El Kazovszkij: a besorolhatatlan

2018.07.13. 16:42

Jelena Jefimova Kazovszkaja (1948–2008) vagy ahogy magát nevezte, El Kazovszkij a Szovjetunióban született, 1964-től élt Magyarországon. Tökéletesen otthon volt mindkét nyelvben és mindkét kultúrában. 1977-ben szerzett diplomát a Képzőművészeti Főiskolán. Bátran kísérletezett a legkülönbözőbb műfajokkal és technikákkal. Öntörvényűségével, örökös nyughatatlanságával és kívülállóságával, stílusok és iskolák felettiségével mindent megtett annak érdekében, hogy kívül rekedjen a kánonon. Mégis az egyik legismertebb huszadik századi magyar képzőművész lett belőle.

Essünk túl rajta mindjárt az elején. El Kazovszkij nagyszerű képzőművész volt és LMBTQ-személy. A közelmúltban mintha aktívabbak lettek volna az LMBTQ-személyekért aggódók vagy politikai célból aggódást hazudók, bár lehet, hogy csak a Pride-nak akartak reklámot csinálni. Mostantól mondjuk átállhatnak az illegális bálnavadászat elleni kampányra: a téma végülis mindegy, csak sivalkodni lehessen. El Kazovszkij életművében meg lehet találni a nyomát, ha keressük, hogy foglalkoztatta a nemi identitás kérdése. Meg még ezerféle más dolog foglalkoztatta, egyszerűen fogalmazva: az egész élet, ahogy van. El Kazovszkij jó példa rá, hogy Magyarországon (a kommunista diktatúra bukása után végképp) LMBTQ-személyként teljes életet lehet élni. Hosszan lehetne sorolni a további példákat, de otrombaság volna belegázolni bárki magánéletébe. Hogy kóbor kutyaként belelefetyeltünk kicsit a bulvárpocsolyába az egyrészt sivalkodás-elhárítás, másrészt tiszteletadás. A frusztrált aktivisták koncentrálhatnak nyugodtan tehát az illegális bálnavadászatra, megspóroltuk nekik a műfelháborodást, hogy elmismásoltunk volna egy tényt. Sok mindenért lehet tisztelni El Kazovszkijt, elsősorban természetesen művészetéért, de többek között azért is, mert mindig is nyíltan beszélt erről az érzékeny témáról. Ahogy ő mondta: előbb szembe kellett néznie a saját kis démonaival, hogy aztán az emberiség nagy démonaival is szembe nézhessen. Aki kíváncsi erre, bőven találhat információkat LMBTQ-ügyben El Kazovszkijról, akit az égvilágon semmilyen hátrány nem ért, soha nem szorult rá aktivisták védelmére. Száznál több egyéni kiállítása volt világszerte. Rendkívül gazdag életművet hagyott maga után mint Munkácsy- és Kossuth-díjas művész. 2015. november 6. és 2016. február 14. között a Magyar Nemzeti Galériában El Kazovszkij életművének keresztmetszetét bemutató, több mint négyszáz alkotásból álló kiállítás volt látható. A tárlat tizenkilenc tematikus termét több mint harmincezer látogató járta végig.

Igazából jó lenne El Kazovszkijnak csak a műveiről beszélni születésének és halálának kerek évfordulója ürügyén. Ő maga is ezt hirdette mindig: a művet önmagában kell tekinteni, meddő dolog az alkotója személyiségét firtatni. Viszont El Kazovszkij élete, sorsa olyan tanulságokkal szolgál, amelyek mellett kár lenne elmenni. Életműve egyfajta „kapudrog” lehet olyanok számára, akik idegenkednek a modern művészetektől. Akinek a képzőművészet azt jelenti, hogy valaki realisztikusan lefest egy kismacskát, amint éppen pamutgombolyaggal játszik, azt ne bélyegezzük meg ezért. Nem árt vele senkinek. Viszont ha valakit mégiscsak izgat, hogy mi volt ez az égszakadás-földindulás, ami a huszadik században lezajlott a képzőművészetben, annak érdemes El Kazovszkijjal közelebbről megismerkednie. Besorolhatatlan, öntörvényű művész volt. Mindenféle „izmus” hatott rá, de igazodni hozzájuk alkatilag képtelen volt. Ahogy ő mondta: „nem a hogyan érdekel, hanem a miért”.

A képre kattintva galéria nyílik El Kazovszkij 20 művével.Forrás: A túlélő árnyéka: Az El Kazovszkij életmű

Ne szépítsük a dolgot, a modern képzőművészetben irgalmatlan sok blöff van. Aki rajongani tud öncélú formai játékokért, azt ugyanúgy ne bántsuk, mint akit kielégít a kiscica a gombolyaggal. Na de mi van azzal, aki nyitottan, de tanácstalanul áll a jelenség előtt, ahogy „megvadult” a képzőművészet? Neki lehet ajánlani El Kazovszkijt. Hogy tetszik majd vagy sem, az szubjektív. Egy biztos: El Kazovszkij nem blöffölt. Kora ifjúságától mohó érdeklődés jellemezte az emberi létezés alapkérdései iránt. Vehemens módon tanulmányozta a különböző kultúrák mitológiáit, a modern művészeti irányzatokat, illetve egyes művészeket a rajongásig szeretett. Építette a saját belső világát, és ez mindennél fontosabb volt számára. El Kazovszkij filozófus volt: vizuális filozófus. Számára képzőművészeti alkotást létrehozni a létezés alapkérdéseinek a vizsgálata volt.

