Csodálatos Pinokkió

2018.04.23. 20:38

Már ötödször rendezi meg a Nemzeti Színház a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theatre Meeting, MITEM), minden áprilisban Budapestre hozza a nemzetközi színházi élet kiemelkedő produkcióit, idén április 29-ig minden napra kínál valamilyen kívételes előadást. A fesztiválon láthatók a legkiválóbb orosz rendezők (Valerij Fokin, Andrej Mogucsij, Viktor Rizsakov) és az orosz színházi kultúrában otthonosan mozgó híres litvánok (Rimas Tuminas, Eimuntas Nekrošius) előadásai. Fellépett két színháztörténeti jelentőségű társulat is, mindkettő bizonyította, hogy legendás alapítóik szellemiségéhez hűen a mai napig innovatív műhelyek maradtak. Egy héttel a Berliner Ensemble (alapító Bertolt Brecht, 1949) után a Piccolo Teatro (alapító Giorgio Strehler, 1947) vendégszerepelt Budapesten. Ezt a kínálatot a világ bármelyik színházi fesztiválja megirigyelhetné.

A bohóc színháza nyers színház. Kevés eszköze van, és azonnali hatást kell kiváltania. Ugyanakkor ezt a fajta nyers színjátszást is lehet kifinomultan művelni. Legendás bohócok vannak, akik évtizedeken át csiszolgatják ugyanazt a figurát. A bohóc filozófiája a kívülállás, azzal, hogy bármiből viccet csinál, a nézőt is hozzásegíti, hogy más szemszögből nézze az élet dolgait.

Lakomákon, vásárokon mindig is voltak, akik szórakoztatták a jelen lévőket. Az 1500-as években alakult ki Itáliában a commedia dell' arte műfaja, ahol már szintet lépett a komédiázás, művelői a nevükben is jelezték, hogy ők már szakemberei, sőt művészei ennek. A commedia dell'arte sokáig volt jelen Európa színházi kultúrájában, jól bemutatja ezt például az 1945-ben készült kiváló francia film, a Szerelmek városa. A commedia dell'arte hatása a mai napig tart. Például Budapesten kilencven éve írnak Hacsek és Sajó jeleneteket, és úgy néz ki, hogy nem is fogják abbahagyni. A két figura már ott van a commedia dell'artéban is: az együgyű szolga, aki nem érti a dolgokat, és a ravasz, aki elmagyarázza neki. A festett arcú bohócfigurák a huszadik században a cirkuszban találtak otthonra, de a néha túlságosan kifinomult modern művészszínháznak is jót tesz, ha időnként visszanyúl ahhoz a fajta gondolkodásmódhoz, amelyben nincsen túlbonyolítva semmi: a hatás kiváltása az egyetlen cél.

Milyen megöregedni?

Régebben az öregség együtt járt valamifajta tekintéllyel, akár a társadalomban, akár a családokban (ahol több generáció lakott együtt) megvolt az öregek szerepe. A mostanság tomboló fiatalságkultuszban az öregedés valami kellemetlen jelenség lett, amivel nehéz mit kezdeni. A fiatalos öregek a trendi öregek. Már fizikailag sincs hová tenni az öregeket, sokan közülük otthonokban kötnek ki. Ezek bizonyára kényelmes helyek, de működési elvük mégiscsak a bentlakásos iskola, a kaszárnya és a börtön működési elve. Szabad akaratú, felnőtt, autonóm emberek nem csinálhatják azt és akkor és úgy, ahogy a kedvük tartja.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

