Nacsa Olivér mesél 1986-ról, politikáról, családról és operettről

Reálgimnázium művészeti osztályának tanulójaként kezdett beszélgetni egy házibulin, a tanintézet felsőbb évfolyamos diákjával. Nem sokkal később az iskola egyik írógépén megírták első paródiájukat. Két évre rá megnyerték a Magyar Rádió 1998-as Humorfesztiválját, s az elmúlt évtizedekben több tévécsatornán is közönségkedvencek lettek. A Dunán látható műsoruk a határon túliak körében is népszerű. Nacsa az Origónak egyebek közt arról is beszél, hogy nem árt-e a nyílt politikai állásfoglalás a humor műfajának.

Nyíltan vállalja konzervatív világnézetét. Meg is kapta érte a magáét balról: volt, aki azt írta, ön sokkal kevésbé olvasott, mint azon előadók a műfajában, akiket ön nevezett meg példaként az ellenzéki, balliberális térfél elkötelezett humoristái közül. Meglepett, hogy erre ön már nem reflektált.

Nem rémlik, hogy az említett bejegyzés szerzője, Juszt László esténként ott ülne az ágyam szélén, bepillantást nyerve abba a könyvbe, amit éppen olvasok. Egyébként úgy érzem, elegáns választ adtam a felvetéseire, más kérdés, hogy a balliberális sajtó ebből végül nem hozott le semmit. Aki viszont látta a közösségi oldalamon, őszintén gratulált hozzá, köztük baloldali ismerőseim is. Például Juszt László felesége.

Politikai oldalaktól függetlenül: a humor műfajában nincsenek káros hatásai a humorista széles nyilvánosság előtt deklarált eszmei kötődésének?

Egy bizonyos kor után semmi kivetnivalót nem találok abban, ha egy humorista vállalja az értékrendjét. Mindazonáltal szakmailag feltétlenül egyensúlyban kell maradni. Senkivel sem lehet kivételezni a politikai paródiákban. És azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy mi nem is teszünk ilyet. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de azt gondolom, az előadói képesség nem függvénye a világnézetnek.

Menjünk vissza a kezdetekig. Nem találtam nyomát olyan nyilatkozatának, amikor részletesebben beszélt volna életének Bagi Iván előtti időszakáról. Pedig bizonyára önnek is volt gyerekkora.

Méghozzá nagyon szép. Annak ellenére, hogy másfél évvel fiatalabb öcsémmel együtt elvált szülők gyerekeiként nőttünk fel. Ám visszagondolva, nem volt bennem hiányérzet, mivel édesanyám kemény munkával mindent megteremtett számunkra. Miközben kifinomult polgári igénnyel arra is gondosan ügyelt, hogy a kultúra természetes módon váljék az életünk részévé.

A szülei válása mennyiben befolyásolta a hétköznapokat?

Nem igazán, bár ez a tény óhatatlanul is megváltoztatja egy gyereknek az életét. Valószínűleg ezért is lettem családcentrikus ember. Bár valóban gyerekként semmiben nem szenvedtem hiányt, sajnos mégsem érvényesülhetett az a klasszikus családmodell, amelyben azonos arányban van jelen az anya és az apa szerepe, illetve az ebből fakadó szociális minták. Édesanyám mindig fontosnak tartotta nekünk elmondani, hogy jobb, ha teljes családban nőnek fel a gyerekek. És mindez máig sokkal erősebb hatással van rám, mint az, amit a jelen világunk sugall: könnyed váltások a párkapcsolatokban, kilépések, becsatlakozások, felszínes, deviáns életforma.

Fotó: Koncz Márton

Ön szerint gyorsan változó, globalizálódó világunkban még védhető a klasszikus családmodell a jelen kockázataival szemben?

Fontosnak tartom – akár tetszik ez egyeseknek, akár nem –, hogy Magyarország kormánya számára igen hangsúlyos kérdés a családok egyben tartása, a hagyományos családmodell támogatása. Véleményem szerint óriási szükség van minden olyan emberi üzenetre, amely felhívja a társadalom figyelmét arra, hogy a család intézménye az evolúció során alakult ki, és pozitív példák sokasága bizonyítja, hogy nem véletlenül történt így.

Kis srácként állítólag a sportriporteri foglalkozás vonzotta leginkább. Milyen impressziók alapján alakult ez így?

A sport önmagában véve nagy hatással volt rám. Ahogy az akkori televíziós sportközvetítések kommentátorai is, akik a szélesebb közönség szemében is jelentős személyiségnek számítottak. Közreműködésükkel még inkább átélhető élménnyé váltak a sportesemények. Elég, ha csak Vitray Tamás vagy Knézy Jenő nevét említem.

Kedvencei voltak?

Knézy Jenő egyénisége roppantul hiányzik, mert olyasmit képviselt, amely manapság igen ritka a média világában. Könnyed eleganciájának döntő része volt a komoly felkészültség és a szakmaiság. Sőt tovább megyek, egyáltalán nem félt kimondani a véleményét, ha annak helye volt.

Tett lépéseket a sportriporteri szakma felé?

Nem igazán, csak elkezdtem őket parodizálni. A környezetemben rengetegen gratuláltak. Ez szöget ütött a fejembe, de még nem térített el a célomtól. Hét és fél évesen néztem végig az 1986-os mexikói labdarúgó-világbajnokságot. Teljesen rabul ejtett: óriási kedvet éreztem ahhoz, hogy én is ilyen mérkőzéseket közvetítsek.

Fotó: Koncz Márton

A magyar csapat azon a világbajnokságon kapott ki az első meccsén hat-nullra a szovjetektől.

Szörnyű csapás volt! Emlékszem, még a vb előtt mutattam az atyai nagyapámnak egy újságot, amelyben benne voltak a csapat focistái: Disztl Péter, Sallai Sándor, Détári Lajos, Esterházy Márton, Kiprich József és a többiek. Kérdeztem nagyapámat, mit kell tudni róluk? Azt felelte: nagyszerű emberek, kiváló játékosok, remekül helytállnak majd. És azután jött, ami jött. Nagyapám – gyermeki lelkem egészséges optimizmusát erősítve – utóbb azt mondta: legközelebb sikerülni fog. Én ma is csak mosolygok, amikor megkérdezik tőlem, hogy kinek szurkolok a világbajnokságon? Más nemzetekért nem tudok szorítani, még akkor sem, ha szimpatizálok velük. A magyaroknak szurkolok majd, amikor ott leszünk. Semmi sem pótolhatja azt az élményt, amit hála Istennek, két évvel ezelőtt megélhettem a labdarúgó-Európa-bajnokság idején, miközben a hazám csapatáért szólt a himnusz. Szavakkal leírhatatlan érzés.

Középiskolás korszaka kapcsán említette már több ízben is, hogy amikor az öccse is jelentkezett az ön által is koptatott gimnáziumba, abba egyes tanárok rendesen beleborzongtak. Ha jól tudom, a matek távol állt öntől, de amúgy sem volt éltanuló.

Nem tagadom, rossz gyerek voltam, vagy inkább csibész, ugyanakkor nem tanultam olyan rosszul. Mindamellett a reáltárgyak nem tartoztak a kedvenceim közé.

Ki választotta a sulit?

Édesanyám találta, aki elég jókat hallott arról a művészosztályról. Miénk volt a második évfolyam, Bagi Iván egy évvel felettem járt. A reálgimnázium művészeti osztályában remek drámapedagógiai foglalkozásokat tartottak, tanultunk esztétikát, művészettörténetet, és még sok más speciális humán tantárgyat, ami ébren tartotta művészi érdeklődésünket, fejlesztette képességeinket. A tanmenet keretében sokat jártunk művészmozikba, színházi előadásokra, kiállításokra. A Bródy Gimnázium arról is híres volt, hogy történetesen az épületében forgatták Gothár Péter „Megáll az idő” című filmjét.

Bagi Ivánnal tényleg azon a sokat emlegetett házibulin beszéltek először?

Azt hiszem, igen. Improvizálgattam a többiek előtt, amikor Iván odajött hozzám. Beszélgetni kezdtünk, hamar kiderült, hogy ő is hasonló műfajban utazik. Felvetette, mi lenne, ha együtt is megpróbálnánk. A gimnázium írógéptermében írtuk az első számunkat.

Fotó: Koncz Márton

Aztán 1996-ban bekopogtak a Rádiókabaré akkori szerkesztőihez. Hogy győzték le a lámpalázukat?

Fiatalok voltunk, nem ismertünk félelmet. Próbaszerencse-alapon döntöttük el, hogy bekopogunk Farkasházy Tivadarhoz és Sinkó Péterhez. Előadtunk nekik egy politika-média körképet, Torgyánnal, Hornnal, és ki tudja még, kikkel. Rögtön bedobtak minket a mély vízbe az egykori szakszervezeti székházban, ahol pár nappal később vették fel a Rádiókabaré soron következő adását.

A többi már történelem, bár eleinte kellett még némi zsiványság is ahhoz, hogy szaporodjanak a fellépéseik. Konkrétan telefonon ajánlgatták magukat kultúrházak vezetőinél – mások hangján, mások nevében. Fiatalság, bolondság?

A rádiós fellépések mellett sem lettünk ismertek egyik napról a másikra. Ezért igyekeztünk rásegíteni, hogy mielőbb megtörténjen. Mások mellett Friderikusz Sándor, Koltai Róbert és Göncz Árpád nevében ajánlottuk be műsorunkat a kultúrházak és más pódiumok vezetőinek. Persze ez a „produkció” is rendesen fel volt építve: előbb a titkárságuk nevében jelentkeztünk be, mert így volt hiteles a dolog. Csak egyszer buktunk le, amikor Farkasházy nevében szerveztünk előadást valahol vidéken, és a fellépés előtt egyeztetés céljából felhívták őt a kultúrházból. Ám szerencsére nem lett balhé ebből sem, „ajánlóink” pedig mind több meghívást intéztek számunkra.

1998-ban szerzői és előadói kategóriában is megnyerték a 4. Humorfesztivált, leszerződtek a Mikroszkóp Színpadhoz, később a Bagi-Nacsa kabaréval más színházakban is felléptek. 2003-ban Vámos Miklós igazgató hívta meg önöket akkori színházához, az IBS-be. Hamarosan „Banánhéj” címmel elindult műsoruk a TV2-n – amit több tévés show-műsor követett. A szintén TV2-n futó Médiacápa című műsorral 2007-ben Kamera Hungária-díjat nyertek. Aztán a Magyar Hírlap szerkesztői mind a kettőjüket, még 2005-ben, beválasztották az 50 legsikeresebb fiatal közé. Hét éve a Dunán fut saját produkciójuk. Ugyanakkor ön nemrég azt mondta, hogy a kabaré műfaját ma már kissé korszerűtlennek találja.

Ez ennél egy kicsit talán összetettebb probléma. Egyrészt mi nem csupán a kabaré műfajában tevékenykedünk. Másrészt valóban némiképp tartok attól, hogy egyszer nálunk is kihal a kabaré műfaja. Gondoljunk csak arra, hogy a mai fiataloknak már egy háromperces videóbejátszás is hosszúnak tűnik. A klasszikus kabarészámok annál is terjedelmesebb időtartama pedig végképp befogadhatatlan a számukra. Még a stand-up comedy műfaja is olykor kérdésessé válik számukra a szövegek öt-hat, olykor tízperces időtartamával.

Ha egy generáció számára fontosabb lesz a felszín a mélységnél – abban az elődök korosztálya is ludas lehet.

Nem is szabad feladnunk azokat a próbálkozásokat, amelyek esetleg változtathatnak a helyzeten. A Dunán futó műsorunknak is éppen ez a célja. Büszke vagyok arra, hogy olyan művészek fogadják el a meghívásunkat a produkcióba, mint Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Lukács Sándor, Balázs Fecó vagy Lehoczky Zsuzsa. De említhetek mást is. Részemről óriási szerelem az opera és az operett műfaja, vagy a prózai színház, ám amikor hangsúlyosan részt veszek azokhoz hasonló projektekben, akkor is abban bízom, hogy ismertségemnek köszönhetően talán azok is felkapják erre a fejüket, akiket nem igazán érdekelnek a klasszikus műfajok, a mélyebb tartalmak. Az általam menedzselt Budavári Palotakoncert is része ennek a „küldetésnek”.

Fotó: Koncz Márton

Miként lett ön operettrajongó? Még az ön generációjában is sokan vannak, akik úgy látják: ez a műfaj egyszerűen ciki.

Ezt is otthonról hozom: a szüleim gyerekként gyakran vittek el az Operettszínházba. Ausztriában Lehár Ferencnek, Kálmán Imrének a társadalom minden szegmensében óriási kultusza van, a legjátszottabb szerzők, akik Mozart mellett vannak eltemetve. Hogy mást ne mondjak, példának okáért: A New York-i Metropolitan-ben évekig játszották Plácido Domingo főszereplésével „A víg özvegyet”. A párizsi Garnier operában is operettek sorát játsszák, köztük Lehár Ferenc Víg özvegyét, amely Puccini-szintű alkotás – teszem hozzá, Puccini nagy rajongója volt Lehárnak. Nálunk minderről sajnos nem sok szó esik. Az operett elsősorban az eleganciáról szól, történetei pedig gyakorta játszódnak az arisztokrácia világában, bárók, grófok, hercegek között. Talán ezért sem véletlen, hogy a szocializmus idején annyira degradálták az operettet, rásütötték a bélyeget: bárgyú műfaj, bárgyúságra fogékony közönségnek.

Fentiek dacára örömmel tapasztalom, hogy a kezdetben kézzel-lábbal tiltakozó ismerőseim – akiket a magam érveivel, illetve egyéb próbálkozásaival sikerült „behúznom” egy-egy operett-előadásra, azok kivétel nélkül mind lelkes visszajárók lettek.

Jövőre lesz negyven, talán tennie kellene valamit, hogy majd a saját gyermekét is bevezethesse a műfajba.

Megtaláltam a másik felemet Somossy Barbara személyében, aki az M5 kulturális csatorna szerkesztő-riportereként dolgozik. Tulajdonképpen a kultúra hozott össze minket. Ráadásul a párom élsportoló szüleit már korábban is volt szerencsém ismerni. Mindketten nagyszerű emberek, példás szakmai és családi múlttal. Tehát tudom, milyen hatások formálták a páromat. El sem tudom mondani, mennyire boldogok vagyunk együtt. Életem legboldogabb, egyben legkiegyensúlyozottabb időszakát élem.

Fotó: Koncz Márton