ugyanakkor az előadásokat rendszeresen látogatta Aczél György és felesége – persze leginkább akkor nézték a „rendszerkritikus" produkciókat, amikor Kádár János külföldön volt. Aczél színházlátogatásainak azok után lett jelentősége, hogy balhét kavarva kiebrudaltattam magam a teátrumtól. Majd megpróbáltak politikailag kompromittálni.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miként ebrudaltatta ki magát?

Szerencsi Éva férje volt a Magyar Ifjúság című lap kulturális rovatvezetője, aki – részben kérésemre – csinált velem egy interjút, amelyben elmondtam: nem tetszik, amit Komlós színháza képvisel. Nem sokkal ezután fel is mondtam, ám közben Komlós ugyancsak a sajtóban válaszolt a megszólalásomra. Úgy, hogy az egyet jelentett a politikai kompromittálásommal. Arra aztán újabb reflexiók érkeztek.

Aczél György miként keveredett a dologba?

Egy reggel megcsörrent a telefonom, Aczél volt, kérdezte, mi ez a balhé. Nem várt választ, közölte: menjek be hozzá a Parlamentbe.

Megnyugtatta, vagy felzaklatta a hívás?

Még az életem filmje is lepergett előttem.

Belepillantanék.

Az elmúlt időszakban rengeteg interjúban levetítettem már az egész mozit. Nem akarom, hogy azt gondolják: úton-útfélen mániásan mesélem az életemet. Nem fognak szeretni. Arra kérem: lépjünk tovább.

Csacsiságokon vitázunk – mondogattam már felnőve olykor apámnak. Arra kérem önt: ne lépjünk túl élete korai szakaszán.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő