Maradok, amíg illúziót tudok kelteni

2018.03.06. 17:40

Aktívan éli a mindennapjait, és ma is rengeteg szereppel halmozzák el az idén 70 éves Kováts Kolost. A Kossuth-díjas operaénekes az Origónak adott interjújában arról is beszélt, hogy kikkel szeretett a legjobban együtt lenni a színpadon. Ahogy arról is, hogy miért nem disszidált soha.

Amikor telefonon az interjú időpontját egyeztettük, egy parkban sétált. Aztán felajánlotta, hogy lesétál elém a házától a főútig, ami oda-vissza legalább egy kilométer, és felfelé erősen emelkedik. Valóban ennyire jó fizikai állapotban van?

Igen. Fontos a genetika is, szüleim mind a ketten, több mint kilencvenéves korukig éltek.

Kováts KolosFotó: Csudai Sándor - Origo

Azt mondják a zene fiatalon tart. Ezzel egyetért?

Inkább a sport. Ma már nem sportolok aktívan, de ha lehet, most úszni járok, és sétálok. Amikor telefonon beszéltünk, pont a kamaraerdőben sétáltam, mert a sportcentrumba vittük az unokámat teniszre. Amíg neki tart az óra, én sétálok.

Már nem kocogok, mint régen, mert az ízületeim nem bírják. Kerékpározni is szoktam. Az operához közel van a biciklim egy garázsban.

55 éves koromig ide a hegyre, ahol lakom is, kerékpárral jártam. Ma már robogózok.

A legkönnyebb úgy készülni egy interjúra, ha az ember meghallgatja néhány előadását az adott művésznek. Az első felvételen, amit megnyitottam, a zenekart Medveczky Ádám vezényelte, akivel néhány napja készítettem interjút. Ő például azt mondta, hogy őt megfiatalítja, ha kinyit egy partitúrát és átnézi. Egyetért vele?

Ádám korát meghazudtolóan fiatalos, mindig gyalog jár, egy halom kottával, így ismerjük az operából. Ő sem engedte el magát.

Anélkül, hogy rátértünk volna a szakmai dolgokra, már másodszor említi az operát, amelynek a diploma megszerzése óta folyamatosan a tagja. Azt mondhatjuk, hogy az opera a második otthona?

Igen. 1970-ben kerültem az operába. Saját kérésemre 10 éve mentem nyugdíjba, de azóta is foglalkoztatnak. Én akkor úgy éreztem, hogy a helyem át kell adnom a fiataloknak. Nem szakadtam el az operától, bejárok. Ma is bent voltam, hallgatom a próbákat, ha jön egy kolléga, és segítséget kér, akkor természetesen segítek. Hivatalosan nem tanítok. Hívtak több helyre tanítani, de még elég aktív vagyok, és elfoglal a saját tevékenységem.

Sólyom Nagy Sándor azt mondta, amikor szintén nemrég interjút készítettem vele, hogy a leginkább abban változott az opera az ő fiatalsága óta, hogy kevesebb idő van egy-egy darabra felkészülni. Ön mit tapasztal?

Nekem az elmúlt tíz évben leginkább az változott, hogy nyugdíjba mentem. Akkor, amikor mi odakerültünk, és végigcsináltuk a pályánkat, közalkalmazottak voltunk, akik állandóan ott szerepeltünk. Ez az utóbbi 10-12 éve megváltozott. Most a szólisták határozott feladatra és időre szerződtetett vendégek az operában. Én a koromnál fogva mindig egy évre szerződök. Ez így a jó, mert ki tudja, hogy két év múlva bírom-e még. Mostanában olyan szerepeket kapok, amelyben még illúziót tudok kelteni. Már nem azokat a szerepeket énekelem, amelyeket évtizedekkel ezelőtt, és ez így van rendjén.

Azt mondja, „a fiatalok megkérdezik." Felteszem technikai jellegű dolgokról. Mi az, amelyet a legfontosabbnak tart átadni?

Általában a hangtechnikai dolgokról szoktak kérdezni.

Például, hogy hol vegyenek levegőt?

Igen. De előadásmódokról is kérdeznek. Néhány percben elmondjuk a fiataloknak azt, amit évtizedek alatt tapasztaltunk, mi az amit a közönség szeret, mitől sírnak, mitől nevetnek, és mi az, amit megtapsolnak. Meg szokták fogadni, és nagyon jól csinálják.

Amikor fiatalon második lett a Ki mit tud?-on, hogyan élte meg az egyik napról a másikra jött sikert, a népszerűséget, azt, hogy, felteszem megállították az utcán, autógrammot kértek?

Volt olyan is. A Ki mit tud? nagyon régen volt. Akkor gimnazista voltam, és nem gondoltam arra, hogy művészpályára lépjek. Természetesen hozzásegített, de akkor még úgy gondoltam, hogy édesapám hivatását folytatom, aki orvos volt. De a Zeneakadémiára felvettek, az orvosira pedig csak a következő évben, másik városba vettek volna föl. Én pécsi vagyok. Én még az akadémia első évében is úgy gondoltam, hogy nem leszek énekes, nem éreztem ehhez késztetést.

Nem akart az lenni, vagy úgy érezte, hogy nem elég hozzá?

Nem voltam biztos magamban, és nem voltam biztos abban, hogy nekem erre a pályára kell mennem. Nem láttam magam előtt példát. Nem volt zenész a családban. A Zeneakadémián az első év után összevonattak velem két évet. Akkor jöttem rá, hogy ezt érdemes csinálni, mert mondták. Azt mondták, hogy szükség van rám, és szeretnék, ha előbb végeznék. Úgyhogy a második és a harmadik évet összevonva végeztem. Fölajánlották, hogy a negyedik-ötödik évet is vonjam össze, de akkor már tudtam, hogy még fejlődnöm kell, tanulnom, mivelhogy előképzettségem nem volt.

Azt mondja, hogy 18-19 évesen még nem volt biztos abban, hogy énekes lesz. De önről 16 éves korában Kodály Zoltán azt mondta, ha így folytatja, akkor Székely Mihály utódja lesz. Ez nem volt elég?

Akkor nagyon fiatal voltam, és az amatőr szint volt. Engem a pálya fogott meg, amikor odaérkeztem. A Zeneakadémia, az láncolt magához, hogy operaénekes legyek.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

1970-ben megnyerte a budapesti Erkel Ferenc, 1973-ban pedig a Rio de Janeiró-i Caruso Énekversenyt, két évvel később pedig második lett Moszkvában a Csajkovszkij Énekversenyen. Ezek olyan visszaigazolások voltak, amelyek megerősítették?

Tudtam már főiskolás koromban, hogy az Operaháznak a tagja leszek. Engem arra készítettek. A vizsgaszerepeimet is már úgy kaptam, hogy azokat én játszani fogom. A Don Carlost, a Varázsfuvolát, az Anyegint. Ezeket én már mind készen tudtam, amikor végeztem.

A Don Carlost később Frankfurtban elképesztő sikerrel adta elő.

Nem Magyarországon énekeltem a Don Carlost először, hanem Frankfurtban. Rá két évre kaptam meg a szerepet itthon.

Nem ez volt az egyetlen ilyen. A Kékszakállút sem itthon énekelte először.

Nem, hanem Milanóban. Koncertem azért volt belőle, és lemezem is itthon, már korábban. De valóban a milánói Scalában énekeltem színpadon először. Ennek megvolt az oka. A Kékszakállú az a világjáró szerepe egy basszistának, egy baritonistának, és akkor voltak még előttem rangidősek, akik járták előttem a világot. Nem illett elibük kerülni.

És tanulni illett tőlük, és ha igen, mit?

Hallgatni kellett őket, és én hallgattam is őket, és tanultam tőlük. Például Melis Györgytől. Fel is léptem vele nagyon sokszor, és figyeltem őt. Lehetett tanulni a nagy kollégáktól. Nem csak nekem, nekünk, a színház vezetőségének sem illet egy fiatal énekest, a rangidősek elé osztani. Egy énekes elé, aki ereje teljében volt. A fiatalnak meg kellett várnia a maga idejét. És a legtöbbször máshol kellett bizonyítani. Nem volt az rossz dolog.

Milánót említette ön, Frankfurtot én, de azt hiszem, rövidebb lenne, ha azokat a helyeket sorolná, hogy hol nem lépett föl: azután, hogy 1956-ban édesapját 14 év börtönre ítélték, nem fordult meg a fejében, hogy nem jön haza?

Pont azért nem. Édesapám is itthon maradt, és hat és fél évet töltött börtönben.

Abban, hogy az orvosira nem vették fel, felteszem, édesapja letartóztatásának is köze volt, aki a Siklósi kórház főorvosa volt.

Megsúgták nekem, hogy ezért nem vettek fel. De az én művészi pályámat az édesapám előélete inkább segítette, mint gátolta. Én ezt nem tudtam akkor. Nem viselkedtek velem ellenségesen. Megértés és szánalom - ezt éreztem a gimnazista éveim alatt. Amikor lapozták a naplót, és az én nevemhez értek, mindig azt mondta a tanár: „állj fel fiam". Mert az én nevem mellett egy „X" volt. Ezt írták oda az osztályidegeneknek. A tanárok pedig meg akartak nézni maguknak, de soha nem éreztették velem.

Arra gondolt, ha ez az édesapjával nem történik meg, akkor ön orvos lett volna?

Valószínűleg igen, és nagyon közepes, vagy rossz orvos lettem volna. Szüleimet sokat ápoltam, mikor idősek voltak. Bennem egy túlzott empátiás készség van. És egy orvosnak ez nem jó. Az orvosnak döntenie kell, szúrnia, vágnia kell a beteg egészsége érdekében. Én mindent, amit betegápolás közben csináltam, először magamon szerettem volna kipróbálni. És amit lehetett ki is próbáltam. Nem lehetett volna egy pályát így végigcsinálni.

Az ön pályájához, viszont pont ez kellett: a gazdag érzelemvilága, a színes lelke...

Igen, ez nyílván az előéletemből is adódott. Nem tudom, hogy hol kallódhatott el a káderlapom, de a Zeneakadémián már nem tudták ezt rólam.

Lehet, hogy valaki szándékosan tűntette el?

Lehet, sőt valószínű. Pécsett is ígérték, ha egy másik város egyetemére jelentkezem, nem küldik utánam.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A Kékszakállú herceget közel négyszázszor adta elő. Mondhatjuk, hogy az volt az ön szerepe?

Ez volt az a szerep, ami időben ért el hozzám, és amellyel bejárhattam a világot. 21 évesen énekeltem a Don Carlos Fülöp királyát, 22 évesen a Sarastrót. Ezeknek a szerepeknek mind idő kellett, hogy beérjenek, hogy olyanok legyenek, ahogy azokat később énekeltem. Ezek akkor még nyílván nem voltak olyanok. Az énekesek pályája olyan, hogy elkezdődik, felível, aztán elkezd lefelé menni.

Volt egy pont, amikor azt érezte, hogy most van a csúcson?

Volt, bizonyos szerepekkel.

Mondana példákat?

Például a Kékszakállúval. Azzal ma már nem állnék ki. Ahogy nem állnék ki egy Mephistóval sem. Vannak szerepek, amelyekkel még kiállok, hogy kisegítsem a színházat ha a kollégák betegek. Általában a Verdi szerepeim azok, amelyeket bármikor elő tudok hozni a torkomból.

Ott van az agyamban, és el tudom énekelni úgy, hogy az elfogadható.

A mai szerepei is tele vannak kitartott hanggal, ami kortól függetlenül mindenki számára elképesztően nehéz. Pont erre mondja, hogy azt bármikor?

Ez az, amit nagyon sokat csináltam, beült a torkomba, az egész testalkatomba. Az öreg pap, meg az öreg király szerepek.

17 rendezésben játszotta a Kékszakállút. Hogyan viselte a változtatásokat? Egyáltalán voltak jelentős különbségek?

Nem volt belőle rossz rendezés. Egyszerűen mind más volt. Budapesten az operában három különböző rendezésben játszottam: Mikó András, Békés András és Nagy Viktor rendezésében. Szinetár Miklóssal csináltunk egy filmet, de készült belőle film Amszterdamban is. Van olyan darab, ahol ki sincs írva, hogy én énekelek, de magamra ismerek.

A lemezekkel is így van?

Összesen negyven lemezem jelent meg. Itt mögöttünk a polcon mind az enyémek. A legtöbb Verdi.

Van egy lemez, amelyen Lamberto Gardelli vezényel. Arra különösen büszke?

Lamberto egészen fiatalon karolt föl engem, és vitt a nagyvilágba mindenhová. Ha pedig itt volt Magyarországon, és Verdit kellett énekelni, a legtöbbször engem kért.

Volt olyan, akivel nagyon szeretett a színpadon együtt lenni?

A Kékszakállúban sokszor énekeltem együtt Sass Sylviával, ahogy másban is, például Verdi-darabokban. Nagyon szerettem vele énekelni. De nem én választottam meg soha, hogy kivel énekelhetek együtt. Ezt vagy a karmester, vagy a producer tette meg. Én mindenkit elfogadtam. Akivel énekeltem, azzal szerettem énekelni. A régi énekesek közül sokkal jóban voltam, Simándy Józseffel például. Én még egész zöldfülűen is énekeltem vele. Berczelly Istvánnal, Kelen Péterrel, Molnár Andrással, Sólyom Nagy Sándorral és Miller Lajossal is nagyon sokat énekeltem.

Hogy egy külföldi világsztárt is említsek, José Carrerasszal is többször fellépett.

Hogyne, sőt lemezen is énekeltem vele. Az első lemezemet pedig Londonban Nicolai Geddával és Montserrat Caballéval készítettem. Megadatott, hogy éveken keresztül egy darabban énekelhettem Nicolai Giaurovval. Öt hallgatva lehetett igazán tanulni.

Volt olyan szerep, ami kimaradt az életéből?

Ilyen talán nem volt, olyan volt viszont, ami későn jutott el hozzám, amelyet előbb kellett volna megkapnom. És volt olyan szerep, amelyet csak koncerten, vagy csak rádiófelvételen énekeltem, és nem lett belőle színpadi produkció. Ilyen volt Rossini Mózese. Ezt énekeltem koncerten Gardellivel, de amikor a színház bemutatta, akkor mások kapták a szerepet. De semmi probléma, én valahol máshol voltam. Azt soha nem éreztem, hogy nekem jár egy szerep, és nem kapom meg. Mindig többel pakoltak meg, mint amit el tudtam énekelni. Vagyis inkább, amit a fejembe be tudtam tölteni. Nem vagyok gyorsan tanuló énekes. Nekem meg kell rágni az adott szerepet, meg kell küzdeni érte, de állandóan tanulok.

Van, hogy prózában tanul egy szerepet?

Nem, mindig énekelve. Először előveszem a kottát, a zongorán lejátszom az én szólamomat, és azután elviszem korrepetitorhoz, karmesterhez, és csiszolnak rajta, hogy, hogy szeretnék azt hallani az előadásomban.

 

Forrás: MTI/Kallos Bea

Nagyon röviden összefoglalva: úszik, nagyokat sétál, vannak fellépései, azon az estén, amikor az interjú készül a feleségével a nyolcéves unokájukra is vigyáznak. Ezekből kiindulva azt gondolom, sokáig láthatjuk még önt a színpadon.

Ez nem rajtam múlik. Ameddig hívnak, és olyanra kérnek föl, amit meg tudok oldani, megyek. Van, hogy olyanra kérnek, amire most már kénytelen vagyok nemet mondani. Addig szeretnék pályán maradni, amíg a rám bízott feladat teljesítésével képes vagyok illúziót kelteni.