Minden boldogtalan embernek azt tanácsolom: Ne hazudjon önmagának

2018.08.05. 21:01

A Nemzeti Színház Érdemes Művésze nyilatkozta nemrég: „Minden boldogtalan embernek azt tanácsolom, ne hazudjon önmagának, merjen újrakezdeni, mert ha harmóniában él, azt mások is észreveszik, és a boldog ember vonzza a jót.” Schnell Ádám az Origónak felidézte gyerekkorát, beszélt a hivatásról, pályájának fordulóiról, fontos szerepeiről, élete meghatározó helyzeteiről – amelyekben mindig hangsúlyos szerepe volt az őszinteségnek.

Szokta említeni: felmenői között is voltak, akik eltöprengtek a színészi pálya lehetőségén. Például anyai nagyapja, Popovics Konstantin.

Komoly előadói képességei voltak, amelyeket némi mérlegelés után a papi hivatása gyakorlatában alkalmazott. Döntése érthető, hiszen már a dédapám is görögkeleti pap volt.

Édesanyja viszont az én apámmal együtt jelentkezett anno a Színművészetire.

Egyikük esetében sem jelentett előnyt az egyházi felmenő. Az ön édesapját, Sztankay Istvánt ráadásul már másodszor tanácsolták el, pedig ő akkor – mint az köztudott – azt mondta: atyja pásztor, vagyis nem rendszeridegen személy. Persze, amikor a bizottság rákérdezett, hogy milyen pásztor, akkor édesapja sem tagadta meg saját, görögkatolikus lelkészként szolgáló apját, és azt felelte: lelki. Ám míg az ön szülője harmadjára bekerült az intézménybe, az én édesanyám más utat választott. Ugyanakkor a közös élmény életre szóló, barátsággal határos szimpátiát teremtett köztük.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Édesanyja költőként publikált, méghozzá gyakorta egyházi lapokban.

Popovics Adriennek hívták, már kisgyerek kora óta írt verseket. Felnőve – baráti tanácsra – Halasi Adrien néven jegyezte írásait. Édesanyámra erős hatással voltak az ötvenes évek politikai történései, amelyeket gyermek- és ifjúkorának színterén, Miskolcon élt meg, ahol nagyapám volt az egyházközség parókusa. Mindez persze erősítette is identitásának megőrzésében. Gondolkodott a színészeten, de íráshoz való tehetsége ott tartotta a költészet mellett. Érzékeny, érzelmes, nagy műveltségű édesanyám esetében a múlt történései természetszerűleg hatottak témaválasztására, a versek világára.

Mindemellett apai ágon nyoma sincs a színészi késztetésnek. Édesapja, nagyapja: orvosok voltak.

Vannak rokon vonásai a gyógyításnak és a hiteles színpadi jelenlétnek: empátia, érzékenység a meggyőzés képességére. Ami pedig a puszta tényeket illeti: apai nagyapám, Schnell János professzor alapította a Budapesti Mentálhigiénés Központot. Édesapám pedig – a komplex gyógyítás híveként – körzeti orvosként dolgozott a sas-hegyi otthonunkat körülölelő kerületben.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A Rákosi-érában a mentálhigiéné nem igazán volt rendszerkompatibilis szakterület.

Nagyapám még a háború előtt alapította a Központot. Kemény ember volt, bármely körülmények között őrizte az erős tartását, a legnagyobb tébolyok között is tartottak tőle. Amikor apámat el akarták távolítani az orvosi egyetemről, mert monoklit hordott, nagyapám intézte el, hogy ne tegyék.

Édesapja polgári világot idéző monoklival tiltakozott a rendszer ellen?

Praktikus okokból hordta: csak az egyik szemével voltak gondjai. Apám nem volt lázadó alkat, bár az is igaz: akkoriban bármit könnyen félreértettetek a rendszer vezető figurái.

Egy utcányira lakott tőlünk Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke. Szüleimtől hallottam, hogy amikor sétálni indult, olykor Antall József mozgatta meg a testőreit a hecc kedvéért. Antall tudta, hogy mikor szokott sétálni Losonczi, a saját kocsijánál matatva bevárta, majd hirtelen felé mozdult valami semleges dumával: a testőrök meg ugrottak-fékeztek, mind a vadászebek. A környék sajátos „kettőssége” különben a mi házunkra is jellemző volt. Talán puszta véletlen, de tény: a ház jobb oldali szárnyában főként konzervatív, jobboldali családok laktak, a bal oldaliban pedig a kommunista jövevények. Megéltem olyat, hogy a másik szárny pincéjébe szovjet katonák pakolták be a szenet hajnalban, amely feladatra a mi fertályunkon nem akadt volna ilyen munkaerő. Ehhez képest – családunk viszonyait illetően – a kölcsönös elfogadás volt a jellemző. Mi ugyanis nem mertünk volna feszegetni bizonyos dolgokat baloldali szomszédjainknál, ők pedig tisztelték – sőt, sokan nagyon szerették – apámat, aki az ötvenes évek elejétől a környék orvosa volt. Az élet apró-cseprő dolgaiban nem volt feszültség a tágabb szomszédságban sem: ha kifogyott a cukor, bárki bárhová becsöngethetett kölcsönkérni. Családunk, ahogy a hasonló világlátású szomszédok is, templomba járt. Templomjáró volt például középiskolám, az ugyancsak sas-hegyi Arany János Gimnázium igazgatónője, Lux Júlia is – kollégám, Lux Ádám édesanyja –, és mégis lehetett iskolai direktor. Vagyis: meg voltunk tűrve. Azért nem bántam, hogy 1989-ben vége lett annak a világnak.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Iskolás évei alatt kezdett szavalni, színkörben játszani. Pályaválasztásban ezek a tapasztalatok a meghatározóak, vagy inkább a genetikus késztetések?

Őze Lajos mondta a színészi létezés kapcsán: Ha tudnánk a titkot, akkor nem tudnánk csinálni.Középiskolásként éreztem meg: a belém kódolt késztetések mellett affinitásom is van a színészethez. De csak tizennyolc évesen döntöttem el, hogy jelentkezem a Színművészetire. Ám előbb még édesanyám elvitt az ön édesapjához, hogy meghallgasson. Tudta?

Nem tudtam.

Egyik kedvenc színészem volt, csak álltam megbűvölve, amikor ajtót nyitott. Aztán Cyrano orrmonológját adtam elő, édesapja szólt pár dicsérő szót. Majd – mivel nem rendező volt, nem is pedagógus – előadta a maga változatát. Legyen elég: éreztem a különbséget. Szerencsére apám egyik betege jóban volt Psota Irénnel, aki ugyancsak meghallgatott. Ő azt mondta: érdemes próbálkoznom, s ha nem jutnék be kapásból a Színművészetire, akkor jelentkezzem a Nemzeti Színház stúdiójába. Így is történt, mert az első felvételin kiestem a második fordulóból. Aztán a Nemzeti stúdiójának vezetője, Bodnár Sándor rögtön az első órán olyan dolgokat mondott a színészetről, amitől teljesen megdöbbentem: „Fegyelem, kitartás, szorgalom.” Azt gondoltam: „Mennyi butaságot beszél ez az ember!” Majd elkezdődött a munka, a tanulás. Közben olyan „bölények” mellett statisztáltunk, mint Sinkovits Imre, Őze Lajos, Kállai Ferenc. Lassan része lettem annak a rendszernek, ami az akkori Nemzeti Színházat meghatározta. Egyik nap, amikor hazaértem, azt mondtam anyámnak: „Szerelmes vagyok.” Kérdezte: „Kibe?” Azt feleltem: „A színházba.”

A folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő