Made in China

Ókovács Szilveszter, Magyar Állami Operaház főigazgatója 2015.08.25.

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/50. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Szoktam azzal nyomasztani a családtagokat Szenteste, a karácsonyfa és az ajándéktömeg körül, hogy most pedig minden eltűnik a szobából, ami Kínában készült... Alighanem öntudatra ébredt Ádámként-Évaként kapnánk kezünk a genitáliáink elé egy teljesen üres teremben – néhány év, és a feldíszítetlen fa se lesz már ott... Ó, Kína, Kína! – a Turandotban így hallik a kórus panasza... Mi hát ez a Kína nevű tündökletes hely, az egész nyugati kultúra gyártósora?

Operai szempontból például hatalmas zöldmező, ahova gombamód szaporodó, hatalmas színházépületeket varázsolnak gondos kezek. Egyebek mellett erről is meggyőzött a minapi konferencia, amelynek fővendége lehetett a Magyar Állami Operaház. Ugyan alapvetően technikai jellegű ez a seregszemle, és főleg kínai intézményvezetők látogatják, de hívnak mindig európai színházakat is – idén osztrák, spanyol és német kollégák jelentek meg –, az pedig kifejezetten figyelmes kérés volt a szervezők részéről, hogy a kreatív és nemzeti operajátszásról beszéljek a nyitóelőadásban. (Mert erről nagyon szeretek, erősen hiszek benne.)

Ha Néném járna hazai konferenciára, szintén felhúzná a szemöldökét, hogy kerek 30 percet kaptam odakint Sanghajban, ez idehaza nem szokás: ráadásul vetíteni is lehetett, így igazán színes-szagos anyag összeállítására volt mód. De most ehelyütt talán mégsem a saját mondandóm taglalnám, írok arról eleget általában is, hanem inkább a kínai randevúk különös tapasztalásairól. Az egész konferencia megnyitása előtt rendeztek egy leginkább diplomáciai tárgyalásokra emlékeztető szeánszot, ahol fő helyre ültettek, de azért behívták a többi európai vendéget is, szerencsére – kínaiakat nem, egyet sem. Azután megérkezett az idehaza leginkább miniszteri puvoárral rendelkező, ahhoz illően ijedt protokollal fogadott személyiség, aki a Sanghaji Expo területének kormányzati irodáját ügyvezeti. A szigorúan kínai-angol nyelven vezetett tárgyalás két tolmáccsal zajlott, végül is nem feszengtem annyira, mint hittem volna az elején. Kínában mindenki kedves, ugyanúgy, mint Japánban, csak talán még kevésbé lehet megértetni magunkat: itt tényleg csak a tolmácsok beszéltek angolul.

Hiába jártunk már az Operával is Kínában 2013-ban, több darabbal is, hiába voltam magam is öt éve egy nagy pekingi konferencián a nagy ezüst tojásban, az NCPA-ben hasonló előadással, mindig elfelejtem azt a belső mormolást, hogy Kína nem ország, hanem kontinens. Amikor a német kolléga elővezeti, hogy tervezőcégükkel 1997 óta hoznak létre operaházakat és „müpákat" Kínában, utóbb megkérdezem, húsz év alatt hányat sikerült, kettőt vagy hármat? A válaszban nem biztos, mert utána kellene számolnia, de tizenöt megvan... 15? Egyetlen német irodától, miközben „mi", magyarok (pl. Zoboki Gáborék) is a másodikon dolgozunk ott? És még hány náció süröghet ilyes ügyeken? De hát Kína nem is egy kontinens, inkább kettő, lélekszámával pedig két és fél is megvolna, habár nyilván nem mind az 1.3 milliárd lakos érdeklődik egyforma elánnal az opera és a balett iránt...

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Fotó: Szabó Gábor - Origo

A német úr cége tervezte és kivitelezte a tiencsini Operát is, Néném talán emlékszik, ez volt az a tízmilliós kikötőváros, amelynek nevét akkor hallottam először, amikor Muhai Tang karmester meghívására a Rigolettót, az Aidát és a Trubadúrt is elvittük oda, a 2013-as Verdi-évben... A ház gyakorlatilag át sem volt adva, fúrtak-faragtak benne még, de mini-Verdi-fesztiválunk azért békében lebonyolódottt – még egy kis Beethoven-Kilencedik koncert is belefért. (Pekingből autóztam oda: hát a két metropolisz között pont úgy volt csak határ, ahogy Dunakeszi és Göd között, mondjuk, 500 méter.)

A spanyol kolléga már a tárgyaláson kitűnik azzal, hogy nem lacafacázik az angollal, ékes kínaiul adja elő magát. Mit tagadjam, teljesen átélhető a beszédhelyzet. A kínai partner joggal gondolhatja: eljöttetek hozzánk, nyilván turnékat, beruházásokat létrehozni. Mi kontinensnyi ország vagyunk, és nem beszélünk más nyelvet, valójában nem is szorulunk nagyon rá. Te pedig, testvérem, áldoztál néhány évet az életedből arra, hogy a saját nyelvünkön szólj hozzánk: ezért te jobban ismersz és értesz is minket. Te vagy tehát előnyben... (Mi következik ebből, Néném? Hogy ivadékainkat – az angol mint modern eszperantó mellett – kínaira is írassuk be. Aztán meg hindire...)

Az osztrák kolléga a Bécsi Opera digitális projektvezetője, és nagy tapasztalattal, összeszedetten beszél. Aki úgy gondolja, minek egy operaház bürokráciáját még holmi digitális osztállyal is duzzasztani, téved. Számos horizontális feladatuk és vívmányuk van – minket annyiban igazol vissza, hogy mindegyik területen tervezzük mi is a lépéseket, csak velük ellentétben nincsenek (még) hozzá forrásaink. A Staatsoper a nyáron kicserélte az ülések háttámláiban található monokróm szövegfeliratozót színes minitáblagépre, amely érintésvezérelt, műsorfüzetként is működik, és számos CRM-szolgáltatást is képes futtatni. Bemutatta a nyolc, remote-kontroll alatt működő, 4K-s kamerából álló szettjüket, amellyel élőben adják az előadásokat a regisztráló és fizető közönségnek, de mesélt arról is, miként digitalizáltak minden anyagot, és hogyan tették teljesen papírmentessé a színházi kottahasználatot.

A kínai előadók bemutatták saját operaházaikat, amelyek az európai építészek legmerészebb álmait hordozzák, hihetetlen formák, mérnöki bravúrok sorjáznak. Nekem meg eszembe jut egy pár év előtti utam a kazah főváros vadonatúj operaházában, amelyet – mit ad Isten – megint csak németek építettek. Az egész Asztana olyan, mint egy építészeti kiállítás: tallózás a jelenkor különféle futurisztikáiból. Döbbenetes látvány, rendkívül heterogén – és tessék mondani, a kazah sztyeppéről afféle Förgeteges Edigejként odatévedő őslakos állampolgárnak mond-e ez bármit? Miként érzi majd a magáénak? (Csingiz Ajtmatov erre már nem felelhet.) De vissza még Sanghajba: ezek a hatalmas centrumok nemcsak, hogy furák lehetnek az egyszeri kínai számára, de programhiánnyal küzdenek, az év nagy részében üresen állnak. Kicsit, gyanítom, a felénk is anno ismeretes presztízsversenynek is termékei: ha nálunk egy megyei párttitkár építtetett valamit, a szomszéd megyék se maradhattak le... Ugyanakkor tagadhatatlan a klasszikus zene iránti érdeklődés. Szerintem nem óriási, de az óriási lakosságszám miatt a csekély is óriásinak tűnik. (Néném biztosan olvasta, hogy Lang Lang példája, sikere nyomán hány meg hány millió kínai kisgyerek kezdett zongorázni, az egekbe lökve ezzel a tanárképzés és a digitális pianinógyártás piaci lehetőségeit ugyanúgy...)

Hát igen, Kína a kései Japán, a nyugatos tempó a trendi, az amerikai (rém)álommal némi kultúra is szivárog, amely ott elfogadással és lelkesedéssel találkozik. A mi esélyünk most a kínai operakultúra megalapozásába történő bekapcsolódás – ezt kell kihasználnunk a következő években, erről szóltak háttértárgyalásaink is. Tetszik, nem tetszik, most minden út Kínába vezet, még az is, amely nem feltétlen selyemből vagyon...

Nénémet meg arra kérem, látogassa az Olasz nő Algírban előadásunkat, mert az utóbbi évek legjobb vígoperáját mutathattuk be általa, és ha érdekli, ki ne hagyja a Ring-évad egyik Wagner-ritkaságát, a Gluck-féle Auliszi Íphigeneia wagneri átdolgozásának koncertelőadását hétfőn, az Erkelben!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" – ez a jelige azért oroszul marad ám meg!

Szilveszter

2017. november 21.