Rátóti Zoltán, aki ma is képes visszaváltozni nyihogó főiskolássá

2018.01.05. 21:27

Év végén két bemutatója volt: a Nemzeti Színházban Cocteau-darabban, a Rózsavölgyi Szalonban pedig egy kortárs angol szerző művében alakított „kapuzárás" előtt álló férjet. Az ötvenhét éves, ötgyermekes Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti tagozatának vezetője ugyanakkor azt mondja: saját életében már nincs helye felelőtlenségeknek. Pályafutása során több színházban megfordult, Kaposvárott igazgatói pozíciót is betöltött, egy zalai faluban pedig polgármesternek választották. Jelenleg a Neil Young Sétány nevű zenekarával januári és februári koncertjére készül. Az Origónak egyebek között arról is beszélt: nehezen tolerálja a civilként is színésznek mutatkozó művészeket, de alkalmasint még ma is előtör belőle egykori, főiskolás karaktere.

Éppen tíz éve tévés portréműsorban említett három dolgot, amelyek esszenciálisan határozták meg az életét: az irányadó atyai szigort; Neil Young számait, melyek kamaszkorának, későbbi éveinek is dallamot adtak; illetve hajdani magyar tanárának tanácsait, amelyek a színészi pálya felé ösztökélték. Vegyük sorra: átok kölyök volt, akinek kellett a szigor?

Alapvetően jó fiú voltam – a kamaszodással együtt járó indulatokkal. Öcsém már vakmerőbb volt, mert törtem előtte az utat. Esetemben apám akkor alkalmazta szigorát, amikor például valamiért felhúztam magam, és beleöklöztem egy üvegajtóba. De ez nem volt rendszerszintű. Amúgy a határozott szülői fellépés kiválthat némi egészséges dacot is.

Neil Young a lázadás szimbóluma?

Akkoriban mindenki Beatlest, Rolling Stonest, Led Zeppelint, Deep Purple-t, hasonlókat hallgatott. Ellenben a Crosby, Stills, Nash & Young együttest itthon szinte alig. Egy haverom viszont pont az ő albumukat adta nekem kölcsön, amikor életemben először kölcsönbe kaptam egy „nyugati" lemezt. Agyonhallgattam, megszerettem. Volt késztetésem, hogy kilógjak a sorból, Neil Youngék erre is lehetőséget adtak. Ahogy a gitározás is hozzátartozott a kamaszkori önmegvalósításhoz.

Cegléden nőtt fel. Szülei mivel foglalkoztak?
Édesanyám tanítónő volt. Édesapám bolti ellenőr, közgazdász, aki estin végezte a tanulmányait. Élete utolsó tizenöt évében Cegléden lett saját boltja.

Nem titkolt, inkább konzervatív világnézete családi örökség?

Szüleimnek nem volt gondja a Kádár-rendszerrel, azt is mondhatom, hogy elkötelezettjei voltak. A dacnak saját világlátásom alakulásához is lehetett köze. De az is hatott a tudatformálódásomra, hogy az első feleségem történetei egy addig nemigen ismert nézőpontból tárták fel előttem a 2. világháború előtti korszakot és az ötvenes éveket.

Rátóti Zoltán interjúFotó: Hirling Bálint - Origo

Mesélte egyszer: bohóc is akart lenni, de rájött, hogy ahhoz nincs elég akrobatikus érzéke – márpedig a jó bohóc egyben kitűnő artista. A színészet hasonló irány, az ugyancsak célba vett bölcsészkar sem teljesen idegen világ ám különös, hogy katonatiszti főiskolára is jelentkezett.

A színészetet az említett magyar tanárom, Velkey Imre szorgalmazta. Pedig korábban egyetlen tanítványa sem ment színi pályára, az én vonatkozó képességeimről pedig csak iskolai ünnepélyeken győződhetett meg. Valamiért hitt bennem, én pedig hittem neki. Apám azonban nem a legkoncentráltabban. Egyébként fotók bizonyítják: szigorú édesapám maga is színész akart lenni. Szülőfalujában, Törtelen a helyi színkörben fantasztikus előadásaik voltak. Komoly operetteket is színpadra állítottak, apámnak százszor jobb hangja volt, mint nekem. Sosem esett szó köztünk arról, hogy mindennek, saját tapasztalatainak mennyi része volt abban, hogy le akart beszélni a pályáról. Ám amikor megtudta, hogy bekerültem a főiskolára, elégedettséget éreztem a dörmögésében.

Önt meglepte, hogy kapásból felvették Horvai István és Kapás Dezső osztályába?

Nem. Az alapos felkészülés után éreztem, hogy dinamikusan, jó ütemben abszolválom a felvételi fordulóit. Mint amikor egy hármas ugró eltalálja a tökéletes ritmust. Helyettem egész Cegléd meglepődött, Velkey tanár úr kivételével.

A budapesti közeghez könnyen akklimatizálódott?

Cegléden mindenki ismert mindenkit, engem elfogadtak. Itt ezért meg kellett küzdeni, de nem éltem meg traumaként a dolgot. Talán inkább én zavartam olykor másokat a magammal hozott, eredendő naivitással, amivel a hétköznapokban közlekedtem.

Osztálytársai – mások mellett Kaszás Attila, Eszenyi Enikő, Méhes László, Töreky Zsuzsa – könnyen elfogadták, vagy keresték egymással a hangot?

Velük egyszerű volt, fiatal osztály voltunk, szinte mind azonos évben születtünk. Hátterünk is hasonló volt, Kapás gyakran zsémbelt: elege van már a sok pedagógus gyerekből! Eszenyinek, Kaszának, Méhesnek és néhány, időközben kirúgott osztálytársunknak is tanárok voltak a szüleik.

Mi olyat tanult mestereitől, ami máig ható?

Ha nem hozzájuk kerülök, talán el sem végzem a főiskolát. Színpadon, helyzetgyakorlatokban sok volt bennem a görcs, merevség. Nem a vidékiségből fakadt, hanem alkati sajátosság. Horvai Istvánban és Kapás Dezsőben megvolt a képesség arra, hogy feloldjanak, előcsalogassák belőlem mindazt, amiért érdemes művelnem ezt a hivatást. Nálam sokkal lazább, általunk sokkal jobban tisztelt osztálytársakat tanácsoltak el a pályától. Akikről mi azt hittük: már kész színészek. Én éreztem mestereim türelmét, bár az például zavart, hogy gyakran mondogatták: későn érő típus vagyok. Gondoltam, remek, akkor harminc, harmincöt éves koromban leszek csak alkalmas egy jó szerepre?! Ezzel együtt: ha tanítanék – amit már aligha fogok, mert azt előbb kellett volna kezdeni –, én is arra a hihetetlen türelemre, és kíváncsiságra építeném a metódusomat, amelyet Horvaitól és Kapástól tapasztaltam.

Rátóti Zoltán interjúFotó: Hirling Bálint - Origo

Diplomázva Iglódi Istvántól kapott lehetőséget a József Attila Színházban. Ahonnan hat évad után távozott.

Mint a legtöbb osztálytársam, én is a Vígszínházban voltam gyakorlatos, de éreztem: Marton László, a színház igazgatója – Horvaival és Kapással ellentétben – nem tart elég izgalmasnak. Nem érzett fontosnak. Nem roppantott meg a dolog, van ilyen, ízlésbeli kérdésnek tekintettem. Iglódi hívásának örültem, annak is, hogy Pesten maradhatok. Játszottam Shakespeare-t, Brechtet, Dosztojevszkijt is annyi figyelem mellett, amennyit mifelénk egy nem a mainstreamhez tartozó teátrumnak kijár. Amúgy meg kicsit sok jutott nekem a bonviván szerepköréből. Akkor mondtam fel, amikor évad elején megláttam a kiírást a próbatáblán: ismét zenés darabban domborítok majd. Nem volt bé tervem, a Játékszínben játszottam vendégként, Molnár Piroskától kérdeztem: szerinte felhívhatom-e Babarczy Lászlót, a kaposvári színház direktorát állásügyben. Ő biztatott, hát fel is hívtam. Babarczy azt mondta: gyere, várunk, lesz feladat. Gondoltam naivan: vidék, vidék, de legalább rólam fog szólni a színház. Kiderült, hogy Kaposvárott tart még az egyenlősdi: nagy szerepre statisztálás szintű feladat következik. Ráadásul a nagyobbak között akad bonviván is. Hozzáteszem: persze az utóbbi szerepkörnek köszönhettem a korai tévés feladatokat, a viszonylag hamar jött ismertséget.

A hölgyek körében már főiskolásként sem volt ismeretlen. Sok tört szív szárad a lelkén?

Az enyém is darabokra hullott olykor. Ez ügyben egál van a könyvelésben.

Kaposvárra visszatérve: onnan fél év után lépett le.

Volt évfolyamtársam, Csizmadia Tibor hívott el az akkoriban induló Budapesti Kamaraszínházhoz, amely akkor még Józsefvárosi Színházként működött a Kulich Gyula téren.

Családja volt már?

Még az első feleségemmel éltem, gyermek nem volt. Főként magamnak tartoztam felelősséggel a döntéseimért.

A Kamarás éveknek mi a rezüméje?

Ifjonti elszálltságomról árul el valamit, hogy még főiskolásként megfogadtam: ha van két színház, amelyekhez sosem szerződnék, az a József Attila és a Józsefvárosi Színház. Ami utóbbit illeti: egyik legjobb döntésem volt, hogy odaszerződtem. Életemben először álltam ki magamért, és elmondtam Csizmadiának, hogy csak akkor megyek, ha kipróbálhatom a humoromat, drámai oldalamat is; ha szélesebb palettában gondolkodnak rólam. Rögtön egy Dér András rendezte Fassbinder-darabban kezdhettem. Akkoriban autóm sem volt, békávéval kellett átszelni a várost, hogy eljussak az isten háta mögötti Kulich Gyula térre, ami rémes volt. De imádtuk azt a koszlott kis színházat. Akadtak bonvivának való munkák is, csak nem azok voltak a dominánsak. Még elszerződésem után is visszajártam, az akkor már a Budapesti Kamara égisze alatt futó Tivoliba és az Asbóth utcai kisszínpadra. A színházat búcsúztató darabot, Háy János Vasárnapi ebédjét pedig rendezőként vittem színre. Persze nem én tehetek róla, hogy a bemutató másnapján lakat került a teátrumra.

Előző
  • 1
  • 2
Következő