Mindenki kapott egy darabot Nick Cave-ből

2018.06.22. 14:29

Aki ott volt június 21-én az Arénában a Nick Cave and the Bad Seeds koncertjén, és elég közel tudott kerülni a színpadhoz, az mind úgy érezhette, hogy kapott egy darabot az énekesből: mintha szétosztotta volna a szívét az első sorokban, de lehet, hogy pont az ott állók szívét rabolta el, és rohant vele reggelig, át a sűrű, sötét éjszakán.

Húszévesen, 2001-ben a Körcsarnokban láttam először Nick Cave-et, és utána is ott voltam három budapesti koncertjén – vagyis bocsánat, két és felen, amikor ugyanis a Pecsában játszott, akkor épp nem volt pénzem a jegyre, kívülről hallgattam csak, a Városliget füvén ülve. A másik két koncert a Szigeten volt, nyilván teljesen más volt a hangulatuk, mint a tizenhét évvel ezelőttinek abban a fülledt, zárt térben.

A közönség a koncert előttFotó: Hirling Bálint - Origo

Azóta sok minden történt, fel is kellett nőnöm közben. Meghalt apám, aztán nyolc évre rá anyám, Cave-nek pedig meghalt a fia, a jelen pillanat ígérete, a kamaszkor őrülete azonban máig ott maradt a zenéjében: valószínűleg ugyanúgy felfalta volna a lelkemet, mint húszéves koromban, ha ugyanúgy az első sorból nézem, mint akkor.

Mindenki fontosnak érezhette magát

Cave ugyanis végig a közönségnek énekelt, nem egy arctalan masszának, hanem az egyes embereknek. Aki közel került hozzá, mind úgy érezhette, hogy a következő dal egyenesen neki szól, amire Cave rá is játszott azzal, hogy a szám közepén megragadta valakinek a kezét, vagy egyszerűen csak odaszólt egy sugárzó arcú lánynak: you're beautiful.

Nick Cave-nek végig fontos volt a közönségFotó: Hirling Bálint - Origo

Igaz, a színpad egyik felét – pont a tőlem távolabbit – aránytalanul többször látogatta meg, a nézők egy része így talán mellőzve érezte magát, annál nagyobb volt viszont az öröm, ha Cave mégis megjelent a közelben.

Voltak valódi érzelmekFotó: Hirling Bálint - Origo

„With my voice, I am calling you", vagyis „a hangommal hívlak téged" – kezdte a legutóbbi lemez, a Skeleton Tree nyitó dalával, a Jesus Alone-nal, így hívta meg az összegyűlt tömeget erre az estére az életébe, vagy legalábbis annak a figurának az életébe, akit a színpadon megteremtett. Ahhoz ugyanis kétség sem fért, hogy profin megcsinált színházat láttunk, de, mint minden jó előadás, ez is képes volt a lélekig hatolni, és néha a főszereplő színészen is átsejlettek a valódi érzelmek.

Volt Loverman, Red Right Hand, Stagger Lee

A show a szintén a Skeleton Tree-n hallható Magnetó-val folytatódott, majd fokozatosan durvult, jött a Do You Love Me? és a From Her To Eternity, amelyet Cave nem kevésbé dühösen adott elő, mint annak idején a Berlin felett az ég-ben – noha akkor nagyjából harmincéves volt, ma meg a duplája.

Semmit sem számított, hogy eltelt harminc évFotó: Hirling Bálint - Origo

A régi közönségkedvencek is előkerültek, egymás után lement a Loverman, a Red Right Hand és a The Ship Song. Utóbbival eljött a lenyugvás is, amit Cave a zongorához ülve az Into My Arms-zal járatott a csúcsra, ekkorra már minden szerelmes a párjába olvadt a sötétben.

Durvul és nyugszik, durvul és nyugszik

Végig megfelelő ütemben váltogatták egyébként a különböző hangulatú számokat, a zúzós darabokat rendre csendes dalok követték, a viharos Tupelo után például a Jubilee Street következett, hogy aztán annak a végére megőrüljön megint a zenekar. Cave már a Tupelo alatt kiszaladt a közönségbe, a csúcspont azonban a The Weeping Song-gal jött el, amikor felmászott a keverőpult szigetére, onnan szólította meg a távolabb állókat.

Őt is magával ragadták a saját dalaiFotó: Hirling Bálint - Origo
Persze a közönség is odavoltFotó: Hirling Bálint - Origo

A Stagger Lee-re már körbejárva, „come on, come on" felkiáltással szedte össze a tömegből alkalmi háttértáncosait, húsz-harminc embert is felvitt a színpadra, utána a Push the Sky Away-nél viszont nyugalomra intette, leültette őket, a dal egy részét egy női nézőnek énekelte, végig a kezét fogva.

Kétszer is leugrott a rajongóihozFotó: Hirling Bálint - Origo
Igazi úriembernek bizonyultFotó: Hirling Bálint - Origo

A ráadás majdnem elmaradt, mert a nagy őrjöngésben egy lány leesett a színpadról, Cave pedig – úriember lévén – tudni akarta, hogy van. Már felkapcsolták a villanyokat, szivárgott el az Arénából a tömeg, amikor az énekes mégiscsak visszatért, minden rendben a csajjal, mondta, és belekezdett a City of Refuge-ba. Persze, hogy mindenki visszaözönlött a színpad elé.

Korán elköszönt, de csak visszajöttFotó: Hirling Bálint - Origo

A legutolsó szám a Rings of Saturn volt, de nekem az ötödik, vagyis a négy és feledik Nick Cave-koncertem már előbb, a Push the Sky-jal véget ért, akkor véltem felfedezni Cave arcán azt az érzést, ami közben engem is elöntött: hogy ennyi gyönyörűség és ennyi szarság után még mindig itt vagyok, és az eget néha igenis lehet még kijjebb tolni, hogy ez a világ tágas és kényelmes legyen megint.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK