Rajnai kincs

2018.03.11. 10:40

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/63. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

A Rajnai sellők című Offenbach-produkciónkat összevetni az Operettszínház Kékszakáll-előadásával olyan, mintha egy százéves garázsból előásott luxuskocsi-prototípust hasonlítanánk a T-modellhez. Utóbbi egy kiváló, kipróbált autó a maga korában, milliószám adták el, mindenhol működik, jó sofőrrel – lásd: Székely Kriszta – pedig pompás utazást kínál. A mienket senki sem ismerte eddig, idegenkednek a formájától, belekötni muszáj a színébe, felszereltségébe: mindenébe. Pedig a szellemi restség miatt tudatlan és jóindulat híján cinikus cikizés hosszabb távon képes kiölni a felfedezőkedvet. Na persze, nem belőlünk. Ja: és a Rajnai sellők igenis kincs, ami van.

Kezdjük ott, hogy a Hoffmann meséiből sem emeltünk át részleteket – Néném küldött nekem olyan „kritikát" is, amely ezt sandítja –, már csak azért sem, mert időutazásra még Jacques Offenbach sem lehetett képes. Arra viszont igen, sőt amolyan zeneszerző-szokás ez, hogy önmaga tekinti saját életművét végtelen donortestnek, magyarán önmagától kölcsönöz. De tényleg, ez az idővonalon csak egy irányba lehetséges: legalább meg kellene guglizni a két műcímet, abból összerakható. (Pláne, hogy a szakirodalom egy része szerint nem is Offenbach, hanem halála után a Hoffmann meséi partitúrája felett fejüket összedugó átdolgozók nyirbálták ki a barcarolát és a kocsmadalt a Rajnai sellőkből: leginkább ugyanaz az Ernest Guiraud tette ezt, aki a Carmen jellegét is elvette azzal, hogy opera comique-ból átkomponált, prózamentes művet, úgynevezett „operát" bruttósított.)

Fotó: Rákossy Péter

Aztán olyan kifogást is látunk, amely a cselekményt előbb „sekélyesnek", pár sorral lejjebb „zűrösnek" írja le. Az írástudók mindent mindenbe belemagyarázhatnak, de ez a két jelző nem bír egymáshoz tartó jelentéssel, legfeljebb a cél közös: a gyors mozdulattal történő asztalról leseprés. Ami sekélyes, az biztos nem zűrös, az szimpla, primkó, bármi. És hogy zűrös-e a Rajnai sellők sztorija? Szerintem nem. Sok benne a szimbolikus elem, szándékosan maradnak homályban, misztikus párában dolgok, szegről-végről a kimenet is. De már ott van benne a magát halálra éneklő lány figurája, amely szintén majd a Hoffmannban, Antónia szólamában teljesedik ki, és sorolhatnánk, de most nem szeretném, kedves Néném.

Mégpedig azért nem, mert a zenéről kéne szólni. Arról, amiről az Ön által elküldött cikk egyáltalán nem ejt szót: őszintén, alig hittem, hogy zenekritika gyanánt ilyesmi megtörténhet. Azért is sajnáltam, mert a senki által nem ismert, kimondottan a wagneri érintettségű évad-tematika miatt választott darab muzsikája pompás! Mondhat bárki bármit (csak mondana!), ha Meyerbeer darabjánál megigézetten kalaplengettünk a francia grand opera hallatán, de ezenközben nem mulasztottuk el dicsérni a stílusokon át és eszközökkel teli kézzel, virtuózan haladó Mestert, és a cezúrák mentén darabot horgoló Marschner kottalapjaiból Mozart és Weber zuhogott ki (a Vámpír címszerepe néha egy az egyben idézte meg Maxot a Bűvös vadászból), és az a mű élvezetes, bár meg nem írt Weber-operának tűnhetett, akkor Offenbach zenei táplálkozása és alkotói módszere legalább olyan érdekes. Zenekara sokszínű, eredendően igen operás (tehát nem egy par excellence operettszerző bújik nagyobb kabátba), zárt számai ugyancsak felidézik Webert és Lortzingot is – és hát miért ne tennék?

Fotó: Rákossy Péter

Ezért vártuk nagyon! Csak felszíni kapirgálás a viszonylagos névegyezés, a Rajna kincséét kissé fedő cím, habár látszik, mennyire érzékenyek arra szerzők, ha más azonos vagy hasonló témához egy kolléga is hozzápiszkál. (Leoncavallo és Puccini örök barátságának utóbbi furcsa, kései Bohém-rámozdulása vetett véget.) Az 1860-as évek elején az egész zenei világnak kellett már tudnia arról, hogy a fenegyerek Richard Wagner miben mesterkedik, Nibelung-sagát szövegez és zenésít meg, 1863-ban például konkrétan nyomtatásban megjelentek a Tetralógia részeinek librettói (amelyeket Wagner persze, még majdnem tíz éven keresztül át és átdolgozott). De volt itt még más is, az udvariatlanságon túl.

