Anna után, 1-ben

2018.01.04. 09:00

Ókovács szerint az opera - 2/55. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Természetesen boldog új évet, de Anna Netrebko – vagy ahogy a magyar szabályok szerint írni kell: Nyetrebkó – pár nappal ezelőtti szereplése után nálam valóban más időszámítás lépett érvénybe. Nem feltétlen azért, amit Néném gondolna, tehát korszakos alakítása miatt, habár lábhoz tettem a fegyvert, ilyen „La mamma mortá"-t még sosem hallottam, és jó eséllyel nem is nagyon fogok. Az orosz szoprán azt mutatta meg leginkább, hogy a mi akusztikai körülményeink között, egy verista nagyoperában is lehet úgy hallatszani, hogy a hang nem lép át önnön határain, nem torzul, s így nem is sínyli meg azt, hogy használják.

Nem linkelem be, csak azért se: akinek nem ér a neve, annak az írása se, semmit. Viszont pár dolgot annak nyomán mégis tisztáznék, mert hátha akad más is, aki ezen túráztatja magát. Számoljunk, hány olyan operasztár van ma a világon, akinek a neve már elterjedt annyira, hogy a magyar közönség is ismerheti, lelkesedhet érte, és eközben csillaga még delelőn tart? Nem sok.

Anna Netrebko és férje, Yusif Eyvazov az Erkel színpadánForrás: Berecz Valter

A tenorok közül Jonas Kaufmann, Roberto Alagna, Juan Diego Florez, és Ramon Vargas, José Cura (jártak is mind az Operában), talán Vittorio Grigolo, Joseph Calléja még (velük is összekerülünk hamarosan). Andrea Bocelli más tészta (pasta), de még ő is volt egy ízben nálunk, igaz, akkor nem nyilvános esten. Piotr Beczalát kevesen ismerik, pedig milyen nagyszerű volt, Marcello Giordani és Rolando Villazon is fellépett, ismertek is, viszont hol van már az ő „régi", 8-9 év előtti fényük? És Francesco Demuro, Arturo Chacon-Cruz, Arnold Rutkowski, Charles Castronovo, José Bros, Robert Dean-Smith vagy Ivan Magrí? Mind nemzetközi hírű művészek, eljöttek, kiválóan teljesítettek, de a nézőtér számára nem mondott sokat a nevük, és Marcello Alvarezzel is kissé így járt a Müpa, őt is a mi együttesünk kísérte. Az meg az élet nagy igazságtalansága, hogy egy Rafael Rojas vagy Stuart Neill hiába énekel fantasztikusan nálunk és máshol is, ezért vagy azért nem sztáralkat, tehát ugyancsak nem lesz rajongótáboruk, még lemezük se nagyon. A ma legjobb hőstenort, Antonenkót ki ismeri? Na, majd jól körülnézek az Otello nézőterén, ott van-e Néném január végén?

Sztárbaritonból még kevesebb létezik, Ildebrando D'Arcangelo és Bryn Terfel is eljött, utóbbi a pálya utolsó harmadában járva. Leo Nucci mint élő legenda fontos nekünk, Ambrogio Maestri vagy Lado Ataneli jó volt most is, mégsem ismerik őket igazán, George Gagnidze végül beteg lett, hívjuk majd újra, de kétlem, hogy sokan tudnák, ki ő. Tomasz Konieczny és Egils Silins is akkorát énekeltek, hogy leszakadt a csillár, de nekem is figyelnem kell, hogy írják a nevüket – nem sokszor kell lepötyögnöm, sajnos. Simon Keenlyside-dal is játszott a zenekarunk, ő speciális eset, az a fajta intelligens, nem hősi habitusú énekes, aki sosem lesz tömegek bálványa, sőt, nem is akar az lenni (utál a családjától távol utazni). Thomas Hampson szerintem lassan leteszi a lantot, Dmitrij Hvorosztovszkij szegény beteg lett már azelőtt, hogy esélyünk lett volna rá. Ja, és Placido Domingo, most már bariton lágéban, őt természetesen hívjuk továbbra is. Basszusok? Felejtsük le őket, úgy értem, a körülrajongott ikonosztázról. Pape abszolút nagy név és joggal az, de szinte ismeretlennek tűnt féléve, amikor besétált a közönségünk elé, és mintha Erwin Schrott is így járt volna, más kérdés, hogy pillanatok alatt felfűtötte aztán azokat, akik kvázi vabankra jöttek. Kurt Rydl, Albert Pesendorfer, Matti Salminen vagy Eric Halfvarson hatalmas fazonok, felejthetetleneket énekeltek az Andrássy úton, de mind már búcsúzóban.

Forrás: Berecz Valter

A hölgyeknél sem jobb a helyzet, Renée Fleming és Angela Gheorghiu, az előző generációt képviselő nagy dívák ismertek valamennyire, Edita Gruberova egy még korábbi éráé, és bár csodálatos ma is, túl a hetvenegyen (!) és folytatjuk vele az együttműködést, múltkor a saját szememmel láttam, hogy bizony, nem ismerte a koncertterem közönsége. (Aztán a végére talán megtanulták a nevét...) Patrizia Ciofi, Evelyn Herlitzius, a két Anja: Kampe és Harteroos, az erdélyi Anita Hartig, vagy Sonya Yoncheva és Barbara Frittoli, esetleg Violeta Urmana neve lehet még ismerős a szakavatottabbaknak: mind voltak itt mostanában, vagy jönnek épp, ahogy Elina Garanca is, és játszani fogunk majd Olga Peretyatkóval ugyanúgy. De Anna Netrebko másik kategória, ezt mindenki tudja, és fontos, hogy ezúttal nem kell kitenni: a mi világunkban. Mert nemcsak ott – a Schwarzkopf hajfestékén már tíz éve ott virított Anna képe, celeb volt már akkor.

