Így gondozd a magyarodat II., avagy te mit tettél ma a kultúránkért?

2018.08.22. 11:36

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/87. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

Kutyaugatás nem hallatszik az égig – meg is lepett, hogy hallott a hétvégi sárospataki hangversenyünkről. Az bezzeg nem lepett meg, hogy keményen nekem jött a műsorválasztás miatt, mondván: nekem is tudnom kellene, hogy nyáron az emberek a legnépszerűbb műveket szeretik hallgatni – rövid, romantikus koncerteken... Kedves Néném, a „zemberek” persze, mindig a (szerintük) legnépszerűbb műveket szeretnék hallgatni, de nekünk abba az állapotba kell őket visszavinnünk, amikor, bár szintén viselkedhettek volna úgy, hogy minden fontosat tudnak már, valamiért mégis hajlandóak voltak új darabot hallgatni, befogadni és megszeretni. Sárospatakon nyitott fülek és szívek hallgatták az Opera muzsikusai számára írott műveket, öt nagy magyar egyéniség alkotásait. Meg kell ismételni!

Bizony, az emberek nagy átlagban mindig ugyanazt szeretik kapni koncerten – is. (Néném hallhatott McDonald'son élő kiskamaszokról vagy bécsi szelet-rósejbni kombón vegetáló felnőttekről...) Ez nagy megfejtés, hogyan vehetünk rá valakit arra, hogy ne mindig csak azt szeresse hallani-látni, amelyet már ismer, amelyben már biztonsággal mozog, hogy tágítsa a horizontját, s hogy az újdonságot is csapja oda a belső hangtár „legnépszerűbb műveihez”. Ezért születtek a szendvicsműsorok! Ezeknek nem a szüneti büfében fogyasztott kalóriaintermezzókhoz van közük, hanem a program szerkezetéhez: a klasszikus nyitány-versenymű-szimfonikus darab közé ékelhető egy kortárs mű is, vagy az előbbi három egyike egy kevésbé ismert preklasszikus-klasszikus-romantikus-századelős kompozícióval is cserélhető.

Fotó: Nagy Károly Zsolt

Néném, most, amikor kétéves kényszerű kilakoltatottságban éljük mindennapjainkat (ide most az Ybl-palota felújítását értem), a tavasz végén Zemplén felől érkező meghívást nagy örömmel fogadtuk. Az Opera motorja a zenekar, több mint 200 muzsikusból álló óriásegyüttesünk harckészségének megőrzése éppen ilyen és ehhez hasonló, inspiráló feladatok mentén lehetséges. Mivel a Zempléni Fesztivál vezetése a program kialakítását ránk bízta, olyan műveket igyekeztem választani, amelyek a sárospataki záróhangversenyen még sohasem járt zenekarunk sajátjai, kifejezetten a mi zenénk. Ilyenkor a dicsőséges múlt kútjába kell tekinteni, amely Thomas Mann-i mélységeket mutat. Nagy magyar szerzőket akartam, a legnagyobbakat, és azon műveiket, amelyeket vagy az Opera muzsikusainak komponáltak, és mi, helyesebben az elődök együttese mutatta be azokat.

Kincsestár az: a sárospataki vár történelmi levegőjében, Erkel Ünnepi nyitányának archaizáló hangszercsoport-akkordfűzései közepette könnyen esett elmélázni azon, hogy amióta 1838. január 3-án egy 27 esztendős fiatalember (tudniillik, éppen ő, Erkel) odaállt a frissen alakult Pesti Magyar Színház muzsikusai elé, egészen a Székesfővárosi Zenekar 1923-as és a Rádió együttesének 1943-as megalakulásáig mindent az Opera zenekara mutatott be idehaza, Erkeltől-Verditől Beethovenen-Mahleren keresztül Bartók és Kodály műveiig. Amikor Erkel Ferenc az első avizót intette abban a nagy árvíz komor jövőjével észrevétlen terhelt újévben, nos, abban a minutumban, 180 évvel ezelőtt született meg a zenekar, amelynek jogutódját ma röviden csak Opera-zenekarnak hívjuk.

Erkel összesen több mint 5000 estén vezényelte őket: felfoghatatlan szám, de 50 év alatt, bár az évi átlag 100 előadás és koncert akkor is nagyon kemény lehetett, ma már példátlanul sok. 15 esztendővel később, 1853-ban már akkora igény mutatkozott a saját jogú hangversenyekre is, hogy Erkel együttesének legjobbjaiból hivatalosan is megalakíthatta a Filharmóniai Társaságot, amellyel a Nemzeti Múzeumban kezdtek koncertezni. („Hivatalosan”, dehogy: a Bach-diktatúra hatályon kívül tartotta az egyesülési jogot, így a szabatos bejegyzés csak a kiegyezési olvadással történhetett meg.)

Fotó. Nagy Károly Zsolt

Változtak az idők, bő ötvenesztendőnyi hegemónia után a XX. században sorra alakultak a fővárosi konkurens zenekarok, mára kilenc is van belőlük, s ők mind par excellence koncertegyüttesek, színházi árokban sosem/elvétve muzsikálnak. E hatalmas zenei felfejlődés átrendezi a viszonyokat, a Filharmóniai Társaság (amelyet operai kötődése, muzsikusállománya miatt mindig rendkívül nehéz – és értelmetlen – volt érdemben megkülönböztetni az Opera együttesétől, de hangalakja miatt még a Filharmónia nevű országos koncertügynökségtől is) légüres térbe került. Sok működési verzió fontolgatása után, és számba véve, mije nincs a Filharmóniai Társaságnak, amije egy rivális zenekarnak van (hangszerpark, próbaterem, öltözet, adminisztráció, állami támogatás, saját bevétel, TAO, jármű stb.), a célokat ugyanúgy megtartva inkább az Opera zenekarának márkanévépítése mellett döntöttünk. Ha már a tagság ugyanaz, a működési folyamatok irányítása intézményi kereten belül sokkal inkább kézben tartható, mint egyesületi forma áttételein keresztül.

Így immár évek óta azt csináljuk, amihez a legjobban mi értünk Magyarországon, minden más, kevesebbet játszó (esetleg mégis jobban finanszírozott) zenekar mellett – és még véletlenül sem szemben: operanyitányok, balettzenék, operagálák, Verdi Rekviemje, Beethoven IX. szimfóniája, Orff Carmina Buranája, és a zenekarnak írott, az idő rostáján fennmaradt nagy művek.

És íme: a zenekar az elmúlt pár évben játszott a berlini Waldbühnén, Párizsban az UNESCO székhelyén, a New York-i ENSZ-palotában, Japánban sok helyen, novemberben a Carnegie Hallba is eljut Pozsony, Prága és Varsó koncerttermei után. Idehaza pedig a margitszigeti, balatonfüredi, veszprémi és tokaji fellépések után érkezett el a nyár utolsója, egy tőről metszett szimfonikus este lehetősége, mielőtt megkezdődne az a nagy belföldi sorozat is, amely 22 város koncertszínpadára visz bennünket, több mint 50 alkalommal a zenekarral – és ebbe most már szimfonikus sorozat is belefér, saját kiemelkedő szólistákkal...

Fotó: Nagy Károly Zsolt

És milyen jólesett a zempléni fesztiválfelkérés! Már a 27. zajlott idén, és még sosem muzsikáltunk rajta. A Zemplén gyönyörű, a fesztivált másokhoz képest fillérekből rakják össze, tíznapos, igen nívós a program.

Kedves Néném! A magyar műsor saját ötlet, ám kicsit magam is aggódtam, felveszi-e a versenyt egy nyári estén valamelyik mutatós Csajkovszkij-versenyművel vagy Beethoven-szimfóniával, Verdi-nyitánnyal. Felvette, jelentem! Csak egy-egy mondatot hadd írjak mind az öt műről, ami a várudvarban ülő 600 nézőnek is éppúgy a fejében járhatott.

1. Erkel mekkora jó fej már, hogy az Ünnepi nyitányban még véletlenül sem saját Himnuszából idéz (pedig hányan megtették volna, elvégre himnuszt szerezni igen nagy dicsőség is), hanem elhalt barátja, Egressy Béni műkedvelő, de nekünk mégis ugyanolyan kedves Szózatából? (Liszt pedig majd összefűzi mindkettőt egy zongoradarabjában...)

2. Ismeri-e Bartók humorát az, aki az 5 magyar népdal zenekarra és énekhangra című, alig játszott művét nem ismeri? Hogy Bartók Béla üstdobokon beütteti, hogy bumbumbum, mert a receficének ez kell? Ki hinné? Micsoda jó kis mezzociklus született belőle! (Más dalokban meg mintha a Kékszakállút írná tovább: sutyorogjuk is Hollerung Gáborral, megszólal négy hangszeren egy akkord, és Bartók máris leteszi a névjegyét...)

3. A legendás kamarazene-tanár, Weiner Leó agyafúrtan és (műfaji jelzésével ellentétben) jó nehézre írott zongoraversenyecskéje végül saját jogán kúszik a zongoraversenyi piedesztálra sok virgája miatt – és mire Weinert magamban „a magyar Respighinek” nevezem, már Debussy stílusában komponál... Brávó a kollégáknak, hogy megtanulták, és hiba nélkül eljátszották!

4. Dohnányi Szimfonikus perceit színpadon is láthatta az 1936-os operaházi közönség, hisz balettzenének készült a Ruralia Hungarica bővítményeként. A Tema del seicento angolkürtszólós tétele az ódon vár falai között rebbenve nem múló élménnyel ajándékoz meg minket.

5. Galántai táncok... Mániámmá vált a „zenei magyarságteszt”. A Galántai expozíciója, de fináléja is, ez az egész lassú-gyors, „lebilincselő és felszabadító” (Tóth Aladár) muzsika bizseregteti a feje búbjától a talpáig az embert, és akinek „köze is van hozzá”, annak belenyilall a szíve. Tehát magyar.

Fotó: Nagy Károly Zsolt

Néném, ez a műsor máskor is megy majd. Újratanultuk a két porlepte művet, Bartók és Weiner pompás darabjait, teljes spektrumú estét adtak a kollégák a nyári összerántás dacára figyelemmel, fegyelemmel és poézissel is. A hely szelleme hozzátette a magáét, el is révedtem azon, mi a tökéletes koncert receptje?

Mivel nem tudok magammal dűlőre jutni, a faktorok számozása csak tetszőleges. 1. helyszín, 2. történelmi levegő, 3. időjárás, 4. zenekar, fellépők, 5. akusztika, 6. műsor, 7. közönség. 8: valami meghatározhatatlan: ezt pedig Medveczky Ádám mint karmester tette hozzá...

 

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá”

Szilveszter

2018. augusztus 22., Budapest