Kocsis Zoltánnak mindig volt egy aranyat érő megjegyzése

2018.09.06. 15:32

Kocsis Zoltán zongorái a magyar zenetörténet felbecsülhetetlen értékű kincsei. A kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas művész fia, Kocsis Krisztián és családja úgy döntöttek, hogy nem hagyják porosodni a művész hangszereit: két zongoráját is átadják a Virtuózok pénteki szuperkoncertjére, hogy a fiatal tehetségek is megszólaltathassák. A különleges esemény kapcsán Kocsis Krisztián exkluzív interjút adott az Origónak. 

Hogy jött az ötlet, hogy családjával közösen felajánlják a Virtuózok koncertjére édesapja hangszereit?

Úgy gondolom, hogy a hangszerek azért vannak, hogy játszanak rajtuk. Édesapám szinte a haláláig gyakorolt, házunkban folyamatosan szólt a zene, és szerintem az Arénában fellépő művészekre is nagy hatással lesz, hogy az Ő zongoráin játszhatnak, részesülve ezáltal édesapám szellemiségéből. Ezeknek a hangszereknek már történelme van, hiszen számos koncertjén és lemezfelvételén szerepeltek, a D modellen rögzítette többek között a Debussy Prelüdök-et is. A Virtuózok szuperkoncertjén is remekművek fognak megszólalni rajtuk, aminek szerintem édesapám is örülne.Gondolom, hogy a művészek nem tudják mindig megoldani a hangszerük helyszínre szállítását. Mennyire nehéz egy zongoristának, hogy sokszor egy számára ismeretlen hangszeren kell játszania?

Muszáj megbirkózni a feladattal, és kihozni a legrosszabb szituációból is a legjobbat. A sportolóknál is előfordul, hogy nem a megszokott körülmények között kell teljesíteniük, viszont az emberek egy bizonyos szint fölött már elvárják a megszokott minőséget. Ez gyakran egy elég komoly stresszhelyzetet teremt, amit nem mindenki tud elviselni. Manapság, a tömegmédia világában, a fiatalok rendszeresen ki vannak téve a nyilvános megszégyenítésnek: rendszeresen látok olyasmit a YouTube-on, hogy szándékosan rossz zongoristákat raknak fel, az olyanokról meg már nem is beszélek, akiknek egyáltalán nincs önkritikájuk, és saját magukat teszik fel egy-egy közepes, vagy akár kínosan gyenge produkcióval. Ez vezetett oda, hogy sokan már a lehető legnagyobb alapossággal ügyelnek arra, hogy a nyilvánosságra hozott felvétel szinte beleköthetetlen legyen. Azt gondolom, hogy koncerteken a legtöbb memóriazavart szintén a nem megszokott, az előadó számára idegen körülmények okozzák, ezért is izgulunk. Apám is rendszeresen hangoztatta, hogy az izgulást az ismeretlentől való félelem, vagy annak várása váltja ki a művészből. Az emberiség mindig félt az ismeretlentől, és akkor haladt előre, amikor ezt a félelmet legyőzte. Bizonyos zongoristák a legmesszemenőbbekig igyekeznek csökkenteni az ismeretlen jelenlétét, például Michelangeli nemcsak a hangszerét vitte mindenhová magával, hanem a zongoraszékét is. Ám ha nem vagyunk Michelangelik, és nem megyünk mindenhová Ferrarival, akkor be kell érnünk a koncertek előtti pár órával, amelyet a zongora kipróbálásra kapunk. Talán ez is része a művészi érésnek, és sokszor inspirálhat is egy jól karbantartott zongora. 

Kocsis Krisztián fontolgatta, hogy jelentkezik a Virtuózok komolyzenei tehetségkutatóbaFotó: Polyák Attila - Origo

A zongorát egyébként a művész személyre szabhatja? Vannak különböző beállítások?

Rengeteg beállítás van természetesen, de ehhez mi zongoristák nem nagyon értünk, ez elsősorban a hangszerészek területe. A zongorista kérheti a hangszerésztől, hogy adott esetben legyen egy hangszer könnyebb vagy nehezebb billentésű, hogy fényesebb vagy mattabb hangszíne legyen, hogy gyorsabban repetáljon stb. Általában minden koncert előtt és közben is ott állnak a hangolók ugrásra készen. Időnként megdöbbenek azon, ahogy egyes zongoristák meglehetősen fennhéjázóan utasítgatják azokat a „szerencsétleneket”, akik csak a munkájukat végzik, ami pedig egyáltalán nem alábecsülendő, hiszen nélkülük nem lenne koncert sem...

Egy kicsit térjünk át a Virtuózokra. Követte a tehetségkutatót?

Őszinte leszek: amikor indult az első évad, gondolkoztam rajta, hogy talán jelentkeznem kellene, de végül egyéb elfoglaltságaim ezt nem tették lehetővé. Nem követtem végig a tévében, de sok adást visszanéztem a YouTube-on, és több versenyzőt személyesen is ismertem, némelyikükkel közös tanáraink is voltak. A műsort mindig is nagyon jó ötletnek tartottam.

A mostani koncert a Papp László Budapest Sportarénában lesz, ami azért szintén nem egy hétköznapi helyszín komolyzenei koncertekhez, hiszen nem olyan az akusztikája. Milyen nehézségekre számít ezzel a helyszínnel kapcsolatban?

Az Arénában sokszor voltam már, igaz, csak rockzenei koncerteken. Nem mindig volt világklasszisnak mondható a hangosítás, sőt többnyire csalódást okozott. Legutóbb, a Black Sabbath-koncert esetében viszont egészen jól sikerült megoldaniuk. Most nagyon is együttérzek a hangosítókkal, hiszen komoly feladat lesz nekik egy klasszikus zenei koncertet kierősíteni, a művészeknek pedig biztosan kompromisszumot kell majd kötniük. A koncert óriási pozitívuma viszont az, hogy az Arénában egyszerre nagyon sok emberhez eljuthat az élmény, míg például egy Zeneakadémián megrendezett koncert esetében sokan lemaradhatnak a kevés számú férőhely miatt. Meglesz az Arénának is a maga varázsa, és azt gondolom, hogy ezt kell majd megragadni, erre kell fókuszálni, nem a negatívumokra.

Mit játszik majd a koncerten, és miért pont azt választotta?

Brahms B-dúr zongoraversenyének negyedik tételét. Ez a darab nagyon régóta az egyik kedvencem. Rajongásom a mű iránt még azelőttről datálódik, mielőtt igazán megszerettem a zeneszerzőt. Ugyanis Brahms zsenialitását akkor fedeztem fel igazán, amikor magam is elkezdtem komolyan komponálni. Brahms három hangból is ki tudja hozni a maximumot, és nekem is fő irányvonalam az őszinteség: amit ki lehet hozni három hangból is – ha megfelelően vannak elrendezve – az jobb lehet, mint egy nem őszinte másfél órás szimfónia. A Mozart K.365-ös, kétzongorás versenyművét pedig én fogom vezényelni. Ebben a darabban korábban zongoristaként közreműködtem édesapám oldalán, és most nagyon várom, hogy más megközelítésből is fel tudjam fedezni a darabot.

Kocsis Krisztián folyamatosan kereste édesapja társaságát, gyakran hallgattak együtt zenétForrás: Marjai Judit

Úgy tudom, az édesapjával jó néhány alkalommal közösen hallgattak zenét. Ki tud emelni ezek közül egy igazán különleges emléket?

Édesapám irodájában két számítógép is van. Az egyiknél éppen dolgozott, én pedig odaültem a másik mellé, mert mindig kerestem a társaságát, és vártam, hogy mikor lesz egy aranyat érő megjegyzése, mert volt ilyen bőven. Tanítani is úgy tanított, hogy csak a lényeggel törődött, a zenemű lényegével. Szóval ezen a bizonyos alkalmon, amikor beültem mellé, kivételesen nem ő választott, hanem én. Elindítottam a YouTube-on Mozart Requiemjét, amire egy nagy sóhaj kíséretében azt mondta, hogy „hú fiam... ez egy nagyon nagy zene, hallgassuk meg”. Végig is hallgattuk az egészet. Apám az ismeretlen zeneműveket is tudta értékelni, bár nem sok olyan darab létezik, amit Ő nem ismert volna. Hasonló a zenei ízlésünk, de nem teljesen egyforma. Bizonyos szerzők megítélésében például nem értettünk egyet, de ez így volt rendjén, megfértünk egymás mellett, és ki is egészítettük egymást. Valójában úgy érzem, hogy benne találtam meg a szellemi társamat, akivel fél szavakból is értettük egymást.

Kocsis Krisztián régebben rockbandában is zenéltFotó: Polyák Attila - Origo

Annak idején játszott egy rockbandában is. Az a fajta zene hogyan inspirálta?

Azt gondolom, hogy nincsen hierarchia a különböző zenei stílusok között, hanem létezik jó zene és rossz. Minden műfajból van minőségi, és mi is erre törekedtünk, amikor adogattuk egymásnak az ötleteket, és improvizáltunk. Valójában nagyon is hatott rám az a pár év, amely ideig a rockzenével foglalkoztam, ezután kezdtem el ugyanis komolyabban komponálni. Eleinte úgy éreztem, hogy semmi nem fog eszembe jutni, de már az első nap sikerült 20 ütemet leírni, ami nem kevés. Azért szeretem a zeneszerzést, mert az ember egy folytonos zenei fejlődésen megy keresztül. Néha visszahallgatom, amit négy éve írtam, és el sem hiszem, hogy azok a művek tőlem származnak, de ugyanilyen viccesnek tartom visszanézni azt, ahogyan korábban zongoráztam.

Kocsis Krisztián nem a tanításban, hanem a tanulásban hiszFotó: Polyák Attila - Origo

Az édesapjáról korábban azt mondta, hogy nagyon jó tanár volt. Gondolja, hogy egy nap ön is tanítana?

Most még úgy érzem, hogy nem lennék elég türelmes hozzá. Ez persze később még változhat, azonban egyetértek édesapámmal abban, hogy nem a tanításban, hanem a tanulásban hiszek. Egy jó tanár soha sem erőlteti rá a tanítványára a mindenki számára előirányzott tudásanyagot, hanem mindenkivel a képességeinek megfelelően foglalkozik, amiben egyben benne rejlik az is, hogy felismeri a kivételes képességeket, és nem akadályozza, hanem segíti azt kibontakozni. Édesapámnak saját bevallása szerint is elsősorban Bartók és Rachmaninov voltak a mesterei, és úgy érzem, hogy ez rám is igaz, annak ellenére, hogy édesapám mellett olyan nagyszerű zongoratanárok támogatását tudhatom magaménak mint Becht Erika és Dráfi Kálmán.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK