Made in Japan, 2017

2017.11.14. 14:51

Ókovács szerint az opera – 2/49. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Japán maradt az az érthetetlen, különös és csodálatos hely, aminek lassan húsz éve magam is megismerhettem. Iszonyatosan segítőkészek, mégis szinte teljesen kommunikációképtelenek, meghaladhatatlanul kedvesek, mégis rettentően szoronganak. A szervezettség, a tisztaság és a közbiztonság egyedülálló, metropoliszaik bármely világvárossal felveszik a versenyt, a kocsik skatulyából kihúzottak, az emberek kis variabilitással, de mindig elegánsak, lakóházaik mégis elszomorítóan hangulattalanok, kicsik és nyomasztóak. No, és a színházak?

Forrás: Magyar Állami Operaház

A színházak, bizony, egytől egyig akusztikai remekek: különbség csak abban van, hogy néhol a muzsikusok száraznak érzik, máshol meg az énekesek hallják kevésbé magukat – ami viszont a nézőtérre kijut, az lemezszínvonalú hangzás, sőt a tokiói presztízshelyszín, az 1961-ben átadott Bunka Kai-Kan épületegyüttes esetében a világ legjobb terméről beszélhetünk. Egyszerűen csodálatos ezt megtapasztalni: előre nyűgös vagyok, ha nem tudunk a közelébe menni az Operaház mostani korszerűsítésével és az Erkel későbbi átépítésével – de az Eiffel Műhelyház Bánffy Termére is nagyon oda fogunk figyelni. Csak hát: itt eleve van egy oktaéder alakzat, viszonylag kis alapterületen nagy magasság, arra sokosztatú, szinte intimnek mondható erkélystruktúra, látszóbeton is, meg famegoldások is. Hatvanéves tervezésű, mégis modernnek hat, a suttogás is átjön a zenekari közepes erejű, masszív tuttin. És az a zenekari hangzás... Csengése van, de konkrét, nem gomolyog a basszusa, nem érheti a fürdőszoba-akusztika vádja, mert nem nagyítja a hangot, hanem inkább matrózblúzba öltöztetve viszi oda kinek-kinek a saját hallószerve elé.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Zavarban vagyok, Néném, mert érzetekről kell itt szólni, de tényleg olyan, mintha egy hétköznapi akkord ünnepélyességet kapna a tértől, amelyben zenghet! Maga marad, mindene ugyanaz, semmilye se torzul, csak emelkedik az esztétikája!

Az Opera 158 művészének és munkatársának túrája szakmailag magas színvonalon, emberileg remek hangulatban, amúgy viszont igen fáradtságosan zajlik, az az igazság. Hiába laktunk egy tamai hotelben csaknem két hétig, tehát a nagy cuccolástól megkíméltem, jól belakható-megismerhető környéken, Tokiónak ettől a külvárosától aztán csakugyan minden messze van ebben a csillagtúrában. Még az itt divatos szupergyors kéregvasutakkal, „hévekkel" is egyórás útjai vannak a csapatnak, és hát a személyes motyót, a hangszert vinni, hurcolni kell. Néha busz segít, ha katasztrófa lenne a tömegközlekedés, de a kétórás döcögés se akkora élmény már a sokadik napon. Ja: és előadás után ugyanez vissza, kicsit gyorsabban. Ugyanakkor nincs nagyon mit tenni vele, a muzsikusi-táncosi lét mindig cigányélet volt, sátorbontással és táborveréssel.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Mintha egyszer már elmélkedtem volna Nénémnek arról, hogy a „mai világban" komplett operatársulatok utaztatását csak keleti országok képesek kifizetni, és a közeli (arabok), valamint a távoli (Kína, Japán) ázsiai helyszínek szervezői sem korlátlan büdzséből gazdálkodnak. Ahhoz, hogy mínusz nullán legyünk (a gazdaságban jártasak értik: nem keresünk rajta semmit, de tán csak az amortizációt veszítjük), bele kell mennünk a szállás és utazás minőségének hullámzásába. Kobayashi Masayuki, az ügynökünk sokat panaszkodik a jen erős lejtmenetére is az euróhoz képest: ezért van az, hogy bár az előadásokért gyakorlatilag annyit fizet, mint négy éve, a legszebb négycsillagos szállodákra már csak a vén operaházi rókák emlékeznek. (Ők is minek, csak fájdítják az újak szívét – meg a sajátjukat is... én se felejtem el pl. a 2001-es tokiói szállodai szobámat, ahol a harmincadik emeleten olyan széles ablakperem volt – és persze, az egész oldalfal üvegből –, hogy odacsődültünk ücsörögni, nézni az éjszakai metropoliszt, mint valami helikopterből... és az egész szállodában klasszikus zene szólt, a falakon kottavonalak... na, ez ma már nincs, illetve nem nekünk.)

Japán nap, Magyar Állami Operaház

Forrás: Magyar Állami Operaház

Van viszont közönség, amely leírhatatlanul hálás. Néném gyerekesnek titulálná őket, de a saját inerciarendszerük szerint ők csak így értékelik, ha színvonalasat kapnak. Természetesen a sztárénekesnők viszik a prímet: Edita Gruberova még ma is nagyhatalom, és nemzetközi hírű szopránjaink, Rost Andrea és Miklósa Erika neve ismerősen cseng, a hangjuk meg nagyon szépen. Ők a három Luciák a Lammermoori-előadásban, amelynek az is érdekessége, hogy a harmadik díszletben játsszuk. Az elsőt anno nem fogadtam el, nem azért, mert ne lett volna jó, sőt nagyon is tetszett, de mi elszántak voltunk abban, hogy ezúttal klasszikus előadás szülessen. (Néném, ugye, ezt is olvassa a barátnőkkel?) A második nem készülhetett már el az idő rövidsége és a kapacitásaink végessége okán, így a bemutatóra vészmegoldásként jött a felállványzott Ashton-kastély (a korábbi Rawenswood-ház) ötlete – és nagyon vicces volt, amikor az ügy hátteréről mit sem tudó kritikusok vagy nézők lelkendezni kezdtek.... Majd mivel Japánba tudtuk, hogy a kölcsönzött csővázakkal egyszerűen nem mehetünk el, a nyugalmasabb júniusban csak' elkészült a kettes számú díszlet, két napot abban is próbált Szabó Máté rendező, aztán be kellett hajózni a holmit, mert két hónap kellett a fél világon át történő utaztatásához...

Forrás: Magyar Állami Operaház

Kedves Néném, láttam, észrevette, hogy az előadásokról az Opera facebookján írtam ezt-azt, ezért be is rekesztem itt a mai levelet. Hamarosan utazom Sanghajba, egy érdekes konferenciára kapott megtisztelő felhívás kapcsán, aztán már maradok a fenekemen, itt a Klasszik balettbemutatója a Magyarországon sosem látott Balanchine-darabbal, és hétvégén az ugyancsak hazánkban először színpadra kerülő Olasz nő Algírban c. operával. (Hiába, ilyen belcantós napokat írunk: idehaza még Szerelmi bájital, odakint továbbra is Lammermoori, aztán a Rossini-darab!)

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!", tehát Kínából írok Önnek legközelebb!

Szilveszter