Bor Zoltán színész, a legnagyobb magyar szinkronstúdió megalapítója beszél támadásokról és díjakról.

2018.09.09. 17:46

A rendszerváltás előtt szerződött az Arany János Színházhoz, ahonnan több főszerep után a kilencvenes évek elején jött el. Úgy döntött: szinkronstúdiót alapít. Öt éve, egy több száz milliós beruházást követően ő volt a Pannónia Filmstúdió megszűnése utáni „szinkronvilág” Közép-Európában is legkorszerűbb stúdiójának résztulajdonos-ügyvezetője. Két éve mégis távozott a főként általa létrehozott cégtől, s most egy kisebb, de növekvő – jelenleg hat műtermes – szinkronstúdió tulajdonosa. Mindeközben nyolc évig produkciós igazgatója volt a Szolnoki Szigligeti Színháznak, mely pozíciójában elnyerte Szolnok Város Kulturális Díját, valamint a köztársasági elnöktől megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt díjat, a „színészi munka feltételeinek javításáért, a szolnoki színjátszás felvirágoztatásáért, valamint a példamutató és eredményes intézményi gazdálkodásért”. Felesége, Radó Denise színész-rendező egy Origónak adott korábbi interjúban nyilatkozta: „Mindkettőnknek van képessége a túléléshez, miközben – részben a felmenőinktől látott példák miatt is – makacsul ragaszkodunk a tisztességes megoldásokhoz.” Bor Zoltán most a stúdióalapítás okairól beszél, valamint színészi múltjáról, szolnoki éveiről; arról, hogy miért mondott le anno a TV2 főszerkesztői posztjáról. Szól arról is: mitől férfi a férfi; illetve, hogy mire a legbüszkébb az életben.

Az új stúdió alapítása valamiféle útkeresést jelez, vagy más okból hagyta ott a pár éve korszerűsített cégét?

Amikor öt éve befektettünk az előző stúdióba, akkor üzleti partnereimmel azt terveztük, hogy csúcstechnológiával, de azon az úton megyünk tovább, amely igazodik a nyolcvanhárom éves hazai szinkrongyártás tradícióihoz, szakmai minőségéhez. Én ezt nagyon komolyan gondoltam. Már csak azért is, mert már gyerekszínészként elkezdtem szinkronizálni a Pannónia Filmstúdióban Mezei Évánál – majd a szinkronmunkák mellett kamerásként, magnófűzőként, szinkronrendező asszisztensként, szinkronrendezőként is megtapasztaltam a gyártás egész folyamatát.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Számomra az a mentalítás, az a minőség az origó, amit akkori mestereimtől tanultam. Például Zákányi Balázstól, Hazai Györgytől, dr. Márkus Évától, vagy a már említett Mezei Évától. Szeretném továbbvinni a huszonegyedik században is azt, amitől az akkori szinkronkészítés valóban művészi színvonalat képviselt. Egy szinkronstúdióban nem elég a modern technika, az elhivatott rendező mellett kiváló hangmérnökök, gyártásvezetők és vágók is dolgoznak a színészek mellett. A színész pedig olyan kiszolgálást kap, amitől jól érzi magát – nem megúszni akarja a feladatot, hanem szeretne minél többet hozzátenni a tehetségéből. Ami az előző stúdiót illeti, kiderült, hogy a kijelölt út valójában csak engem vonz. Talán utópia? Javíthatatlan vagyok.

Melyek azok az utak, amelyek viszont nem vonzzák?

Az az út például számomra járhatatlan, amelyen az „iparági befektető” a puszta profitmaximalizálás miatt indul el. Ez előbb-utóbb bizalomvesztéssel jár: a művészek kedvetlenül végzik majd a feladatukat, ami az üzletnek sem használ. Esetemben a Direct Dub Studios, vagyis az új szinkronstúdió megindításában nemcsak nekem, hanem annak a harminc embernek is komoly szerepe volt, akik követtek, mert bíztak a sikerben, bíztak bennem, és bíztak a csapatban.

Mindemellett vannak, akik kőkemény pasasként beszélnek önről.

Amikor kemény vagyok, azért vagyok kemény, mert védeni szeretném azokat, akik velem vannak, és azonosulni tudnak a közös célokkal.

Majd' tíz éve, amikor a színészek egy része munkabeszüntetéssel akart tiltakozni az akkori szinkron bérezése és az elvárt munkamennyiség között érzékelt differencia miatt, ön volt az, aki a munkáltatói oldalt képviselve nyugalomra intette a „lázadókat”.

