És mégis mozog a színpad!

2018.03.30. 15:46

Ókovács szerint az opera - 2/66. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Minap átküldte egy barátnőjének sorait. Nézzük csak szöveghűen, mit hozott a drótposta!
„Ókovács Szilveszter főigazgató úr figyelmébe is!
A cikk ugyanis nagyon sok olyan opera- és színházlátogató szívéből szól, akik nem bírják idegekkel a sok idióta rendezést és inkább el sem mennek. Tessék visszatérni a hagyományokhoz, és hagyják abba ezt az ízlésrombolást!
Végre valaki merte szóvá tenni!"

Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Cikk gyanánt ez a Magyar Időkben megjelent írás Boros Attila a szerzője. A számomra mindig rokonszenves, az efféle vitriolos, sőt türelmetlen stílustól magát eddig távol tartó úr a napokban tölti be 84. életévét – a gratuláció mellett is muszáj rámutatni arra, mely generáció tagjától érkezett ez a szokatlanul szúrós szöveg. Nem az Operát támadja direktben, ügyel arra, hogy jó távoli, 2004-es példát hozzon a „rendezői" színház esztelen tombolására (egyébként akkor is az Opera munkatársa voltam, csak más pozícióban), mégis lehetetlen nem magamra húzni az inget, és csak remélhetem, hogy nem egy kentaurvér-szennyezte Nessus-féleség lesz az. Az újság jól tette, hogy lehozta, de érdemes árnyalni a kérdést. Magam a következő választ küldtem a hölgynek:

„Kedves Asszonyom!

Lám, tényleg sokat változik a világ: Ön például úgy írt nekem levelet, hogy megszólítással, elköszönéssel már egyáltalán nem is bajlódott. Mint a mai sms meg a social-media nyelvezete. Vesszenek tehát a régi formák, gondolhatta Ön is (vagy nem gondolta, mindenesetre ezt csinálta), elő a csupasszal, a lényeggel. Nos, ugyanerről szól a színház is. A mellékelt cikk egyetlen sorával sem értek egyet jelen formájában: valamiféle vulgáresztétikával, hatalmas és felszínes általánosításokkal próbal támadni valamit, amit láthatóan nem ért. Boros Attila jószándékát aztán végképp nincs okom megkérdőjelezni, de egyes nyilvánvaló túlkapások, csődöt mondott kísérletek fürdővízével kiönti a mindenkori színházművészet lényegét.

Ugyanis a műnek mint színpadi előadásnak nincs "eredeti" verziója. Az operamű maga a partitúra, az oda lejegyzett hangok és ritmusok, zenei instrukciók összessége – de már a színpadi utasítás más eset: Wagner fejében például bizonyosan a bayreuthi Festspielhaus járt. Ma már sokkal jobb technikájú színházi tereink vannak, és – egyéb, szintén méltánylandó indokok mellett – nem tehetünk ki annak Wagner-műveket sem (amelyek valóban Európa és az emberiség közös kultúrkincsei), hogy pusztán azért játsszuk őket szegényesebb fantáziájú előadásban, mert a szerző anno nem kalkulálhatott hatalmas süllyedőkkel, reptetéssel vagy projektorokkal. Amit tehát a modern színházi világ használ, az alapvetően szolgálhatja a mű továbbélésének érdekét, magyarán a művet magát.

Így hát a definíció igen egyszerű, könnyen érthető a helyzet is. A mű maga a kotta, ahogy a vers is azonos a vers szövegével. És ahogy Ön és én másképp mondjuk el A walesi bárdokat (és Sinkovits Imre harmadikféleképpen mondta), úgy olvassuk, sőt, horribile dictu: hallgatjuk másképp, más hangsúlyokkal operák partitúráit is. És ahogy a rossz színész (nem Sinkovits!) olvasata gyakran rossz, úgy a rossz rendezőé sem lehet releváns – ebben egyet tudunk érteni. De pusztán a tévedés lehetősége miatt megtiltani az olvasást és a gondolkodást magát, így pedig az operát videótékává, ismétlőmasinává degradálni akkor is nívótlan álláspont, ha több kötet (köztük saját – a Klempererről szóló) felütésével, néhány idézet kimásolásával is vagyon feldíszítve az írás. És az efféle írásokra nagyon sokan dünnyögnek elismerően, ők azok, akik bármikor felkötnék a lámpavasra a teljes kortárs művészetet, elvégre könnyebb valamit utálni, semmint a megértésébe energiát feccölni.

Mozart egymás után mutatta be a Don Giovannit Prágában és Bécsben: két annyira különböző előadásban, hogy még zeneszámok terén sem egyszerű követni a változásokat. Reagált a helyszín, a társulat meghatározottságaira, de még a bécsiek türelmének határaira is (van, aki szerint a hosszúsági probléma miatt maradt el ott a zárószextett). Varietas delectat, ezt már a régiek is tudták.

Ne lehessen más formatervű lakóházakat építeni, csak mert egyszer (vagy kétszer, tízszer) bizonyos formák statikája megbomlott? Maradnak a régi típustervek? Nagy szellemi sivárság köszönt be akkor, ha csak kedvenc színművészem, Sinkovits Imre utánzásával lehet boldogulni, s ha Budapesten a Bohéméletet csak Nádasdy Kálmán számunkra oly kedves, de hát mégiscsak 1937-es előadásában lehet megtekinteni. (Megjegyzem: itt az "eredeti" nyilván egy 1896. február elsejei, torinoi színpadra állítás volna, tudniillik a premier –
egyszóval le a Nádasdy-fele modernkedéssel, amely leszámolt az ősbemutató világával!) Ha szabad magunkról beszélni: több mint 100 címet tartalmazó, a világon legszélesebb repertoárunk fele ma is hagyományos rendezés, de hogy "eredeti" volna, azt csak cáfolni tudom. Nem, nem az.

Hogy Monteverdi vagy Händel korában mi volt az „igazi", arról van fogalmunk, csak biztos nem szeretné se a cikkíró, se a levélíró annak az állapotnak a visszaállítását. Gyertyafény a színpadon (ezért gyakori tüzek), lefúrt lábú énekesek saját ruházatban, saját parókában, saját kadenciákkal. Ez az eredeti. Ez kell valóban? Ha egy barokk épületbe áramot kötünk, vagy Ybl neoreneszánsz házába liftet szerelünk, az gond? (Egy épület is opusz, műalkotás.) Az én véleményem szerint a Trubadúr, a Varázsfuvola, de a Wozzeck is egy-egy állandó tárlat, mint a pécsi Csontváry-múzeum, azonban a mű elhelyezése, kontextusa, a keret és a megvilágítás a jelenkor feladata, s mint olyan, változni fog mindig.

Ahogy visszarettennénk a száz év előtti előadások gesztusrendszerétől, kis- és nagyrökönyeitől, zenei slamposságától, szegényes szcenikai lehetőségeitől, a zenekari állásokat nők előtt zárva tartó gyakorlatától, úgy kell elviselni azt is, hogy a mi tegnapi, mai és holnapi zsánereinket is átalakítja majd a mindenkor jelene. Ezt felismerni lehet bár fájdalmas, de az idő múlásához éppúgy hozzátartozik, mint egy penna helyett billentyűkön írott levél, az elhagyott cilinderviselet, vagy a szép számmal meg nem értett dolgok ösztönös szidása. Az európai kultúra lényege tárlók alá dugva, mumifikálódva éppúgy elenyészik, mintha a saria vagy párhuzamos társadalmaknak a végességben történő kemény találkozása tiltaná be. Ha jól frissítjük, ha frissen tartjuk, ha eszköztárát kreatívan és értve bővítjük, megmarad. Kit idézzek, megint, most is Kassai Lajost, a lovasíjászt? Hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek? Így van. A Föld pedig nemhogy állna, de gyorsulva mozog, a színpad pedig pláne! (Nem fizikailag, úgy a bolygónk mikroszkopikusan lassul, ám a felszíni érzetek világa ellenkezőleg halad...)

Szíves belátásában bízva üdvözli és várja az Erkel Színházban, jövőre pedig már az Eiffel Műhelyházban és az Operaházban is

ÓSz"

Én pedig most Öntől búcsúzom, pár nap múlva tényleg a bérletértékesítésről is írnék, meg itt van a napokban utoljára látható, 1983-as Parsifal-rendezés is... „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Csókolja

Szilveszter

2018. március 30. Budapest