És akkor a lényegről. Tehát nekünk az is kötelességünk, hogy időről időre elhozzuk a világ legjobb és/vagy leghíresebb énekeseit, hogy a magyar közönség, a mi támogatásunkat összeadózó polgárok is láthassák-hallhassák őket testközelből (ne csak a Met-net által, moziban). Ezt a Müpával versengve tesszük, azaz dehogy, együttműködve: egyeztetünk, sőt gyakran a mi zenekarunk lép fel az ottani sztáreseményen is, merthogy operában mi vagyunk a legjobbak idehaza. Tavaly épp Netrebko és Eyvazov zenekara is voltunk a Duna partján, és nekünk igenis fontos, hogy az Erkelben, egy évvel később pedig egy teljes opera menjen le velük. Ha a cikkíró ezt nem érti, azzal nehéz bármit kezdeni. Tudomásul veszem, hogy az Andrea Chénier nem mindenki kedvenc operája – egyszer emlékszem, José Curának ajánlgattam rendezésre, de elfutott előle, mondván, csak néhány jó zene van benne –, na de azok mekkora zenék!

És ha folytatjuk a számolást, hamar kijön: az egy szem Netrebko egy évben ha 50-et énekel, talán sokat mondtam (és ez nem 50 város, hanem a többsége sorozat az opera egy-egy fővárosában). És hívják 300 helyre... vagy többre, gálára. Azok közé bekerülni nem kis dolog, nem is egyszerű, évekbe tellett. Amikor a Scala sorozatából kiengedik őket két előadás között, nyilvánvaló, hogy nem fognak mást énekelni, mint Chénier-t, amely Milánóban tehát a december 7-i szezonnyitó darab volt, és nem tudnak beállni a mi Selmeczi György-rendezte produkciónkba se, mert egyrészt az nem fér be az Erkelbe, másfelől a próbaidőszak pont Karácsonyra esett volna. Na, de azért ezt így elviseltük, nem? Néném látta azt a sikert? Érezte, mennyivel többet nyújtott egy mégoly hangversenyszerű előadás is a szokásos áriaesteknél? Itt lepergett egy történet, sorsok dőltek el, és Netrebko kifejezett energiát fektetett abba, hogy bevonja még így is valamiféle színpadi játékba a többieket. (Hogy azt ne mondjam: némely minimalista rendezés alig szorítkozik több vizualitásra...)

Anna NetrebkoForrás: SN/APA/

És a hang egészen hangszerszerűen szólt! Ha már megpöki tenyerét és szakmaiasra veszi a figurát a -ppp- rejtjelű ítész (mit is jelent ez? talán köpködőt?), hadd írjam le, hogy az egyvonalas oktávban használt, finoman mellékevert mellrezonancia egészen egyedi, törésmentes átmenetet adott, és sosem engedte eltűnni vagy erőlködni a szopránt. A magasságok szárnyalók voltak (hogy ne lenne csengés? hahahaha!), és amiről egy árva említés sem esett: a csodálatos deklamálás! A pergetett, olaszos „r"-ek is dieskaui precizitással voltak részei az előadásnak, és valójában a szöveg plasztikusságában, a kifejezés ebből is fakadó árnyalataiban sem tudott senki Anna nyomába érni. Persze, Eyvazov se, de két tényt szögezzünk már le: Yusif a saját erejéből jutott Salzburgig, a Manonig, ahol Netrebkóval összekerültek, s hogy egy ilyen biztos technikájú tenorra bármikor szükségünk volna. Csöppnyi bizonytalanság csak azért van bennem, mert nem tudom, elég lenne-e egy? (Nem, nem volna elég.)

De végre mindegy is. Jöhet a szokásos nyavalygás, régen holt bezzeg-énekesek és bezzeg-élmények teljesen hasztalan és (ráadásul) komolyan vehetetlen felemlegetése. Ugye, nem akarja senki azt mondani, hogy egy negyven éve befogadott (pl.) Renata Scotto-élmény hatására leszögezhető, hogy Anna Netrebko az illető művész saruszíját sem lenne méltó megoldani? Meg hogy a comprimario-szerepekre a nyugdíjból hívjunk vissza egykori kollégákat? Vagy tényleg úgy gondolja bárki, visszajön az az idő, amikor egy Gregor József Börtönőrt énekelt? Persze, vasfüggöny mögött, SONY-CBS lemezen, ami Pesten készült, és Marton Évával, José Carrerassal – művészi nagyságról és személyes jófejségről tanúságot téve. Főszerepesekkel ezt nem illik megcsinálni – ezért is comprimario a szereptípus neve, sajnálom, ha ezt sem érti. Azt írja végül: ha nem arra a szerepre jön Anna, amire (ő) gondolná, és nem Eyvazov nélkül, akkor inkább ne is jöjjön... no comment...

Néném, és az i-re mégis az teszi fel a pontot, ahogy emberünk ott, a gyáva pennaforgatók ítélőszékén egy szót sem pazarol az est magyar csillagára, Vörös Szilviára, aki nemcsak, hogy a jövő nagy magyar mezzoszopránja lesz, de már most is felnő a feladathoz! Nem mond róla semmit, s ez mindennél többet mond. Néném, szépen kérem, ne küldjön többet cikket ettől az úrtól, aki saját névtelenségét immár nímandságra váltotta.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" – és immár mind tudjuk, Ön is, én is, hogy aki igazán jól énekel, azt nem gátolja, hanem segíteni is képes az Erkel Színház hatalmas tere.

Szilveszter