A mai napig szinkronizálok, tehát megértem azokat a pályatársakat is, akik a mikrofon mögött állnak. A színészek bizonyos üzeneteivel akkor is egyetértettem, de magát a módszert – a munkabeszüntetést – elhibázottnak tartottam. Annak sem láttam értelmét, hogy indulatok vezéreljenek színészeket, dramaturgokat, stúdiókat. De az sem volt észszerű, hogy a munkavállalók plusz jogokat követelnek, miközben a kötelezettségektől elzárkóznak.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A piaci viszonyokat átgondolva azt mondtam: akkor lehet megszüntetni a feszültségeket, ha más forrásokat is találunk azon felül, amit a megrendelők szánnak a stúdióknak a szinkronmunka elvégzésére. A javaslatokból később több is megvalósult. Például ma már jogdíj jár a színészeknek, dramaturgoknak, rendezőknek. Akkor ez utópiának tűnt. Lám-lám, az indulat sehová sem vezet.

Egyes vélemények szerint a huszonegyedik században nincs is értelme a szinkronizálásnak. Vannak országok, ahol csupán feliratozzák az idegen nyelvű filmeket.

A hazai helyzetre kivetítve, szerintem butaság kétségbe vonni a szinkron létjogosultságát. Már csak azért is, mert a magyar szinkron olykor jobb, mint az eredeti. Bár a „hardcore” szinkronellenesek azt is kikérnék maguknak, ha jobb. Egyébként Európában a skandináv országok mellett még Románia az, ahol nincs szinkron, illetve a gyerekprogramokban azért náluk is van. Angol nyelvterületen pedig ritkán kerülnek a nemzetközi tartalomkínálat darabjai a közönség elé, akkor is angol felirattal, ami azt is jelenti, kevésbé színes a műsorválaszték, mint Magyarországon. Angliában török, portugál, spanyol vagy német tartalmat ritkán lehet találni. Ön szerint egy skót híradó angol felirattal csak egy vicc? Ugyanakkor a franciáknál, németeknél, osztrákoknál, olaszoknál, cseheknél és más országoknál a filmek, tévésorozatok esetében természetes és elvárt dolog a szinkron. A felirat elvonja a figyelmet a képi világról, vagyis a film lényegéről. Miként az is tény, hogy a mai digitális világban mindenki igénye szerint férhet hozzá a filmekhez, akár szinkronizálva, akár eredeti nyelven felirattal, vagy eredeti nyelven felirat nélkül. Ez a sokféleség még növelheti is a nyelvtanulási kedvet – birizgálva az ember kíváncsiságát. Míg a „szűkített” választék csökkenti az élményt. Hangsúlyozom, a nyelvtudás nem a szinkron függvénye, az angol sem.

Ami az ön privát motivációit illeti, családjában voltak, vannak vállalkozók, művészemberek?

Anyai nagyapámtól az emberséget és a tartást illetően tanultam sokat. Annak kapcsán is, miként lehet túlélni a legnehezebb helyzeteket. Zalaszántón élt, ahol zsebkendőnyinél kicsit nagyobb földje miatt kiáltották ki kuláknak. Mindenét elvették, úgy nevelt fel hét gyereket, tisztességben. Na, ha valaki kemény, ő az volt.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A szüleim is példát mutattak, akik ma már túl vannak a nyolcvanon. Ugyancsak paraszti származású édesapám gépkocsivezetőként, édesanyám meg házfelügyelőként próbálta túlélni azt a kort, amiben felnőttem. Húgommal együtt egy harminc négyzetméteres házfelügyelői lakásba születtünk, szűk térben is szeretetben éltünk, ragaszkodva az anyagiaktól független értékekhez.

A színészet felé mi vonzotta?

Helyes kisfiú voltam, szép beszéddel. Az általános iskolában mondták először, próbáljak verset mondani az ünnepségeken. Megtettem, mérsékelt sikerrel. Amikor befejeztem az általánost, akkor indult a Várkonyi Zoltán által megálmodott irodalom-dráma tagozat a Madách Imre Gimnáziumban, amely a „képzőművészeti szakközéphez” hasonlóan a Színház- és Filmművészeti Főiskolának volt egyfajta „előstúdiuma”. Jelentkeztem. Amikor aztán a felvételin látták, hogy nyílik az ajtó, becsukódik az ajtó, és a hatalmas díszterembe nem jött be senki, és én mondtam hangosan, a majd százötven centimmel, érthetően: „Jó napot kívánok!”. Ekkor mosolyogva kérték, adjak elő valamit. Ott ült a bizottságban Várkonyi Zoltán, Mezei Éva, Montágh Imre. Előadtam a „valamit”. Bekerültem az első évfolyam harminchat diákja közé. Sokat adott az a négy év. Azóta sokat nőttem. (nevet)

Többször is próbálkozott, a színművészetire végül nem került be. Fájt, nem fájt, vagy ma is fáj?

