Tokkal-vonóval hat Emmy-díjat nyertek a magyar hegedűművésszel

2018.10.20. 18:58

Nyolc Emmy-díjra jelölték , végül „csak" hatot kapott, az a dokumentumfilm, amely a Liszt Ferenc-díjas Oláh Vilmos főszereplésével készült. A The Violin Alone-nak - amely korábban a Chicago Amarcord Arthouse Television Awards-ot és a Neta díjat is megkapta Washington D.C.-ben - egyelőre nincs hivatalos magyar címe, de nagyjából annyit jelent, hogy hegedűn egyedül. A film pedig pont erről szól. Azt mutatja be, hogy a zeneszerző Eric Funk és a hegedűművész Oláh Vilmos hogyan valósít meg egy darabot úgy, hogy minden szólamot utóbbi játszik hegedűn. Oláh Vilmossal beszélgettünk.

Egy nappal azelőtt készül az interjú, hogy Kínába utazik, oda, ahová az elmúlt években több futballsztár is igazolt. Ön is kapott most Kínában egy szerződést, noha gyerekként, úgy tudom, azt tervezte, hogy focista lesz, most mégis koncerteket ad majd.

Azért a profi futballista-lét soha nem végcélként szerepelt a terveim között. Ellenben a tanulmányaim elvégzése után úgy gondoltam, hogy a Távol-Kelet egy perspektivikus hely lehet. A bangkoki Mahidol Egyetem felkérésére vonós programot készítettem elő, amit a legtöbb délkelet-ázsiai egyetem beépített a tanmenetébe. Másfél évet töltöttem Thaiföldön, és a tanárképzést irányítottam. Ezt követően pedig egy magyar szellemi alapokra épülő zenei intézményt hoztam létre az oktatási minisztérium engedélyével, magyar tanárokkal, magyar tantervvel.  Ez a mai napig meghatározza annak a régiónak a zeneoktatási metódusát.

Oláh Vilmos hegedűművészFotó: Szabó Gábor - Origo

Az elmúlt évszázadokban teljesen más zenei élet folyt Európában, mint Kínában, Japánban, vagy az ön által említett Thaiföldön, ennek ellenére a lemaradás már nem szemmel látható, sőt az elmúlt évtizedekben számtalan kimagasló tehetség került ki ezekből az országokból.

Japánban 1880 óta van jelen a klasszikus zene, mára az egyik legnagyobb befogadó közeggé vált az ország. 

Ha megnézzük az elmúlt 30-40 esztendő rangos világversenyeinek eredményeit, akkor azt láthatjuk, hogy zömmel kínai, koreai vagy japán a nyertes. 

Ez igaz a Csajkovszkij, a Paganini vagy mondjuk az Erzsébet királynő versenyekre is. Azáltal, hogy bárhová eljuthatnak a világban, a legjobb tanároknál tanulhatnak, akár "európai ízt" is tudnak belevegyíteni a zenélésükbe.

A Csajkovszkij és a Paganini verseny leginkább a virtuozitásról szól, nem pedig az ön által is említett európai ízről...

Ezeken a rangos viadalokon azért nem csak Csajkovszkij- vagy Paganini-darabokat kell előadni. A versenyek anyagának súlypontja természetesen ezen zeneszerzők művein vannak, de a jó pár forduló során, Bachtól a 21. század zenéjéig minden stílus terítékre kerül. Vannak olyan helyek a világban, mondjuk Malajziában, Katarban, ahol számtalan európai zenész játszik, ilyen formán az ottani zeneoktatási rendszernek is részesei.

A kilencvenes évek elejétől három versenyt is nyert Magyarországon, később aztán többet is külföldön. Mekkora lökést jelentett ez az ön pályafutásban?

