Pápai Joci: Volt, hogy azt mondtam, jobb volna mosogatni, mint hajszolni az álmom

2017.10.09. 17:50

Miután 2017-ben rátalált a saját Origó-jára, óriásit fordult Pápai Jocival a világ, de a siker, amelyet ez a dal hozott neki, nem volt előzmények nélküli. Pápai Joci ugyanis kicsi gyerekként kezdte a zenészi pályát - bár elmondása szerint egy villanykörtét nem tud becsavarni, gitáron már négyévesen úgy játszott, hogy mindenki láthatta, hallhatta: a zene az ő igazi útja. A 2017-es Eurovíziós Dalfesztivál nyolcadik helyezettje október 12-én önálló nagykoncertet ad a MomKult színpadán - ennek apropóján beszélgettünk vele az idáig vezető kacskaringókról és A Dal című műsor óta tartó sikerszériáról.

Arra, hogy hogyan kezdődött a zenészkarrierje, az Origo című dalában is utal: „4 éves koromban megszólított az Isten”, mondja.

Amikor négyévesen hangszeren játszik valaki, de nemcsak úgy, hogy megpengeti a gitár egyik húrját, hanem a kezébe veszi a hangszert, ami majdnem háromszor akkora, mint ő, és lefog akkordokat miközben énekel, arról azt gondolom, hogy egy isteni csoda. Ezt a fiamra is érthetem, aki kétévesen már dobolt. Hála istennek róla felvétel is készült, amit ki is raktam az oldalamra, és egyetlen este alatt több százezren nézték meg. Rólam négyéves koromból sajnos nincsen hasonló felvétel, mert akkor még gyerekcipőben járt ez a technika, de ahogy én rátaláltam akkor a zenére, az Isten ajándéka, amit semmivel, de semmivel nem lehet összekeverni. 

Akkor eldőlt, hogy az én egyetlen utam a zene. 

Amikor a szülei négyévesen látták gitározni, hogyan tudtak segíteni abban, hogy kibontakozzon a tehetsége, amit kapott? 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy beleszülettem egy olyan családba, ahol a muzikalitás mindig jelen volt. A bátyám gitározott: engem is ő tanított meg a gitáron játszani. Az édesapám pedig, ahogy akkoriban nevezték, egy beatzenekarban volt dobos. Beatzenét játszani akkor nagyon menőnek számított. Emellett édesapám volt a vezetője egy ötvenvalahány fős cigányzenekarnak, akik énekeltek, táncoltak, gitároztak, és népi hangszereket használtak. Olyan energiák szabadultak fel ott, amelyek nem hasonlíthatóak semmihez. Az Origo című dalomnál is ehhez nyúltam vissza. Előtte mindig kerestem a helyemet a világban zenei téren is. Valami újat akartam hozni, ami nem összekeverhető mással, mert meguntam azt, hogy trendeket akarjak követni: 

azt akartam, hogy én legyek a trend, és kövessenek engem! 

Én semmilyen szinten nem akarok beállni a sorba. Különleges szeretnék lenni, és olyat alkotni, amit más nemigen tud. Amikor megírtam, de úgy is mondhatnám, megtaláltam az Origó-t, akkor egyszerűen tudomásomra adta a dal, hogy ez az, amiről mindig is álmodtam, amire mindig is vágytam. Ez is egy semmihez nem hasonlítható felismerés volt, és a kezdetektől nagyon hittem ebben a dalban.

„Kizárólag a zene az én utam”Fotó: Hirling Bálint - Origo

Hosszú út vezetett odáig, hogy rátaláljon az Origó-ra. 

Bármilyen hosszú volt az út, egy pillanatig nem volt kérdés, hogy a zene az életem. Mindenki érezte ezt körülöttem, még a tanáraim is. Nem voltam jó tanuló, de nem a tanulmányi eredményeimet figyelték. Tudták, hogy 

gitárral járok iskolába hátitáska helyett, 

és ezt szó szerint kell elképzelni. Ez nem azt jelenti, hogy szemtelen gyerek lettem volna: csibész fiú voltam, de azért mindig tudtam, hogy hol húzódnak a határok, amiket még lehet feszegetni úgy, hogy az még a jó ízlésen belül maradjon. Később pedig még jobban beigazolódott, hogy kizárólag a zene az én utam, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy nem tudok más területen dolgozni. Nem azért, mert nem akarok, vagy nem bírok: egyszerűen nem tudom, hogy hogyan kell, nem értek hozzá. Bármivel próbálkoztam, mindig baleset ért, mert annyira esetlen vagyok. Nem tudok becsavarni egy villanykörtét sem, mert szétrobban a kezemben, és szétvagdosom a tenyeremet. Ezért a feleségem csavarja be, és arra sem kér meg, hogy üssek be egy szöget a falba. Amikor nemrég meghívtak a Drágám, add az életed! című, ügyességi játékokkal teli műsorba, egyetlenegy feladatot sem sikerült teljesítenem, miközben a többi versenyzőnek ezek mind sikerültek. A végén mondtam is: most aztán láthatta egy ország, hogy 

amikor én azt mondom, a zenén kívül nem értek máshoz, az úgy is van. 

Nagyon nehéz eset lehetek, mert egy rengeteg fóbiával élő srác vagyok, aki fél a magasban, szédül, retteg a sötétben, nem bírja a bezártságot a liftben sem, szóval könnyebb lenne arról beszélnem, hogy mi az, ami nem okoz nekem gondot. Ettől függetlenül nem sokszor merült fel, hogy feladjam a legnagyobb álmomat. Viszont amikor igazán megismert a közönség a Megasztár révén, és kezdett komolyra fordulni a lehetőség, hogy valóban át lehet törni a falakat, elkezdődött egy olyan szakasz az életemben, amikor fájdalmat kezdett okozni a zene, amire pedig feltettem az egész életemet. Ugyanis mégsem jött el a nagy áttörés. Akkor pedig olyan mélységekbe kerültem, annyira összekeveredett és a feje tetejére állt a világ, hogy nem adott annyi örömet a zene, mint amennyire fájt. Mindenütt falakba ütköztem, és elérkeztem egy olyan ponthoz, amikor már azt mondtam, hogy 

talán jobb lenne mosogatni, és nem hajszolni tovább az álmaimat, mert abba nagyon belefáradtam már. 

Ezért is van az, hogy az Origó-val reménységet adtam az embereknek, mert egy élő példát mutatok arra, amit megéneklek a dalban: éppen ez a dal adta meg nekem azt a fajta sikert, amiről részben szól is. A vágyaimról beszélek az Origó-ban, amelyek éppen ez által a dal által teljesültek be. Minden úgy történt, mintha egy nagyon komoly csapat dolgozott volna azon, hogy minden ilyen tökéletes időzítéssel történjen az Origo kapcsán, miközben egyértelműen a sors és Isten tette mindezt alám.

Ezt azért is elgondolkodtató hallani, mert külső szemlélőként éppen azt láthatta 2005-ben a tévénéző, hogy a Megasztár-ban sikerült sok mindent megmutatnia magából, rengeteg szeretetet és szavazatot kapott a közönségtől, és az elsők között lett lemeze abból a szériából – mégis akkor kezdődött a fájdalom?

Ez azért alakult így, mert addigra már kinyílt a szemem, és láttam, hogy hogyan is működhetne ez, hogy hogyan élnek a zenéből emberek. Ott volt előttem Caramel példája, akivel nagyon szoros barátság van közöttünk. A Szállok a dallal volt a Megasztár második szériája kapcsán született legsikeresebb dal, de az én számom, a Ne nézz így rám is az év egyik nagy slágere volt, amit 60 rádió játszott. Mégsem kaptam meg az élettől azt a fajta elismerést, amire vágytam. Visszamenőleg azt mondom, hogy nem is kaphattam meg, mert sokat kellett még fejlődnöm: még 

nem voltam érett előadó, nem voltam készen. 