Kicsit zavart, de nem sokáig. Az utolsó felvételi próbálkozást követően Keleti István, az Arany János Színház akkori igazgatója, azt mondta, ne menjek el Nyíregyházára harmadik alabárdosnak, csatlakozzam inkább a társulatához, ahol megtanít a szakmára. Tanított, s hamarosan sorra játszottam a főszerepeket. Amúgy nemegyszer Görög László partnereként, aki korábban osztálytársam volt a Madáchban, s aki a színházi fellépések mellett a főiskolának is hallgatója volt. Mindamellett hozzám hasonló alkat, de más utat jártunk be.

Hat év után ön színészként befejezte a színházi működését. „Alkati megfontolásból”, vagy másért?

A külsőm arra predesztinált, hogy huszonéves koromban az Emil és a detektívek címszerepét játsszam, vagy Leandert, a Scapin furfangjaiban, és több hasonló figurát. Csakhogy a világirodalomban azért lássuk be, nem a százhetven centis, hatvankilós hősök viszik a prímet. Tudtam, hogy fizikai adottságaim mellett – a fiús fazonokból kiöregedve – hosszú évtizedekig csak karakterszerepekre számíthatok. Persze azért is, mert nekem nem adatott olyan unikális képesség, mint amilyen például az ön daliás termetűnek szintén nem nevezhető édesapjának, Sztankay Istvánnak. Idővel azért beleérhettem volna III. Richárd szerepébe, de bonyolítja a dolgot, hogy belső habitusomat tekintve mégiscsak a főszereplő feladatköre áll közel hozzám. Úgy viszont pusztító lett volna karakterszerepek sorát játszani, míg végre majd idős hősöket osztanak rám. Ráadásul 1987 és 1993 között, amíg tagja voltam az Arany János Színháznak, a teátrumi világban is sok minden megváltozott, mely változásokkal nem igazán értettem egyet. Miután elköszöntem a színháztól, több vidéki teátrum is a társulatához invitált, de úgy döntöttem, másfelé indulok. Az irányt meghatározta, hogy a szinkronizálást sosem adtam fel, ráadásul gyakorlatból ismertem a műfaj minden szegmensét.

Honnan tudta, hogy az akkor alakuló vállalkozói világban is képes lesz megállni a helyét?

Huszonkét éves Panni lányom azt szokta mondani: „Apa, te meg tudsz tenni mindent, amiről elhiszed, hogy képes vagy rá.” Sok igazság van benne. De a stúdióalapításra nem elsősorban üzletként tekintettem, hanem kreatív kihívásként.

Korábbi stúdiója tizenöt év alatt vált az egyik legjelentősebb hazai szinkronműhellyé. Miközben filmek százai felett diszponált, 2007-ben – az újonnan kinevezett direktor, Balázs Péter kérésére – elvállalta a Szolnoki Szigligeti Színház produkciós igazgatói pozícióját is. Balázs Péter azért kérte fel, mert hasonlóan gondolkodott önről, mint Panni lánya?

A történet 1999-ig nyúlik vissza. A stúdiómmal rendszeresen dolgoztam az akkor még csak szárnyaikat bontogató kereskedelmi csatornának, amikor egy nap azzal kerestek meg, elvállalnám-e a TV2 egyik főszerkesztői munkakörét.

Miért pont ön jutott az eszükbe?

A felkérést azzal indokolták, hogy úgy tapasztalják, jól átlátom mindazt, ami a vonatkozó feladatkörhöz kell, tudok csapatot építeni, és úgy látják, kellő alázat van bennem a feladat elvégzéséhez. Érdekes, kreatív kihívásnak tűnt. Így lettem ott főszerkesztő, hat egész hónapra.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hozzám tartozott az összes magyar gyártású produkció, amelyekért nemcsak anyagilag feleltem, de a kreatív feladatok is rám voltak bízva. Balázs Péterrel előtte is dolgoztam már, és jól tudtunk együttműködni. Amikor 2007-ben – egyébként viharos erejű szocialista ellenszélben – azt vette a fejébe, hogy megpályázza a szolnoki színházat, megkérdezte: nem akarok-e csatlakozni?

Ha nem tévedek, újabb kreatív kaland.

Igent mondtam, mert egyrészt eléggé ismertem a színházat is, mint intézményt. Másrészt úgy lehettem „produkciós igazgató”, hogy már nem voltak egzisztenciális problémáim. Úgy tudtam vigyázni a teátrum rendelkezésére álló anyagiakra, hogy esetemben ki volt zárva az önérdek bármiféle kockázata.

Mindenesetre színházvezetői párosuk győzelme után azzal volt tele a sajtó, hogy a Fidesz segítette önöket a színház élére.

2007-ben a Fidesz nem kormányzott, csak a polgármester volt úgymond fideszes. Minden más piros volt, meg kék. Amikor bejelentettük, hogy polgári népszínházat tervezünk, az olyan volt, mintha szitokszót tűztünk volna a zászlónkra. Pedig csak annyit jelentett: polgári, amennyiben polgári keresztény értékeket képvisel; népszínház, amennyiben az előadásainkat sokan meg is nézik. Mégis kaptunk hideget-meleget, én mindjárt egy vagyonvizsgálatot is – ahogy szokás, teszem hozzá némi iróniával. 

Szolnoki működését városi, állami díjjal is honorálták. Nyolc évad után mégis elbúcsúzott a teátrumtól.

Elfáradtam, sok volt az ingázás. Balázs Péter megértette az érveimet. Feleségem, Radó Denise ma is tagja a színháznak. Csodálatos éveket töltöttem Szolnokon, amiért a mai napig hálás vagyok a város vezetőinek, a közönségnek, a színház csapatának és Péternek is. Ott is megtapasztaltam a „Kell egy csapat” szükségszerűségét. Valamint nagyon fontos számomra, hogy Szolnokon ismerik és használják a „köszönöm” szót, ami mindenkinek jólesik. Ott, ha bárki bármit tesz a városért, elismerik.

Nem először említi a csapat fontosságát – miközben azt sem titkolta: alapvetően főszereplő alkat.

Habitusom „főszereplőnek” predesztinál, ez azzal is jár: „főszerepben” azt tartom szem előtt, hogy miként tudunk közösen előrébb jutni azokkal, akikkel egy ügyért dolgozunk.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szolnokon három év alatt sikerült plusz támogatás nélkül felépíteni egy Kamaraszínházat és egy tizennyolc lakásos színészházat. A város mindeközben valóban elismerte az eredményeinket és a vezetési struktúrát. Ami ritka, hogy azt tudták mondani: köszönjük. Én pedig az tudtam felelni, a csapatom nevében is köszönöm a lehetőséget.

Közbevetőleg: a TV2-től kizárólag a színházi feladat miatt köszönt el hat hónap után?

Nem. A TV2 akkori vezérigazgatójával szakmailag egyetértettem, az elnökkel voltak nézeteltéréseim. Bizonyos kéréseit nem voltam hajlandó teljesíteni.

Az akkori elnök még komoly erőt képviselt. Nem tartott tőle?

Említett nagyapám intett arra is: férfiember nem nyafog. Számomra nincs az a hatalom, világlátásomat felülírni próbáló érv, érdek, amelyért feladnám az elveimet.

A szinkron világában elért eredményeiért is kapott már díjban is megmutatkozó elismerést?

Inkább támadásokat. De ebben a szakmában most éppen ez jelzi az elismerést. Bizonyítja, lehet, hogy jól végzed a dolgod.

Ez elég boldogságot ad?

Van, ami mindennél fontosabb. Panni lányom jelenleg Angliában jár egyetemre, ugyanakkor magyar anyanyelvű tanársegédként angol és amerikai irodalmat tanít egy japán egyetemen, angolul. Ez boldogság. Erre büszke vagyok. Magyarként. Ahogy arra is, hogy az én ajánlatomra kezdett el ötévesen aikidózni, kapcsolatba kerülve a japán kultúrával, nyelvvel. Öröm az is, hogy a lányom egyike azoknak, akikre egy egész ország büszke lehet. Hiszen jó hírünket kelti a világban. Egyébként, szereti a szinkronizált filmeket.