Wagner a Tetralógiát sürgős szerelmi indíttatás miatt félbe hagyva (valójában 1848-tól folyamatosan, tehát negyedszázadon át foglalkozott vele, és a Mesterdalnokok is innen nézve „mellesleg" született) kiröppentette tolla alól a Trisztán és Izoldát, s ha már így történt, gondolta, be is mutatná egészében. Nehezen talált színházat ennek a döbbenetes nehézségű műnek az előadásához, amely a Lohengrin óta az első operája, és az új, a német romantikát meghaladó stílus első darabja. A bécsi Opera sokáig húzza az időt, végül előadhatatlanságra hivatkozva visszadobja – és mit játszanak majd helyette? Na, mit? Offenbach, egy lotharingiai francia zsidó operettista németre fordított művét, a Rajnai sellőket...

Mondjuk, sokáig ez a mű se megy, négy előadás után leveszik, és százötven évig porosodik majd a polcon. Amúgy a zsidó származást sem véletlenül hozom szóba. Wagner nyilván nem díjazta a bécsi műsorcserét, az sem tetszhetett neki, ha valóban Eduard Hanslick, a nagy anti-wagnerista kritikus javasolta Offenbachnak ezt az operacímet, de az is tény, hogy habár sohasem találkoztak, a Trisztán első felvonásának koncertszerű előadásai után Offenbach egy szatírájában szerepeltette Wagnert. Nagy régi szerzőkkel, Mozarttal, Grétryvel versenyeztette meg, s végül Wagner azt kiabálta: „itt jövök az új zenémmel, és elpusztítom valamennyiünket!". Talán Néném se hiszi, hogy ezek után Wagner szívébe zárta Offenbachot, s ez oda ragadtatta, hogy a 70-es évek elején egyik antiszemita kirohanásában csak „mocsok"-ként hivatkozik rá... (Nietzsche pedig erre is dafke magasztalja Offenbachot, neki se kell több, ebben a sztoriban mindenki „fenegyerek"...)

Fotó: Rákossy Péter

Tatjána néném, talán már Ön se kételkedik benne: minket Wagner tényleg szőröstül-bőröstül érdekel idén. Az előzmények közül Bach, Gluck, Weber, Spontini, Marschner, Meyerbeer, Schubert és Lortzing, a wagnerista uszályból d'Albert, Korngold, Wolf, Humperdinck és Strauss. (Apropó, hallotta Néném az elmúlt hétfőn a Halott város roppant nekigyürkőzést kívánó koncertelőadását az Erkelben?) Három olyan szerzőt is felkaroltunk viszont, aki a nagy operareformátor összművésznek ellenfénye lehet: Nietzschét, Hindemithet és Offenbachot. És mit találunk? A másik kettő előadásai még hátra vannak, de Offenbach művében ott a német kultúra egyfajta, sajátos és tetszetős összegzése, az, amiből Wagner is lendületet vehetett. Nekem ez is a Rajnai sellők. Azt pedig személyesen jelenthetem, hogy az énekesek és különösképpen Kesselyák Gergely a lehető legnagyobb szeretettel fordultak az ismeretlen anyag felé, többé-kevésbé jelen voltam a zenei átvételen, és amennyi szín a zongoraletéthez képest megszólalni volt képes néhány héttel később a zenekarban, az bámulatos, szinte másik mű és új intenzitás szólt az árokból, az énekkarból, a szólistákból ugyanúgy.

Anger Ferenc rendezése az igazi nagy feloldás terhét is magán cipelte: egy ismeretlen darab szüzséjét illik színpadra tenni, hisz senki sem ismeri, meg kell alapozni, nem elemelni (így szól a régi iskola szózata), másfelől viszont a szövegkönyv áthallásai sokkal fontosabbak a felszíni, valóban kissé ködös történethez képest, és a tündérvilág ma – hogy is mondjam – nem annyira trendi, mint a Loreley vadromantikájában volt egykoron. Szerintem – és hál'Isten, az összesen több mint 4000 fős közönség szerint is – ügyesen elvégezte a feladatot az alkotó stáb: nem volt bántó ellentét vagy anakronizmus az énekelt és feliratozott szöveg és a kissé maias színpadra állítás között, amely a felhőkbe helyezéssel kitette az efféle esetekben gyakori idézőjelet is, szimbolikussá téve és az irracionalitásba csúsztatva a cselekményt. S hogy miért a katonák óriás csúzlijai, kérdi Néném, valamelyik recenzensünkkel együtt? Hát azért, mert a háborúság gyerekes dolog a szerelemhez, a szülővé és gyermekké váláshoz, tehát az élet igazi értelméhez képest, mondom én.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" – csak azt súgom még Nénémnek, hogy valami komoly készülődik New Yorkban, mi most odamegyünk, és legközelebb, pár nap múlva onnan tudósítok!

Csókolja

Szilveszter

2018. március 10.