Forrás: A túlélő árnyéka: Az El Kazovszkij életmű

Úgy hozott létre egy-egy képet, mint akit valamilyen kérdés gyötör. Türelmetlen, gyors ecsetvonások jellemzik. De nagyvonalúság ez inkább, mint felületesség. Hiszen ez volt a szakmája, érdekelték a technikai problémák is. Makacsul ismétlődnek témák, motívumok, de közben változnak, fejlődnek is. Hogy mennyire belső indíttatás volt El Kazovszkij számára az alkotás, jól mutatja, hogy katalogizálhatatlan életművet hagyott hátra. Kideríthetetlen, hogy hány képet festett, és hogy pontosan melyiket mikor. Nem gondoskodott performanszainak és színházi munkáinak dokumentálásáról. Életmódja volt az alkotás, miért érdekelte volna az adminisztráció? El Kazovszkij életműve labirintus, amihez nincsen térkép. Nem elég éles hozzá a művészettörténészi szike, hogy felboncolja. Ironikusan nyilatkozta, hogy ő maga is nagyon okosan tudná utólag elemezni az elkészült műveit. Fabrikálhatna hozzá ideológiát, hogy például miért vastagok a kontúrok. Azonban egy-egy jellegzetességnek nincsen külön oka. A helyzet sokkal egyszerűbb: gyerekkora óta épül benne egy belső fantáziavilág, és ez jelenik meg a képein.

El Kazovszkij a Papírfríz II-n dolgozik a Bartók 32 GalériábanForrás: MTI/Czimbal Gyula

Ezért van, hogy El Kazovszkij műveihez nem igényeltetik előképzettség, mert olyanok, mint egy ismeretlen, ősi civilizáció szakrális alkotásai. Másodlagos az esztétika, sokkal fontosabb a világkép. Ahogy tudós szakemberek fogalmaznak: El Kazovszkij magánmitológiáját jeleníti meg. Magánmitológiája pedig mindannyiunknak van, legfeljebb nem ér bennünket olyan sok kulturális hatás, mint amennyi érte például El Kazovszkijt. És nem adatik az az elemi tehetség, hogy ezt szuggesztíven megjelenítsük. Mert senkit ne tévesszen meg, hogy első ránézésre elnagyoltak ezek a képek. Valójában tele vannak apró, ravasz megoldásokkal. Csakhogy ezeket nem kell észrevennünk ahhoz, hogy hassanak ránk a művek. Az a kérdés, hogy a saját magánmitológiánkba be tudjuk-e építeni El Kazovszkijét. Mint amikor turistaként belépünk egy templomba, ami nem a saját vallásunké, és azonnal rezonálunk arra, ami ott fogad.

Forrás: A túlélő árnyéka: Az El Kazovszkij életmű

Miközben El Kazovszkij saját magánmitológiáját építette, köré is mitológia épült. Pedig ez sohasem volt célja, sőt befelé forduló, vívódó alkata sem ebbe az irányba terelte sorsát. Viszont olyan színes egyéniség volt, és akaratlanul is annyi sztori keletkezett róla, hogy azok mitológiává álltak össze. Része volt ez a hetvenes-nyolcvanas évek underground szcénája köré kiépült, a később születettek által is tovább vitt mitológiának. 
A Kádár-korszak áporodott légkörében mint pince falán a penész burjánzott egy olyan dekadens ellenkultúra, amely örökérvényű klasszikusokat hozott létre. Olyan összművészeti együttműködések jöttek létre, amelyek El Kazovszkijt is megnyitották a külvilág felé.

Forrás: A túlélő árnyéka: Az El Kazovszkij életmű

Pedig tizenöt évesen nagy törést hozott az életében, hogy ő is édesanyja új hazáját választotta. Soha nem szakadt el Oroszországtól, gyakran megfordult ott, otthon érezte magát. Sőt halála után kiderült, hogy maga után hagyott egy kötetnyi orosz nyelvű verset, amelyek 2011-ben oroszul és magyar fordításban is megjelentek. Egyáltalán nem jelentéktelen költői próbálkozásokról van szó, de El Kazovszkij sűrű életébe nem fért bele, hogy még irodalmi pályát is befusson. Később tökéletesen megtanult magyarul, de éppen a kezdeti évek nyelvi elszigeteltsége fordította a vizuális kifejezésmód felé. Rendkívül művelt családtagjainak, illetve korai szellemi érésének köszönhetően még gyerekként megismerkedett a klasszikus orosz művészettel. Dosztojevszkij és Tolsztoj műveit olvasta. Egész életén át élénken érdeklődött a balett műfaja iránt, képein visszatérő motívum a balett-táncos. Kisgyerekként nem értette, hogy miért nem mászhat fel az Ermitázs ógörög szobormásolataira. Az ókori görög mitológia és szépségeszmény is életszemléletének és művészetének meghatározó eleme lett.

Forrás: A túlélő árnyéka: Az El Kazovszkij életmű

A klasszikus alapok rendkívül szerencsésen találkoztak össze El Kazovszkij magánmitológiájában a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkultúrájával. David Bowie-t annyira tisztelte, hogy a ready made technikáját használva, készen talált tárgyakból oltárt épített neki. Fontos volt neki a punkzene is. Az antik mitológiai témájú barokk operákhoz hasonlította, hiszen mindkettőben szakrális módon jelenik meg az agresszió és az extázis elérése a cél. El Kazovszkij Király Tamás punk butikjából öltözködött, míg Király Tamás szerepelt El Kazovszkij performanszaiban. A Fölöspéldány csoportot avantgárd költők alapították (néhányuk munkahelye, az Országos Széchényi Könyvtár fölöspéldány osztálya lett a névadó), akik keresték a kapcsolatot a társművészetekkel is. El Kazovszkij rendezvényeiken a saját testére festett. Az egyre ismertebbé váló fiatal képzőművész sorra kapta a felkéréseket, és kiderült róla, hogy bármenyire is öntörvényű és provokatív, az alkalmazott művészetek területén is jól elboldogul. Könyveket illusztrált és számos színházi előadáshoz tervezett jelmezeket és/vagy díszleteket.

Forrás: A túlélő árnyéka: Az El Kazovszkij életmű

El Kazovszkij létrehozta a saját színházát is: ez a Dzsan-panoptikum sorozat. Azzal jól el tudnak bíbelődni a szakemberek, hogy színház, performansz és happening határait keresgéljék. Legyen ez az ő gondjuk. A képzőművészekkel az történt, hogy megirigyelték a színház közvetlen kapcsolatát a közönséggel és statikus műalkotások mellett akciókat is kitaláltak. Periférikus jelensége ez a művészetnek, felhígult a sok öncélú balhétól. Akadtak, akik nyilvános önkínzássá deformálták. El Kazovszkij viszont művészi tökélyre fejlesztette saját sorozatát, igazi ünnepnek szánta az általa gondosan megkomponált összművészeti eseményeket. Egy művelődési házban volt kiállítása, ahol rendelkezésre állt a színházterem is: alkalmi ötletnek tűnt, hogy élő szobornak öltözteti fel a barátait. Aztán másképp alakult: 1977 és 2001 között harminchat alkalommal rendezték meg a Dzsan-panoptikum egy-egy újabb változatát. Legalábbis a kutatások mai állása szerint. El Kazovszkij magát az eseményt tartotta fontosnak és nem a dokumentációját. Elszánt kutatók próbálják visszaemlékezések alapján rekonstruálni, hogy hol és mikor került sor ezekre az ünnepségekre, és melyiken mi történt. Mert ezeket El Kazovszkij igazi ünnepnek tekintette: egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak. Ugyanakkor rendszeresnek is, ahogy az ünnepek is ciklikusan megismétlődnek. A központban mindig Pygmalion és Galatea története állt, és bizonyos motívumok ugyanúgy visszatérőek voltak, mint El Kazovszkij festményein, és ugyanúgy fejlődtek is, ahogy a képeken.

El Kazovszkij egész életében vallásos áhítattal fordult a művészet felé. Mások művészete felé is. Kielégíthetetlen mohósággal kereste magánmitológiája újabb elemeit. Valamikor a nyolcvanas években például nem hagyta nyugodni Vajda Lajos két, 1936-ból származó, egyszerű ceruzarajza. Ezeket alapul véve variációk százait festette meg és azzal kísérletezett, hogy képregényszerűen illesztette össze őket. El Kazovszkij világában így találkozott az általa tisztelt régi mester a kommersz képregény nyers erejével. Végül az élettől is egy műalkotással búcsúzott. Három éve harcolt a rákkal, és már tudta, hogy vesztett. Egy galéria két falára egy-egy tizenöt méter hosszú, 140 cm széles papírcsíkot erősítettek fel. Ezen a negyvenkét négyzetméteren (Papírfríz II.) 23 képben összefoglalta az életét és az életművét, hogy aztán a 23 alkotás külön képként folytassa tovább a létezését. Három hétig dolgozott minden nap 2007 novemberében és decemberében, kedvenc zenéi szóltak közben és időnként benézett egy-egy barát, akivel megpihenve elbeszélgetett. Egész életében az emberi lét alapkérdései foglalkoztatták, és annyi variációban festette meg a halál misztériumát is, hogy amikor végül találkoznia kellett vele, már az ismerőse volt.