Másokat akartam utánozni. Utólag, amikor már megtörtént az áttörés, mindig könnyebb a múltról beszélni, de én máig érzem a bőrömön a küzdelmet, és soha nem is akarom elfelejteni, sőt: semmiféleképpen nem is szabad.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Caramellel a Megasztár idején barátkoztak össze. Kik voltak még azok a zenésztársak, akik a kezdetektől ön mellett álltak, akikkel közös volt az útkeresésük?

Caramel és Majka mindig mellettem álltak, és elképesztően küzdöttek az én sikeremért. Ott álltam közöttük, akiké a két legnagyobb sikersztori, és az, hogy mára már hárman állhatunk egymás mellett hasonlóan sikeresen, leírhatatlan öröm mindannyiunknak. Én mondhatom, jóformán meztelenül jöttem fel Pestre, és nem tudtam, hogy egyáltalán lesz-e annyi benzinem, hogy hazaérjek. Sőt sokszor, amikor Majkához vagy Caramelhez mentem, ha csak két kilométerrel arrébb laktak volna, akkor 

el kellett volna tolnom addig az autót, testi erővel. 

Amikor viszont megérkeztem hozzájuk, telerakták a zsebemet mindennel, amire szükségem volt, a gyerekruhától az autóig mindennel elláttak. Mindig azt hallottam tőlük, hogy: „Joci, csak ki kell várnod a sikert! Mi hiszünk benned!” Ezeket a dolgokat az ember soha nem felejti el. Kevés embernek adatik meg, hogy ilyen barátai legyenek. Nincs sok barátom, de azokkal, akiket annak mondhatok, meghalnánk egymásért. A családtagjait nem tudja megválasztani az ember, és van, hogy egy régi szerelmet is felvált egy új. De a gyerekek és a barátok egy életen át megmaradnak.

Majkával honnan ered az ismeretség?

Majkát is abban az időszakban ismertem meg, miután kikerültem a Megasztár-ból. Tatán lépett fel, találkoztunk, és a Ne nézz így rám-ban, az első lemezemen már ő rappelt. A kiadónk is azonos volt. Nekem az a tapasztalatom, hogy már a találkozásnál megérzi az ember, hogy ki az, aki nagyon sokáig fog mellette állni, és ezt azonnal éreztem Majkánál is.

Az október 12-i nagykoncertje lefedi a teljes eddigi életművét, és felveszi a műsorba a korábbi korszakaiban szerzett dalokat is, vagy arra törekszik, hogy újabb, mostanában született szerzeményeket mutassa be?

Nagyon szeretem a régi dalaimat. Az is én vagyok. Ezek nagyrészt saját dalok. A Rabolj el! című számomat 2010-ben írtam meg, az után, hogy abba akartam hagyni a zenélést. Ennek megfelelően fontos helyre van eltéve a szívemben ez a dal, mert 

hangsúlyos szerepe volt abban, hogy akkor tovább tudtam lépni. 

Erőt adott nekem. Ezeket a dalaimat éppen ezért, hiába számítanak típusidegennek a mostaniakhoz képest, annyira a magaménak érzem, hogy az, ha nem adnám elő őket, egy darabot elvenne az énemből. Lehet, hogy 10 év múlva már nem így lesz, mert az ember nyilván változik, de a mostani repertoáromban, abban, amit jelenleg adni tudok magamból, szerepelnek, mint fontos részei a lényemnek.

A koncerten egyébként is csak magamat tudom adni, és dalokat, amelyeket eddig játszottam. Mindenképpen szeretnék egy vendégszereplőt, de még nem tudjuk, hogy sikerül-e egyeztetnünk. De mivel önálló koncertről van szó, elsősorban az én érzéseimet és gondolataimat szeretném átadni a közönségnek a dalaimon keresztül.

„Mindegyik dalom én vagyok”Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mennyi ideje van most új dalokat szerezni abban a rohanásban, amiben a napjai telnek?

Már A Dal idejében is nagyon nagy pörgés volt, rengeteg próbával. Amikor elindul egy ilyen műsor, akkor az mindennapos, intenzív elfoglaltságot jelent. Miután az Origó-val középdöntőbe jutottam, további nyomás került rám. Egy előadó egy ehhez hasonlóan nagy sláger után mindig pánikba esik, hogy hogyan tovább. Hogyan lehet annak a nyomába érni? És én akkor, ebben a minden szempontból lehetetlen időszakban öt perc alatt megírtam az Özönvíz című dalomat, amiről már akkor tudtam, mennyire jól sikerült, mennyire én vagyok, és mennyire a testvére az Origó-nak. Van egy olyan mechanizmusom, amivel a mostani zsúfolt időszakban is, amikor 

úgy néznek ki a napjaim, hogy hajnaltól éjszakáig dolgozom, 

megírtam azt a dalt, amit meg kellett. Felvettem a gitárt 15 percre, és megvolt! Mert ez most egyfolytában jön, mert érik, mert tudom, merre akarok menni, és tudom, milyen érzéseket akarok közölni az emberekkel. Két új dalom is született! Eddig egyébként úgy gondoltam, hogy olyan felgyorsult világban élünk, hogy nem kell lemez, elég a single. De most rájöttem, hogy igenis kell! Olyannyira, hogy hiába kevés már addig az idő, ha van rá mód és lehetőség, akár már karácsonyra szeretnénk is elkészíteni. Ugyanis azokat a dalokat, amiket nem jelentettem meg a múltamból, például akár a Rabolj el! című dalomat, rá kell tenni egy lemezre, megmutatni, hogy mindegyik dalom én vagyok, és azt, hogy éppen merre megyek, merre tartok, az aktuális pillanat fogja meghatározni. Nem akarom beskatulyázni magam. Ne akarjuk a zenét, ami a legszabadabb dolog a világon, bármilyen irányban beskatulyázni! Én magam is hullámzó ember vagyok: az életem része a spontán humor, amellett, hogy közben írok egy Origó-t, amin egy ország tud sírni. Pont ez a kettősség a jó. Az, hogy egyik pillanatban egy tévéműsorban lépek fel, és majd kiesnek nevettükben az emberek az erkélyről, a másik pillanatban pedig 

felveszem a hangszeremet, és a koncertem közönségének 30 százaléka sír. 

Ezt csak ahhoz tudom hasonlítani, hogy mennyire jó az, hogy különféle emberek élnek a világon, etnikai szempontból is. Milyen unalmas lenne, ha csak fekete vagy fehér emberek léteznének: mintha nem volna más hangszer, csak a basszusgitár! Pedig milyen jó is, amikor megszólal mellette a zongora, vagy bekúszik a dob. Éppen attól szép a világ, hogy mindenfélét be kell engednünk az életünkbe, és nem skatulyázzuk be magunkat. Sajnos Magyarország hajlamos arra, hogy egy szomorkás nép legyen, miközben nem volt ez mindig így. Vidámságot kell csempésznünk a mindennapjainkba. Mi, amikor szerényen éltünk, a jókedv akkor is mindig jelen volt az életünkben, és mindig azért hívtak fel a barátaink, mert jókedvű voltam. Márpedig a jókedvnek és a humornak hangsúlyos szerepe van a hétköznapokban. 

Pápai Joci az interjúban a Sztárban sztár című műsorról, az Eurovíziós Dalfesztiválról és önálló nagykoncertjéről is beszélt - kattintson a folytatásért!

Előző
  • 1
  • 2
Következő