Gregor Bernadett elmeséli, hogyan alázták meg meztelenül a Színművészetin

2018.10.10. 18:19

Hamarosan az ország különböző városaiban is látható lesz – olykor a szereplők részvételével zajló beszélgetés keretében – az Osztálytalálkozó című dokumentumfilm, amelyben a Színművészeti Főiskola, Horvai István és Kapás Dezső 1995-ben végzett növendékei idézik fel a főiskolai éveket. A tizenkét növedékből tizenegyen ismert színészek lettek: Anger Zsolt, Fekete Ernő, Gregor Bernadett, Hajdu István, Kamarás Iván, Keszég László, Kéri Kitty, Marozsán Erika, Németh Mónika, Schell Judit és Széles Tamás. A filmet ugyancsak volt osztálytársuk jegyzi, Ujvári Csaba, aki a kamera mögötti világot választotta. A film kapcsán az Origo a színházi családból indult Gregor Bernadett-tel beszélgetett: az olykor kiképzésnek megélt főiskolai évekről, az évtizedig tartó színpadi szorongásról, a szakma örömeiről és a privát élet bonyodalmairól.

Művész apa lányaként megtörténhetett volna, hogy édesanyja hivatását követve a tanári pálya felé indul?

A szüleim egyik irányba sem befolyásoltak. Édesapám nem terelgetett a színészet felé, de nem is óvott a szakmától. Vannak sikeres színháziak, akik a gyerekeiknek is elmondják: rögös pálya az övék, tele buktatókkal. Apámnak nem is lett volna miért erre hivatkoznia: kiegyensúlyozott pályája volt, mélyrepülések nélkül, ismétlődő sikerekkel, ami sok örömet adott neki. Rám is hatott, hogy a nézők már akkor tapsolni kezdtek, amikor belépett a színpadra. Büszke voltam rá, de általában is szerettem színházba járni. Beleszülettem a színház világába, miközben lentről nézve számomra is volt misztikuma. Csodáltam a színészeket, szép lassan kialakult bennem az érzés: jó lenne, ha felnőve én is ezzel foglalkozhatnék. De szemérmes gyerekként sokáig nem is jeleztem a szüleimnek, hogy ez engem érdekel.

S amikor jelezte? Édesapja elkezdett gyakorolni önnel?

Nem. Apám beszélt Schubert Évával, akiről tudta, hogy olykor segít a főiskolára készülő fiataloknak. Hozzá utaztam fel Szegedről néhány alkalommal. Rettenetesen izgultam, sok időbe telt, amíg Éva feloldotta a szorongásaimat, és elkezdtünk foglalkozni az általa választott versekkel, monológokkal. Apám előtt egyszer sem tudtam ennyire feloldódni. A főiskolai felvételi második fordulója előtt ő hozott fel Pestre, az út előtt megbeszéltük: majd a kocsiban előadom neki az anyagot. Nem ment, inkább két órán át Markos-Nádas kabarészámokat hallgattunk. A felvételin aztán elvéreztem, joggal: aznap reggel volt egy szóbeli érettségim, fáradt voltam, indiszponált.

Szorongós alkat miért vágyik a rivaldába?

Apám mondta sokszor: ha egyszer teljes nyugalommal tudna felmenni a színpadra, majd azzal jönne le önmagát vállon veregetve, hogy „Na, Jóska, ma milyen jó voltál!” – az lenne a nap, amikor el kellene hagynia a pályát. A lámpaláz a szakmával jár, és ahogy az ember elkezd működni a színpadon, akkor elmúlik, ami pedig utána van – az egy jó produkcióban csodálatos élmény. Egyébként az előadó-művészetben a lámpaláz hiánya, a rendíthetetlen nyugalom gyakran jelez középszerűséget. Más kérdés, hogy mindez csak idővel tudatosul az emberben. De ha azt kérdezné, miért vagyok színész, akkor arra ma is csak azt felelném: negyvenhat évesen is sokat gondolkodom ezen. De ahogy félszeimmel, úgy ezzel sem vagyok egyedül a hivatás művelői között.

Mibe fogott, miután elvérzett az első főiskolai felvételin?

Elmentem Gór Nagy Mária Színitanodájába, ahol mások mellett tanárom lett Mensáros László. Tőle nagyon sokat tanultunk a szakmáról, a színház működéséről. Az otthonába is meghívott minket, ahol videón mutatta meg hajdani előadások felvételeit, amelyeket aztán kielemeztünk. Statisztálni is eljárhattunk, tizenkilenc évesen jól jött az a kis mellékes. Annyira jól éreztem magam, hogy azt gondoltam: maradok a tanodában, nem próbálkozom újra a Színművészetivel. De Gór Nagy Mária azt mondta: nekem a főiskolán keresztül vezet az út a hivatás felé. Szinte fülön fogva vitt el az újabb felvételi első fordulójára. Sikeresen vettem az első két fordulót, majd jött a harmadik kanyar: az volt az első év, amikor a felvételi utolsó etapján az aspiránsok lényegében beköltöztek az intézménybe. Az nem volt egyszerű menet, de végül bekerültem Horvai István és Kapás Dezső osztályába.

Forrás: Csudai Sándor - Origo

Említette már korábban, de az Osztálytalálkozó című filmben is esik szó arról, hogy a főiskolai éveket egyfajta kiképzőtáborként élte meg. Már a harmadik rosta kapcsán érzékelte, hogy mi vár önre?

Az egyik feladat során a Mesél a bécsi erdő című darabból csináltunk meg egy jelenetet. Előtte fürdőruhába kellett öltözni, majd letusolni, aztán vizesen, dideregve lejátszani a jelenetet a bizottság előtt. Szerintem ez nincs rendben, ugyanakkor előzménye volt annak a szituációnak, amikor még csupán elsőévesként, de már teljesen ruhátlanul küldtek színpadra.

A Mensáros László által megidézett színházeszmény egészen más volt?

Mondhatni. Az eltelt huszonhárom év nem szépítette meg az akkori emlékeimet. Hajdani osztálytársaimmal, más kollégákkal is konfrontálódtam már, amiért „rosszakat mondok” a főiskolás éveimről. De mit feleljek, ha kérdeznek róluk? Nem mondhatom, hogy életem legfelhőtlenebb évei voltak. Felnőtt nőként sem tudok egyetérteni azzal, ami történt. Ha az én gyerekem élne meg hasonló szituációkat, akkor enyhén szólva is dühös anyuka lennék. Különben, amikor évekkel később elbeszélgettem néhány hajdani tanárral az akkori dolgokról, közülük is többen mondták: szerintük is történtek olyan dolgok, amelyeket nem lett volna szabad megengedni.

Ugyanakkor osztályukból szinte mindenki pályára került, sőt, ismert lett.

Tanáraink túlkapásaikkal együtt a magyar színháztörténet kiemelkedő alkotói voltak. De például a minket ugyancsak tanító Sinkó László is képes volt olyan szorongást kelteni, hogy amikor Hajdu Steve – ahogy ezt volt osztálytársam maga meséli el a dokumentumfilmben –, hazautazott a szüleihez, és meglátta a rádióújság címlapján Sinkót, konkrétan elsírta magát. Ezen ma már nevetünk, de akkor ez egy sérülékeny fiatallal történt meg.

Hosszabb távon miként hatott önre a kiképzés?

Tíz évnek kellett eltelnie, mire elmúlt belőlem az olykor rettegéséig fokozódó szorongás. Tíz év kellett, hogy ne féljek a színpadon, és elhiggyem: a közönség nem azért jött el a színházba, hogy leszóljon és gyűlöljön. Hanem mert szeretnének pozitív élményt megélni, és örülnek, ha jó vagyok. Nem hiszek a félelmet generáló pedagógiai módszerben; nem szeretek olyan rendezőkkel dolgozni, akik megaláznak. Azt szeretem, ha bíznak bennem, simogatják a lelkemet. Akkor tudok szárnyalni, ha nem törögetik le a szárnyaimat.

Forrás: Csudai Sándor - Origo

Édesapja mit szólt a lánya főiskolai történeteihez?

Erős véleménye volt, aztán nem sokkal később komoly segítséget is kaptam tőle. Diplomázva a Vígszínházhoz kerültem. Az akkori igazgató, Marton László hívott, aki szeretett és bízott bennem. Ám a mindennapokban erősen jelen volt osztályfőnököm, Horvai István is, aki a színház rendezője volt. Nem szűnt meg közöttünk a diák-tanár viszony. Általában is úgy éreztem magam, mint akinek még ott a tojáshéj a fenekén: jobb, ha csak ücsörög a kispadon, és nézi a nagyokat. Éppolyan gyomorgörccsel mentem be a színházba, ahogy korábban a főiskolára. Szabadulásvágyamat jelezhette, hogy gyorsan férjhez mentem egy gyerekkoromban megismert szegedi fiúhoz – aki akkor már orvos volt –, majd huszonhárom évesen gyermeket vállaltam. Ám hiába volt a karjaimban egy újszülött, továbbra is a Vígszínház tagja voltam, újabb feladatokkal vártak vissza, miközben én rendületlenül szorongtam. Apám akkor azt mondta: az önbecsülés mindennél fontosabb, állj fel, és menj el onnan. Még azt is felajánlotta, hogy amíg nem találok más megoldást, addig ő folyósítja nekem a színházi fizetésemmel megegyező összeget.

Meddig állt fenn utóbbi állapot?

Létre sem jött. Iglódi István – aki akkoriban főrendező volt az Ablonczy László igazgatta régi Nemzeti Színházban –, hallott a szándékaimról, és áthívott a teátrumához.

Akkori férje támogatta a lépését?

Őszintén mondom: nem emlékszem. Régen volt, rövid ideig voltunk együtt. Apám szokta mondani: az első házasság olyan, mint egy könnyen múló gyermekbetegség. Persze tisztelet a kivételnek.

A Nemzetihez szerződve kapásból jobban érezte magát?

A vígszínházi „gyereklét” helyett mindjárt megkaptam Szomory Dezső Bella című darabjának főszerepét. Majd miután Iglódi István lett az igazgató, minden évadban minimum két főszerepre számíthattam, amelyek között – a színház természete szerint – voltak jobban sikerültek és kevésbé sikerültek is.

Forrás: Csudai Sándor - Origo

Melyek voltak a kedvencei?

Ottani éveim egyik legszebb élménye a La Mancha lovagja Aldonzája Szakácsi Sándor és Kocsis György kettőse mellett. Ugyancsak a főszerepet alakíthattam Csiszár Imre rendezésében, Mishima Jukio Sade márkiné című darabjában – nehéz munka volt, de óriási élmény. Sok jó dolog történt velem, miközben gyakorlatban mélyülhettem el a szakmában. Amit a kispadról, elméletben nem lehet megtenni.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő