Ki van zárva, hogy ne legyünk nyitva, avagy dicsérjen téged a Fáy Miklós

2018.02.08. 12:03

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/59. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

A múlt hét úgyszólván „eseménytelen" volt. Nagyszerű formában sikerült eljátszanunk az Otellót, az Árnyék nélküli asszonyt és a Turandotot a Müpában, felkészültünk a Kárpát-Haza OperaTúra folytatására, mostanra már zajlanak is az előadások (Hunyadi, Víg özvegy-balett), felújítottuk a Simon Boccanegrát az Erkelben, és igen, persze, ment tovább Porgy is az ő útján – épp ma lesz utoljára. Kaptam mástól is levelet, de Néném elküldte a legkedvesebbet, amely Fáy Miklóstól érkezett, aki pedig úgy tud dicsérni, hogy az savtámadással is felér.

Már az indítás is modoros: miért ne lehetne bárkit (nem engem) megdicsérni? Ráadásul szokta is. Vagy ha nem modoros, akkor sokkal durvább, mert igaz: volna valami omerta az Operára és/vagy rám nézvést, amely tiltja a pozitívumok említését? Jaj, de jellemes lenne az.

Mindegy, mert néhány dzsungelbe ragadt fegyveres ítész úgysem képes belátni, hogy az Opera sikere sosem a mindenkori vezetőé, merthogy majdnem kétezer ember munkája van benne. Őket negligálni rendben volna?

Aztán elelmélkedhetnék azon is: nyilvános felületen illő-e valakinek a (20 éve történt, sose tagadott) névváltoztatását úgy citálni, hogy halvány dunsztunk sincs annak okáról, így viszont gondtalanul lehet röhejes, viszont az illetőtől a világért sem kérdezzük meg, mert még a végén kiderülne, hogy a háttér nem olyan vicces. Hogy Fáy Miklós az elmúlt hét esztendőben semmi jót sem látott nálunk, az pedig olyan emelkedett ízlésre vall, amellyel én „félbemaradt énekesként" (vigyázat, dicséretnek szánta!) nem tudok versenyre kelni. Csak azt tudnám, miért nem pályázik?

Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Az is elgondolkodtató, ahogy Keróhoz hasonlít. Ez ma stigma, annak is szánta – mindenesetre merész és kevéssé megtisztelő gondolatmenet onnan levezetni a hírhedt ceruzás-ölbefektetős logopédiai szakrendelést (mert a stigmatizálás pont ide visz), hogy a színház igazgatója beleáll az intézményi kommunikációba. Miért, ki csinálja? Valamelyik világosító? Ráadásul én egész eddigi életemben ezzel foglalkoztam, logikusnak tűnt a folytatás – és költséghatékonynak is, mert szemben a nagyon tisztán megpendített magán-vagyonosodási gyanúval, soha az Operától semmilyen összeget fel nem vettem a fizetésemen kívül (miközben a magyar színházi rendszerben minden igazgató kollégám, aki rendez is, azért külön honoráriumot számít fel, helyesen). Úgyhogy, ha ezzel baja van, talán pont ne nálam kopogtasson Fáy úr. És kár úgy motyogni rólam („igyekszem nem meghallani a felőle lengedező rossz híreket, nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel"), mint Jago az opera első felvonásában, amikor direkt úgy beszél, hogy Otello hallja azért, de csak alig, és azonnal megüsse a guta, hogy minden részletét megismerje a Cassio ellen koholt vádnak. És nyilván ezzel a tenyerét dörzsölő kommentregiment is így lesz. Mit tud, Miklós? Mit tud? És ő majd (talán) mondja, rosszkedvűen, halkan, szinte oda se figyelve, jelentőségét mintegy színleg csökkentve a... mit is? De hisz én a színházi igazgatók másik vállfa-jához tartozom.

No, elég ebből, úgyis összekeverte szegény Miklós Aczél András kollégám hangját az enyémmel (ő jelentette be a Turandot elején a betegség miatti szereplőváltozást). Mindegy, mert maga Fáy mester tanít arra, hogy wannabe kritikust nem kell ágyúval lőni. Tüzet szüntess.

Ellenben, Néném, itt van ez az ígért szöveg, hadd küldjem el végre, szerintem – ha valamennyire sikerült összeszednem – fontos megmutatnunk az opera, a mi Operánk nemzetközi jellegét is. (Elhangzott az I. Oktatáspolitikai Csúcstalálkozón, Brüsszelben, 2018. január 25-én.)

„Dicsérni jöttem az európai kultúra kohéziós erejét, nem temetni.

Opera nélkül van élet. Már hogyne lenne?! Ezt egészen biztosan tudjuk, hisz a 17. század előtt opera egyáltalán nem létezett: addig valamennyi művészeti ág nem talált, talán nem is keresett magának közös formát – az ógörög útkeresést pedig rég elfeledték. Az egyik legnagyobbként tisztelt polihisztor, Michelangelo anélkül halt meg, hogy egyetlen ütem operát hallhatott volna, mégis, minden bizonnyal tartalmas élete volt. De valamiféle zene és tánc, ábrázolás és irodalom (pl. mese) nélkül már nincs és soha nem is volt élet. Amikor az ipar-, pénz-, haderő-, hatalom-, technika-, ideológia- vagy akár egészségközpontú világunkban felmerül a melyik ujjunkat harapjuk meg, tehát „mire van kevésbé szükség?" kínzó kérdése, ez jusson eszünkbe. A kultúrát nem lehet lerúgni magunkról, mert már Altamira barlangjában is ott volt: és ha kialudt a tűz is, s a rajzokat nem volt, mi lobogón mutassa, még mindig ott maradt az ének.

Ha pedig az életnek elválaszthatatlan része és alkotója a gyerekdal, az örömtánc vagy a legenda, akkor ez az a kovász, amely meg is keleszti és össze is tapasztja, vagyis a céljához, magasabb értelméhez juttatja el a „kenyeret", napi betevőnket. A kultúra szervez, körbejár, persze, néha taszít is, vonz is, de ha bevon, véged van, a rabja lettél. És sosem militáns.

Ezeket szeretjük elmondani. De hogy csináljuk szakmai zökkenők és önfeladások nélkül egy soknemzetes Európában? Mondok példákat a mi operaházi gyakorlatunkból, mert mi népek és kultúrák teljes ágas-bogasságában létezünk ugyan, mégsem érezzük, hogy bármit elvettünk volna a többiektől, vagy felvizeztük volna a sajátunkat. Ahogy bürokratanyelven mondják: ez egy jó gyakorlat! Meg kell osztani! Például:

- kitűzünk sokféle darabot. Verdi és Puccini olasz, Mozart németnek mondta magát, Csajkovszkij orosz, Bizet és Massenet pedig egészen biztosan francia. Offenbach? Nagyon érdekes, most játsszuk franciául írt német operáját, a Rajnai sellőket.

- hívunk sokféle alkotót. 50 híres külföldi vendég énekelt, rendezett, koreografált, komponált nekünk vagy vezényelt minket az utolsó években. És Netrebko francia történetet énekelt olaszul, Kaufmann magyar nagyoperettet, Bryn Terfel német zenét, René Pape magyart, Hans van Manen pedig hollandként koreografált tangókat nekünk.

- gyönyörű Ybl-palotánk minden anyaga, technológiája és mestere egykori nagyobb Magyarországunkról való, s erre büszkének lenni jó, de eleink is tudták: ha valamiben nem vagyunk jók, akkor kereskedni kell érte: így a gránit Ausztriából, a csomómentes tölgy Itáliából, a nagycsillár Németországból érkezett.

- sok nyelven éneklünk, sokféle művet választunk: a Jenufát csehül, Wagnert németül, Verdit olaszul, a szakrális zenét általában latinul, Purcellt angolul, Bernsteint héberül, Sosztakovicsot oroszul, Gounod-t franciául, Rautavaarát finnül tanuljuk meg, de egy Eötvös-darabban egyéb egzotikus nyelvek is előfordulnak.

- és mindenki sokféléhez nyúl minálunk: spanyol rendez német művet, dán magyart, finn is magyart, lengyel is magyart, ugyanakkor magyar olaszt, franciát és oroszt is, az orosz meg olaszt.

- balettünk igazán sokszínű, mert csakis a teljesítmény számít: olasz, orosz, ukrán, kanadai, kazah, japán, koreai, kínai vagy francia is táncol nálunk.

- látogatásokat teszünk sokfelé: mi, magyarok viszünk Észtországba olasz művet, Lengyelországba csehet, Szlovákiába magyart, Erdélybe, a mai Romániába olaszt, Japánba osztrákot, az USA-ba hollandot.

- az opera és a balett világa szabad és egyenlő, tulajdonképpen testvéri is: az érkező olasz művésznőbe az etióp királylányt látjuk, a brit tenorba a tatár herceget, a franciába egy német költőt, az azeribe a franciát, az oroszba a ciprusi mórt, egy németbe a japánt, magyarba az amerikait.

Mozartnak nem derogált az angol Nancy Storace mint első Susanna, Erkel is odaengedte Hunyadijához az itt turnézó Anne de la Grange-ot. (Korábban épp Flotow tett vele ugyanígy.) Érdemes hát rólunk, az opera európai világáról példát venni, erről a zökkenőmentes, keresztül-kasul átjárható világról, amelyben ugyanakkor nem kell (teszem hozzá, nem is szabad) elveszíteni kinek-kinek a maga „személyes" identitását. Nem feloldódni, eltűnni vagy kell a másikban (vagy tiltástól lepattanni), hanem felbátorodni, felszabadulni és hozzáférni.

Nem akarom elhallgatni, ahogy a Magyar Állami Operaházz elmúlt félévben nekiment a Georgre Gershwin egyetlen operáját, a Porgy és Besst 1983-ban bevezetett, tehát 35 éve sújtó rasszista tiltásnak. A jogtulajdonosokat képviselő ügynökséget sikerült zavarba hozni, és végül olyan szerződési szöveg érkezett, amelybe nem merték beleírni, hogy a bőrszín számít az előadáskor - ugyanakkor később, az elmúlt hetekben nyilván társadalmi nyomásra újra azzal érvelnek, hogy kimondatlan, beleértendő módon kellene magunkat az all black cast tiltásához tartani.

És itt, ennél a pontnál szeretném az európai kultúrát éltetni, nem pedig temetni. Nálunk soha, senki nem akart efféle rasszizmust. Puccini eljött Budapestre a Nyugat lánya c. operáját betanítani, és fel sem merült, hogy Szamosi Elza helyett olasz, vagy pláne, amerikai telepes brit énekelje a szerepet. Verdi egyik nagy sikerét, a Végzet hatalmát Szentpétervár rendelte meg. Mozart Salzburgban, egy mégoly korlátoltnak leírt hercegérsek udvarában is komponálhatott franciás balettzenét, az angolos neve dacára inkább franciásan német Flotow Márta című dalművének legszebb áriája olaszul vált világsikerré. Évszázadok, alapvetően az opera évszázadai óta inspiráljuk egymást nemzeti kultúránkkal, és ettől szabad, ettől teljesítmény-elvű és nem származási alapú a mi operai világunk, és ettől is tudunk jobban vigyázni arra a békére, amely minket Európában körülvesz – mások nem ilyen szerencsések, hisz láttuk.

Mi a Magyar Állami Operaháznál büszkén adtuk értő lengyel művész kezébe Kodály Székely fonójának rendezését, és érzékeny cseh karmesterébe a darab vezénylését: ettől mi nem kevesebbek, de többek leszünk. Mert nem a feloldódásban, hanem a felmutatásban hiszünk."

Még a héten írok Nénémnek, mert izgalmas Guardian-interjú ígérkezik a New York Times cikke után – na természetesen, hogy Porgy-ügyben...

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2018. 02. 08.