A Mülheim városában a Theater an der Ruhr-t 1980-ban megalapító és azóta is vezető Roberto Ciulli rendezéseiben gyakran nyúl vissza a bohóchagyományhoz, a Bohócok 2½ esetében igen termékeny ötletnek bizonyult, hogy egy öregek otthona lakói bohócfigurák legyenek. Aki az öregedést neveti ki, az a halált is kineveti, és nincsen felszabadítóbb érzés, mint a halált kinevetni. Az előadás bohóctréfák laza halmaza. Erős hatással van a közönségre, hogy ezek az öreg bohócok még nem adták fel: terveik, céljaik vannak. Megismerjük a nyolc figurát minden rigolyájukkal és rögeszméjükkel együtt. Egymást is nehezen viselik el, de az intézmény rendjével is akadnak problémáik. A szigorú ápoló (maga is bohóc) gyakran intézkedik, de olyan is van, hogy fellázadnak ellene. Felejthetetlen jelenet, ahogy a testi gyengeség tüneteivel küszködő öregek maori harci táncot, hakát adnak elő. Mindenkinek van egy óvodásokra méretezett kisszéke, ezek által hangsúlyossá válik a szereplők kiszolgáltatott, kényelmetlen helyzete. A színészek kiválóan elsajátították a bohócmesterség alapjait: a bohócot mindig egy érzés keríti száz százalékig hatalmába és egész testével átérzi azt. Ha csodálkozik, akkor minden porcikája csodálkozik. Mindenki csak gesztusokkal dolgozik, szövege nincsen az előadásnak, esetleg itt-ott egy kis halandzsa.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Ráadásul csupa kiváló zenebohóc van a színpadon. A reggeli újságolvasásból koncert kerekedik, a napilapokkal előidézett zajokból zene áll össze. Igen jól sikerült „zenei betét" a gyógyszerosztás is: mindenki más edényben kapja meg a tablettáit és azok különböző hangokat adnak ki. Az egész előadás szerves része Matthias Falke zongorajátéka, aki maga is rejtélyes bohócfiguraként jön-megy a színpadon.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

A színészeknek annyira megtetszettek a bohócfigurák, hogy egy másik előadás is készült velük. Ezt láthattuk az este második felében. Az öregek otthona lakói isztambuli kirándulásra indulnak. Itt azonban már szembesülünk a bohóctréfa mint műfaj korlátaival, nem sikerül átadni a történetet vagy legalább egy alaphangulatot megteremteni. Az első előadást áthatotta egy kis melankólia az öregség mint téma miatt, ez jól ellenpontozta a bohóctréfák harsányságát, de a második előadás esetében nem világos, hogy mi a viszony az iszlámhoz.

Laza csajok kabaréja

A festett arcú bohócok a cirkuszban találtak otthonra a modern korban. Arcfestés nélkül, de még egy műfajban megjelennek a bohócok: a kabaréban. A kabaré nagyon sokféle lehet, jóval sokszínűbb műfaj annál, ahogy azt mi manapság Magyarországon tapasztalhatjuk. A kabaréban megjelenhet minden művészeti ág, szabadon keveredhetnek. Mivel ez a rövid lélegzetű műfajok terepe, ezért a színészek többnyire az azonnali hatás bohócmódszereivel dolgoznak, és figurájukat egyetlen tulajdonságuk határozza meg. A kabaré a legszabadabb műfaj, nem igényel semmilyen szerkesztési elvet, senki ilyet soha nem kér számon rajta. A kabaré lehet a kortárs művészetek megjelenési formája is, egyfajta árukapcsolással megjelenhetnek benne a legkülönbözőbb kísérletek.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Vlad Troickij 2002-ben szerzett rendezői diplomát és Kijevben létrehozta a DAH Kortárs Művészeti Központot. Sajátos értelmezésben készít előadásokat klasszikusok (Szophoklész, Shakespeare, Pirandello) alapján, színre visz kortárs műveket, mint például a most már nemcsak drámaíróként, de filmrendezőként is nevet szerző Martin McDonaghtől a Párnaembert. Troickijt folyamatosan izgatja a koncertszínház műfaja is, a DAH környékén létrejött már két együttes, a Dakh Daughters a dark cabaret műfajában működik és már lemeze is megjelent, a DakhaBrakha pedig etnokáoszt játszik. A MITEM-en látható volt egy olyan produkció, amely az első lépés lehet egy újabb együttes felé. Létrehozói fiatal ukrán színészek, akik 2016-ban ugyanabban az osztályba szereztek diplomát és már egyetemi éveik alatt együtt zenéltek.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Az EzMi című koncertszínházi előadás közérzeti kabaré, mindenféléről szól, ami a létrehozóit izgatja, akik színészként vannak jelen, de saját nevüket használva önmagukat alakítják. Harmonika, cselló, nagybőgő, különböző fúvós és ütős hangszerek. Egyre többször fordul elő, hogy a színház elirigyli a rockzene bivalyerős hatását és kölcsönveszi annak hangszereit. Viszont egy stúdiószínház terében, egy sokkal finomabb eszközökkel operáló előadásban úgy hat a nézőre a lábdob dubbanása, mintha gyomorszájon vágnák. Sokkal meghittebb a szerelemről szóló szám, ahol fiú és lány a doboknál találnak egymásra, finoman hangolódnak össze a játékban, miközben báb alteregóik meghitten üldögélnek egy padon.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Egy romkocsma otthonosságával, szedett-vedett bútorokkal van berendezve a tér. Folyamatos vetítés festi alá az előadást (VJ Olena Avramenko), szerephez jutnak a bábok is, akik a szereplőkről vannak mintázva. A négy lány és az egy fiú okkersárga kertésznadrágban, különböző színű bojtos sapkákban és az elején még mindegyikük által viselt egyenszemüvegben mint csínytevő manók, energiával teli bohócok szerettetik meg magukat a közönséggel. A nézők hálásan fogadják a temérdek aktualitást sokat lájkolt képekről a Facebookon vagy éppen a fidget spinnerről. Közben meg dalok szólnak céltalanságról, magányról és egyéb általános témákról. A könnyed ukrán előadás jó példája annak, hogy a kortárs művészet hogyan találkozhat a popkultúrával.

Pinokkió felnőtteknek

Giorgo Stehler (1921–1997) 1947-ben munkatársaival létrehozta Milánóban a Piccolo Teatrót, szó szerint a Kis Színházat, amely mostanság már egyáltalán nem kicsi, több játszóhelye is van, a legnagyobban 974 ülőhellyel. Az olasz színházi kultúrának addig nem volt része a közpénzből támogatott, állandó társulattal rendelkező művészszínház. Sőt az előadásokat az adott társulat vezető színészének irányításával hozták össze, nem léteztek színházi rendezők mint autonóm művészek. Strehler kiemelkedő képességeinek köszönhetően rohamléptekkel pótolta be ezt a lemaradást. Elhelyezte a Piccolo Teatrót és saját magát Európa színházi térképén. A világ egyik legjobb és leghíresebb színháza lett.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

 A mai napig fontos műhely működik Milánóban, ahol az olasz klasszikusokat is rendszeresen műsorra tűzik. Van azonban egy olyan világszerte ismert, olasz klasszikus, amelyet még sohasem játszott korábban a Piccolo Teatro. Carlo Collodi 1883-ban írta meg Pinokkió, az életre kelt fabábu történetét, de mivel ez egy gyerekeknek szóló mese, kívül esett a Piccolo Teatro érdeklődési területén. A nagy olasz rendező, Antonio Latella azonban most meglepő kísérletbe fogott: felnőtt szemmel vizsgálta meg a történet elemeit. Az előadás szövegkönyvének létrehozásában Federico Bellini és Linda Dalisi voltak segítségére.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Tudni lehet, hogy a mai gyerekek felpuhított mesékkel találkoznak. Évszázadokon keresztül egyszerűen nem létezett gyerekirodalom. A hosszú téli estéken együtt voltak a családok és az összes generáció számára szóltak a történetek. Aztán a gyerekirodalom kialakítói fokozatosan kirostálták a klasszikus történetekből a horrorelemeket vagy a szexuális utalásokat. Ahogy a folklórkutatók is erősen cenzúrázták a népmeséket és népdalokat, sokkal naivabbnak állítva be a „népet" mint az valaha is volt.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Pinokkió történetét kismilliószor feldolgozták már, sokan tettek hozzá vagy vettek el belőle, mert szabadon variálható, hogy milyen kalandokon megy keresztül az életre kelt fabábu, amíg a csupa rossz tulajdonsággal rendelkező főszereplő belátja bűneit és megjavul. Itt csavar egy nagyot a történeten Antonio Latella, amikor kiiktatja a didaktikus vonalvezetést, és a bizarr kalandokat meglódítja a még vadabb szürrealitás irányába.

Elindul a világba Pinokkió, de ott csak csupa rossz tapasztalatot szerez és ezekből nincsen semmilyen levonható tanulság. Például amikor kicsalják tőle a pénzét, akkor még ő kerül börtönbe. Aztán hazaérve egyáltalán nem örül neki Dzsepetto, aki kifaragta, sőt „apja" halálával zárul a történet. Tulajdonképpen nem is távolodunk el olyan nagyon Collodi művétől, mindig visszatérünk hozzá, csak egy-egy kaland jóval sötétebb történet, mint az eredetiben.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Mindezek ellenére egy vidám előadásról van szó, amely a commedia dell'arte formanyelvét használja, tele van olaszos temperamentummal. Végig a színen lévő nyolc színész játszik el minden szerepet. Fehér kezeslábasukhoz elég egy-egy kiegészítő és már előttünk is van az új figura. A Piccolo Teatro színészei magabiztosak és pontosak. Dinamikusan bugyognak elő belőlük a dallamos olasz mondatok. Egész testből játszik mindenki, tökéletes a technikájuk. Akármilyen zavarba ejtő is a cselekmény, a színészek magukkal sodorják a közönséget. Többször kiszólnak az előadásból, még magyar szavakat is bevetnek. Christian La Rosa lehengerlő Pinokkió, hihetetlen teherbírással száguld végig az előadáson. Dühöng, csodálkozik, fellelkesül és kétségbe esik. Az agresszív kisfiú helyett az élet értelmét kereső embert látunk. Mintha félbehagyták volna a kifaragását, hosszú ideig visel magán egy fahasábot, amit százféleképpen von bele a játékba. A többek közt Dzsepettót játszó Massimiliano Speziani rendkívül erős színpadi jelenléttel bír. Fékevesztett komédiás, ha kell, de pár gesztussal is magára tudja vonni a figyelmet. Ezért is megrendítő a zárójelenet La Rosa és Speziani között: ülnek egy asztalnál, esznek, húsvér emberré vedlettek a commedia dell'artét játszó szereplők. Nincs feloldás. Még a tücsök is kifogyott a bölcsességekből, akit Fabio Pasquini jelenít meg bravúros ügyességgel használva valószínűtlenül hosszú csápjait.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Giuseppe Stellato látványtervező kitett magáért. Mindenki meglep a tényleg működő körfűrész. Egyre csak hullik a zsinórpadlásról a faforgács, beterít mindent a színpadon, érezni véli a szagát az ember. Meg is mutatják nekünk a hatalmas forgó hengereket, leleplezik a varázslatot, ahogy a hanghatás keltésére használt óriási fém lemez is végig színen van, be is vonják a játékba. Az előadás zárójelenete pedig az egyik legcsodálatosabb, legmegindítóbb befejezés, amit színházban látni lehet.

Forrás: MITEM/Eöri Szabó Zsolt

Megfigyeltem, hogy a bohócgesztusokat használó, bátran komédiázó színészi játék milyen felszabadító hatással van a nézőre. Jönnek kifelé az emberek a színházból és szélesebbek a gesztusaik, harsányabbak a megszólalásaik. Ott működik bennük az az energia, amit az előadástól kaptak. Maguk is bohóccá lesznek egy időre. Péntek, szombat és vasárnap este is észleltem ezt a közönségen. El-elcsíptem, ahogy valaki maga is meglepődik a saját viselkedésén.