Érkezik egy vadonatúj doku-reality

2018.01.08. 16:45

A Concerto Budapest mindennapjait mutatja be az az új sorozatot, amelyet itt az Origón láthatnak majd. A készítők azt mondják ez nem egy hagyományos értelemben vett reality lesz, de azért sok mindent megnézhetünk abból, hogy a zenekar tagjai hogyan élnek. A sorozat bemutatója előtt a zenekar dirigensével, Keller Andrással és a Született Muzsikusok című sorozat kitalálójával, kreatív producerével, Szabó Stein Imrével beszélgettünk.

Azt mondják, hogy a közönséget a legkevésbé sem érdekli az, hogy, hogyan jut el a zenekar odáig, hogy a koncerten minden hang tökéletesen szólaljon meg. Egyetért ezzel?

Keller András: Valójában miért kéne, hogy érdekelje. Ugyanakkor az érdekes lehet, hogy mi van az előadás mögött.

Keller András (jobbra), a Concerto Budapest dirigense, és Szabó Stein Imre, a Született Muzsikusok című sorozat kitalálójáFotó: Mudra László - Origo

No, de most ezt teszik. Pont azt mutatják meg, hogy mi van egy előadás mögött.

Keller András: Én szerintem azért érdekes az egész mert, a közönségben van egy frusztráció, hogy érteni kell a zenéhez. Pedig ahhoz egyáltalán nem érteni kell. A zenét érezni kell. Miért várjuk el, hogy a közönség tudja, hogy milyen drámák vannak egy-egy koncert megszületéséig. Hogy micsoda elképesztő tétje van az egésznek. Egy zenekari szólistánál minden hang élet-halál kérdés. Ha a próbákon nem sikerül valami, akkor az adott zenész azt érzi, hogy mindennek vége van, neki annyi. Itt gyakorlatilag mindenki meztelen, a hangszerével. A hangszere adja a lelke hangját.

Itt jelent meg ön, aki azt mondta, hogy jó rendben, akkor ezt mutassuk meg.

Szabó Stein Imre: Amikor a Zeneakadémia kommunikációs igazgatója voltam, arra kellett rájönnöm, hogy lassan kiöregszik a klasszikus zene közönsége, és mára leszakadtak teljes generációk a zenéről. Kísérletezhettünk persze. Azok, amiket akkor csináltunk, például a Bartók Világverseny filmje, kisebb léptékű munkák voltak. Igaz hogy váratlan – talán meg sem érdemelt – nemzetközi sikereket hoztak.

Arra is rájöttem, hogy komoly válságban van nemzetközi szinten a komolyzenei élet. Irgalmatlanul felgyorsult a világ körülöttünk. Én nem gondolom, hogy mi vagyunk a komolyzenei élet megmentői, de a probléma létezik. Az pedig kifejezetten rémisztő, hogy a fiatalok úgy mennek el a komolyzene katarzisa mellett, hogy meg sem ismerik.

És itt jött képbe az a – mondjuk így – doku-reality, vagy hívhatjuk reality játékfilmnek – amit elkezdtünk forgatni.

Ön korábban volt szólista, és koncertmester is. Így könnyebb belegondolnia abba, hogy mi játszódhat le egy-egy ember fejében? Vagy, hogy úgy fogalmazzak, egy-egy szereplő fejében?

K. A.: Voltam minden igen. Biztos könnyebb, de ebbe én így nem gondoltam bele, mert ugyanazt csináljuk, csak más formában. Nyílván azok a tapasztalatok, amik mögöttem vannak – nem beszélve a több ezer koncertről – nyílván velem vannak, és segítenek is. De ami számomra csodálatos, az az, hogy együtt vagyunk 100-an, és ez a sok test egy lélek. A mi életünkben az a legfontosabb, hogy másoknak adjunk. És e mögött nagyon sok áldozat van, lemondás, és tragédia. Tegnap volt két csodálatos koncertünk, ami után most, amikor beszélgetünk egy lemezfelvétel szünetében, egy óriási ürességet érzünk. És ezt még soha nem éreztem, hogy együtt mind szeretnénk csinálni valamit, csak nincs meg bennünk az a plusz, ami egy koncerten tud segíteni. Persze a közönség jelenléte mindig hihetetlenül inspiráló. Pedig nagyszerűen fel van készülve a társaság. Mondjuk az örökkévalóságnak játszani is nagyon nagy dolog.

Olyan van ön szerint, hogy a zenekar kijátssza magából azt, ami benne van?

K. A: Lehet. Most ez nagyon furcsa, mert sorozatban ez a harmadik lemezfelvétel. Szeptemberben vettünk fel egy olyan darabot, ami a zenekarnak is gyakorlatilag új volt, és a koncertek után – igaz akkor úgy jöttünk be, hogy volt egy pihenőnapunk - megállt a levegő, és ment minden. Kiszámíthatatlan, hogy mikor kapjuk el azt a pillanatot, amikor az alkotó képesség a legtermékenyebben jelenik meg. Ezt nem lehet beállítani, mert a mi zenekarunkban a zenélés nagyon spontán. Nem ipari előállításra törekszünk, hanem egyszeri és megismételhetetlen dolgokat próbálunk keresni, ami nagyon megterhelő. Ezért érezhetjük ezt a mai napon.Reggel egy kicsit rosszul ment, aztán megebédeltük, és pihentük, később már jobban ment.

A sorozat gyakorlatilag pont erről szól.

K.A.: Ezek a legemberibb dolgok. Bocsánat, de amikor azt mondjuk, hogy nem jó, akkor sem rossz, csak nem úgy jó, ahogy mi szeretnénk. Nagyon erős közös elképzelésünk van arról, hogy hogyan szeretnénk előadni a darabokat.

Sz. S. I.: Amikor a Concerto Budapest nemzetközi építésében segítséget kért tőlem András, akkor elkezdtünk gondolkodni. Adott volt egy zenekar, számomra a legizgalmasabb, legtisztább hangú zenekar. Ők a legfiatalabbak is, átlagéletkort tekintve. Valami eszelős energiát érzek ebben a zenekarban, és kísérletező kedvet. Minden adott volt, ez a zenekar alkalmas arra, hogy valami nagyobb ügy szolgálatába álljon. Azt mondtam, ha kevés a pénz, told meg egy lépéssel, kitalálok valamit, ha lehet, egy mozgóképes dolgot, amitől a Concerto Budapest lesz „A zenekar". Tudjuk, hogy milyen borzasztó erős a mozgókép ereje. Ha jó. Persze rombolhat is.

Fotó: Mudra László - Origo

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy láthattam az első részét a sorozatnak. Az egyik jelenetben azt mondja a zenekarnak, próbán hogy ez nem is olyan rossz, csak olyan nyomorult. Ezt mit jelent?

K.A.: (Nevetés) Az én megjegyzéseim mögött nagyon sokszor pedagógiai célzat áll. Amikor azt mondtam, hogy nyomorult, azért tettem, mert egy taszító szót akartam használni, hogy kirángassam a zenekart valamiből. Fene tudja, vagy inkább fölbosszantani őket. Méregből például sokszor piszok jól játszanak. Abban a pillanatban érzi az ember, hogy mit kell mondani. Persze van, amikor mellé lövök.

És a vonóját hogy gyantázza be, hogy az tökéletes legyen?

K.A.: Az enyém jó, a Zsófi (Környei Zsófia a zenekar koncertmestere, aki az egyik jelenet szerint nem alaposan gyantázta be a vonóját - a szerk.) valahogy nem jól csinálta meg. Valami zsírral bekente a gyantát (nevetés). Mindig ugratom, hogy nem fog a vonója, csúszik.

Sz. S. I.:

Keller András kitűnően alakít, szerintem fölfedeztem egy zseniális színészt, de bocsánat, természetesen nem olyan színész, aki mások bőrébe bele tud bújni, magát tudja alakítani, de azt Oscar-díjasan. Ez nagyon nagy meglepetés volt.

Felteszem ön egy nagyon impulzív ember, legalábbis a színpadon így tűnik. Egy szerep eljátszásához pedig azt hiszem ez elengedhetetlen. Amit a sorozatban láthatunk, az egy szerep, vagy valóban ilyen?

Igyekszem általában magamat adni, de persze néha biztos, hogy túloztam is. Nehéz, amikor az ember a legtermészetesebben igyekszik viselkedni, akkor is, valahogy azért mégiscsak játszik. Az egész élet egy színház. Én most magával beszélgetek, ez is egy színház. Lehet úgy csinálni, mintha nem volna az, de az.Most például nagyon zavar, hogy tudom, nagyon fáradt vagyok, és iszonyúan néz ki a fejem, és ezt maguk nézik, de megpróbálok ezzel nem foglalkozni. Ezért mondom, hogy az egész egy színház, mert pontosan mindig tudatában vagyunk annak, amiben élünk. Az egésznek az a lényege, hogy azt a pillanatot minden rossz körülmény ellenére megpróbáljuk tartalmasan eltölteni.

Sz. S. I.: Azt gondolom, hogy nagyon merésznek, provokatívnak kell lenni. Kipróbálatlan úton járunk. Nem nagyon kísérleteztek - nemzetközi szinten - hasonló dolgokkal. Azt gondolom, ha valamiben nincs erő, művészeti igazolás, azt ki lehet dobni a fenébe, hiába csináltuk. Biztosan sokan fognak velünk vitázni, kritizálni.Egy 11 részes sorozatot hozunk létre. Durván egy 170 percnyi filmes anyagot. A stábomban mindenki megszállott. Legfontosabb alkotótársam, Géczy Dávid rendező, ő se alszik. Én is megszállott lettem, életem minden kényelmét le kellett dobnom, mert minden idegszálammal arra figyelek, hogy száz embert kövessek, vagy ők minket.

Fotó: Mudra László - Origo

Van célközönsége a sorozatnak?

Sz. S. I.: A koncertre járók mellett egyértelműen a fiatalok. Az a kérdés, hogy mi a vivőerő, ami a fiataloknak robbanásszerűen tudja beadni ezt az injekciót, hogy valóban a véráramba kerüljön. Azt tudjuk, hogy két-három percet vannak az interneten. Nagyon kevés impulzusból, gyorsan és felületesen szedik össze az információkat. Ezért megpróbáltunk egy olyan dolgot alkotni, aminek olyan húzása van, ami benne marad a nézőben, és a komolyzenét ülteti el benne. A forgatás egy nagy közös játékká vált. Egy fikciós szál is megjelenik, de nem árulnám még el... A lényeg, hogy itt mindenki magát alakítja. A reality részekben is.

A sorozatban is láthatjuk majd, de most miközben néztem a felvételüket én magam is láttam, hogy egy szituációban a koncertmestere a kezébe adta a hegedűjét. Ettől hitelesebbé válik?

K.A.: Egy karmesternek jó, ha tud legalább egy hangszeren koncertező szinten játszani.

Mennyire élvezte a forgatást?

K.A.: Klassz a stáb, és szerintem ez egy nagyon jó kaland.

Kellett győzködni, hogy elvállalja?

K. A.: Mindig huzatom magam egy kicsikét, de szerintem megcsináltam mindent, amit kellett. Azt nem szoktam szeretni Imre, amikor nem mondjátok meg, hogy holnap ez lesz, meg az lesz. Nem mintha rá kellene készülni, de nem rossz, ha az ember benne van. A december elsejét odaadtam nekik. Azt mondtam, hogy ezen a napon azt csináltok velem, amit akartok. És akkor tudtam, hogy más nem lesz, mindent rájuk kell, hogy szánjak. Az egy megnyugtató állapot. De amikor millió más dolgom van... A tegnapi koncerten is, amikor a beülő próbában forgattak, volt valami jelenet, ami halálra idegesített. Azt sem tudtam utána, hogy lesz. Lehet, hogy emiatt is lett nagyon jó a koncert, nem tudom. Pedig ők nagyon diszkréten csinálják, iszonyú érzékenyek. Persze nekem a filmes karrierem csak most indult, tehát nincs összehasonlítási alapom (nevetés). Én azt érzem, hogy ez csak a kezdet, és van benne annyi, hogy érdemes lesz esetleg egy nagyobb formában kifejteni.

Mennyire volt könnyű a zenekar többi tagját meggyőzni?

Sz. S. I.: Engem ismertek némileg a zenekar tagjai a szakmából, de a stábot egyáltalán nem. Elindult egy lassú közeledés, és közben rendületlenül forgattunk. A száz ember egy része először nem fogadott el minket. Volt egy alapvető félelem bennük. Ez egy zárt, hierarchikus világ, és egyszer csak leúsztunk ebbe a csodavilágba kamerákkal. Az első két rész megmutatása a zenekarnak egy „lenni, vagy nem lenni" kérdéssé vált. Hogy vajon ezt a humort, ami közben megszületett, hogyan fogadják. Merthogy a sorozat fő erénye szerintem a humor lesz, néha ironikus vagy abszurd, de mindig szeretetteljes humor. A harmadik perctől elkezdtek őszintén, szívből nevetni. Nem kinevetni valamit, hanem őszintén nevetni. És a végén ki is mondták, hogy benne vannak, tetszik nekik. Egyszer csak egy ellenálló, partizán állapotból azt mondták, hogy gyertek, csináljuk.

Ha más haszna nincs az egésznek, csupán annyi, hogy remek darabokat hallhatunk, már megérte. Egyetért ezzel?

K.A.: Majdnem mindenkinek a családjában van egy zenész. És akkor mit hallunk, hogy jó, de azért a gyerek tanuljon egy rendes szakmát. Az emberik azt hiszik, hogy ez valami bohóckodás, pedig szerintem bizonyos tekintetben ez áll a legközelebb a papi hivatáshoz. Persze az emberek itt is ugyanolyan gyarló, húsvér emberek, mint bárki más, nem bolondok. Na jó egy kicsit bolondok vagyunk, megszállottak. Szerintem az fontos, hogy lássák az emberek, hogy csak ennek van értelme. Az egyetlen értelme az életünknek, hogy olyan munkánk legyen, ami a szenvedélyünk. Én abban hiszek, hogy teljesen mindegy, hogy az ember mit csinál, de azt, amit csinál, azt teljes szívvel csinálja.

Attól tart, hogy miután ezt megnézik a kollégái, elkezdik utánozni, átvesznek öntől dolgokat?

Engem ez nem zavar.

Nem zavarja, ha utánozzák?

Egyáltalán nem érdekel. Azt mondjuk nem szeretem, ha csinálok egy műsort, és azt egy másik zenekar leutánozza. Azt cikinek tartom. Csak a tehetségtelenek utánoznak. Az sokkal többet visz előre, ha nézegetek egy kottát, és átgondolom, hogy egy-egy hang milyen viszonyban van a másikkal.

Jelenet a Született muzsikusok című sorozatbólForrás: Origo

Mi a céljuk a sorozattal?

Sz. S. I.: Én azt gondolom, ha pusztán egy dokumentumfilmet csináltunk volna arról, hogy milyen szépen zenél a zenekar, az már nem lett volna elég. Nagyon szép és klassz feladat lett volna, de pont annak a közönségnek a töredékéhez jutott volna el, amelyik nem jár koncertekre. Nem bővítettük, mélyítettük volna a közönséget, nem robbantottunk volna léket a jégen. Azt gondoltam, hogy menjünk tovább, érezzük a roppant feszültséget, ahogy születik a zene, úgy ahogy történik, vérrel, drámákkal, lélekkel és, azt hiszem, bejött az elképesztő munkamennyiség. Játék életre-halálra.