Koncz János verseny volt akkoriban a nemzeti megmérettetés, nem létezett sok-sok elszórt rendezvény. Rengeteg fiatal jelent meg és mérte össze tudását ezen a szakmai fórumon. A verseny történetében én vagyok az egyetlen, aki háromszor nyert. Nagy büszkeség számomra, hogy három különböző korcsoportban is első lehettem.  Óriási élmény volt jó pár év elteltével játszani a verseny nyitó koncertjét. Mendelssohn hegedűversenyét adtam elő a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarral.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Már fiatalon a magyar komolyzenei élet meghatározója volt. A versenyek után határozottabban mondták, hogy erre a fiúra oda kell figyelni?

A fiúra odafigyeltek már korábban is... Egy versenynek számomra nem az az értelme, hogy kiemelkedjek a többi közül. Nekem inkább arról szól, hogy kapok egy visszaigazolást arról, hogy az út, amin haladok, az a megfelelő irányba tart.

Az, hogy a fiúra odafigyeltek, gondolom otthon történt meg először. Zenész családba született, ahol, ahogy mondani szokták, csak a jót, a tiszta hangokat hallotta, azonban azt gondolom, hogy ez önmagában nem borítékolja azt, hogy valakiből hegedűművész lesz, az csak egy bizonyos szintig lehet elég.

A zenélés egy nagyon sok összetevős műfaj.

A 70 százalék szorgalom, 30 százalék tehetséggel egyetért?

Én nem vagyok matematikus. Ahogy a művész szakmai élete halad, ezek az arányok, összetevők úgy változhatnak. 

Fiatalon kell egy nagy adag tehetség, aztán viszont talán fontosabb a szorgalom és az alázat. Amit feltétlenül kiemelnék, az a tanár szakmai elhivatottsága. 

Szerencsésnek érzem magam, hogy a tanáraim kinyitották a világomat, felhívták a figyelmemet más dolgokra is, nemcsak a hegedülésre.

Mondana nekem példákat?

Nagyon fontosnak tartom, hogy egy muzsikus ne kizárólag a hangszerjáték zárt világában mozogjon. Legyen tájékozott, nem csak a zenében! Azokat a műveket, amelyeket eljátszom, olyan szerzők írták, akik, mint gondolkodók is, koruk meghatározói, egyetemes művészei voltak. Egy beszűkült látásmóddal, csupán kizárólag a hangszerjátékkal foglalkozva, nem juthatunk el a zene igazi, lényegi mondandójához.

Azt is mondja, hogy amikor egy darabhoz hozzányúl, először nem a kottában lévő hangokat vizsgálja meg, hanem azt, hogy a szerző mit és hogyan akart kifejezni?

Természetesen. Erről szól az, hogyan interpretálom azt, amit a kottában látok. Azt, hogy mit jelent a darab a szerzőnek és nekem. Ha nem ismerem a komponista életútját, vagy nincs egy látomásom a műről, akkor próbálom felfedezni, megismerni annak világát. A kotta olyan a művész számára, mint a kisgyermekek kifestőkönyve. Adott egy fekete-fehér alap, és azt az előadó a fantáziájával, színekkel, belső világának leképezésével élettelivé varázsolja. A hangok megfelelő idő, érzelmi és értelmi síkban való elhelyezése a zenei folyamatban, na az a művészet! Erre kizárólag egy igazi nagy előadó képes.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az első tanárát említette, de több nagynevű művésztől is tanult, illetve mesterkurzusokon is részt vett. Mi az a tudás, amelyet innen hozott?

Dénes Lászlóról beszéltem, aki nemcsak az én tanárom, hanem mindenkié, aki Magyarországon hegedülni tanul, hiszen az Ő metódusán alapuló kottákból épülnek a diákok országszerte. A korábban említett bangkoki zenei intézményt róla neveztem el, emléket emelve annak, aki meghatározó része volt a tanulmányaimnak. 

Ezenkívül olyan világnagyságoktól tanulhattam, mint Yehudi Menuhin, Isaac Stern, Ruggiero Ricci, vagy magyar művészek közül Varga Tiborral dolgozhattam együtt, Fenyves Lóránddal, Zsigmondy Dénessel, Szecsődi Ferenccel, Kovács Dénessel, Masopust Péterrel. 

Mindegyikük meghatározó elemei a zenei, emberi fejlődésemnek. Egy idő után nem is a szakmai része volt az elsődleges ezeknek s találkozásoknak, hanem például az, hogy hogyan kommunikálnak a növendékkel, miként viselkednek. Az a filantróp szemlélet, amelyet ezektől az emberektől megtapasztalhattam, óriási befolyással bírt az életem minden területén. Ahogyan a fiatalokkal foglalkozom, vagy éppen az egyes zenekarok művészeivel munkálkodom együtt, mestereim gondolati eszenciája mindig jelen van.

Nagyon fiatalon lett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar koncertmestere, és most is több helyen van vezető pozícióban. Hajlandó volt valaha kompromisszumot kötni? Egyetért azzal, hogy egy „zenekari tag legyen inkább egy kicsit gyengébb zenész, de emberileg a maximumot nyújtsa"?

Egy zenekar összetétele bárhol a világon különböző tulajdonságú és habitusú emberek elegyéből áll. Aki elvégezte az egyetemet, annak kell hogy legyen diszciplínája, ami szükséges egy zenekari munkafolyamat elvégzése során. Olyan focicsapat, amelyben 11 Ronaldo játszik egyszerre, nem lehet eredményes.

Egy kamarazenekarban, vagy mondjuk egy vonósnégyesnél nyilván sokkal inkább hallani lehet, ha egy-egy zenész gyengébb, mint mondjuk egy nagyobb zenekarnál, amelyben kis túlzással a hetedik pult végén ülő muzsikus akár gyengébb is lehet.

Ebben igaza van. A kamarazenekarban is, ahogyan minden együttesben, kell egy jó irányító. Nagyon sokat tanultam olyan vezetőktől, akik nem a legkiemelkedőbb zenészeket válogatták maguk mellé, mégis a végeredmény siker lett. Játszottam olyan zenekarban, amelyben hat koncertmester ült a prímszólamban. Annál rosszabb koncertélményem az életben nem volt.

Mindenki le akarta hegedülni a másikat?

Igen, volt egy olyan egészségtelen versengés, ami fonák irányba vitte el a muzsikálást, mindenki meg akarta mutatni, hogy neki van igaza. Senki nem nyert a végén, a zene és a publikum látta kárát a kakaskodásnak. Borzongatóan gyenge koncert lett az eredmény.

Volt olyan, akitől – nem jut jobb szó eszembe – berezelt a színpadon fiatal korábban, hogy vele kellett zenélnie?

Ilyen talán nem volt. Soha nem azzal a szándékkal lépek a színpadra, hogy „most megmutatom, hogy milyen jó vagyok". Félelem sincs bennem, tisztelet, alázat viszont igen, legyen a társam a világ leghíresebb zenésze, vagy kicsi gyerek, hiszen sokat dolgozom olyan fiatalokkal, akiket úgy inspirálok, hogy együtt játszom velük.  És ugyanezt tapasztalom visszafelé is, amikor egy-egy művészlegendával játszom. Vásáry Tamással kimegyek a színpadra, és közösen muzsikálunk, én nem érzem azt, hogy kisebb lennék, és nem is érzeteti azt, hogy én kevesebb lennék nála. Ő a mentorom, és 30 éve meghatározó mesterem az életemben.

Oláh Vilmos hegedűművészFotó: Szabó Gábor - Origo

Azt mondja, fontos, hogy együtt játsszon a tanítványaival, azt hiszem ez az egyik dolog, amitől egy tanár hiteles lehet. De mi az, amit még fontosnak tart?

A megfelelő emberi és szakmai irányt kell átadni a fiataloknak. Önálló gondolkodásra, cselekvésre motiválni, nem pedig "idomítani" kell a gyerekeket! Attól, hogy Yehudi Menuhin a tanárom, nem fogok úgy hegedülni, mint ő. És neki sem ez volt a célja.  Egy igazi mester nem kíván epigonokat nevelni. Nem elég demonstrálnia a helyes tartást, a jó ujjrendet, vagy vonóbeosztást. Egyfajta példát és szemléletet kell mutatni.

Mennyire volt meghatározó az életében, hogy idén az a film, amely az ön főszereplésével készült, hat Emmy-díjat kapott?

Az idei év igazi díjeső volt számomra. Itthon megkaptam a legmagasabb állami zenei kitüntetést, a Liszt-díjat, aztán a The Violin Alone elnyerte az Emmy-díjakat, és rangos filmes elismeréseket szerzett Washingtonban és Chicagóban.  Mindezek ellenére nem tartom magamat „díjembernek".

Azért gondolom, nem baj, hogy ezek zsebben vannak.

Persze, nagyon megtisztelő, ha a művészt díjazzák, de ez nem lehet életének fő motivációja. Ez egy visszajelzés, és ahogyan telik az idő, egyre csak megerősítenek abban, hogy jó úton haladok. A példám sokakat inspirál, a filmemet pedig egy egész kontinens díjazta.

A filmben minden szólamot ön játszott. Volt már korábban ilyen?

Nem, ez nekem is újdonságként hatott, ilyen jellegű feladatom még nem volt. Hatalmas meglepetés volt, amikor a szerző, Eric Funk elküldte nekem a darab partitúráját. Roppant érdekes volt a lejegyzése, ilyet én még életemben nem láttam! Van egy hegedűszólam leírva, és alatta a zenekari kíséret nagyon pontosan rögzítve, hogy mely pillanatokban, milyen hangszercsoportokat kell előcsalogatni ugyanazon a hegedűn. 

Fel kellett fedezni azokat a hangszíneket, amelyekről nem is gondoltam, hogy a hangszeremen valójában léteznek.

Mennyire kapott szabadkezet? Volt ahol a partitúrához hozzá nyúlt, hozzá kellett, hogy nyúljon?

Nagyon fontos periódusnak tartom azt, amikor egy előadó és a zeneszerző találkozik, majd közösen próbálják a művet kidolgozni úgy, hogy az végül mindkettejük megelégedésével előadhatóvá válik. A zenetörténetben számtalan ilyen példát tudok mondani: Bartók Béla és Yehudi Menuhin, vagy korábbra nyúlva Johannes Brahms és Joachim József párosa, vagy éppen Auer Lipót és Csajkovszkij közös munkája. Ugyanígy volt ez Eric Funk és közöttem is.  Amikor Magyarországra jött, a kottát már tanulmányozhattam, a darabnak az alapvető elemei a kezemben, fejemben voltak, és akkor elkezdtünk rajta közösen dolgozni.

Akkor, ha jól értem, volt tere, tudta úgy formálni a darabot, hogy az úgy szólaljon meg, ahogy ön szeretné.

Igen, ez egy kétszemélyes műfaj. 

Ha nem lenne az interpretálónak tere, akkor „csak" egy jó előadás születhetne. Persze vannak kötött szabályok, de a saját magam gondolatai, vagy érzelmi intellektusommal átitatott kifejezésmód, ezek azok, amik egyénivé tehetnek egy előadást. 

Funk észrevette azt a sokszínű, sokrétegűen színgazdag játékmódot, ami engem jellemez, hiszen én nem csak a szimfonikus zenekarban játszom, például Liszt-díjas Auer kvartettet vezettem nyolc évig, szólistaként dolgozom, tanárként...

Forrás: Origo

Az interjú előtt egy kicsit izgatott volt, no, nem az interjú, hanem egy jubileum miatt...

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar fennállásának 75 éves jubileumát ünnepli (az interjú október 9-én készült – a szerk.), ma lesz a főpróbája. Az együttest 1943-ban Dohnányi Ernő alapította. Sokan kérdezték, hogy ilyen zaklatott időszakban, a II. világháború közepén szükség volt-e a zenére, zenekarra. Igen, a zűrös periódusokban van igazán szükség a zene mindent átható erejére.  Általa lehet érzelmi feltöltődést, lelki megújulást tapasztalni a zaklatott időkben is.

Hol találkozhat önnel a közönség az után, hogy hazatér Kínából?

Budapesten november 13-án mutatják be a The Violin Alone című filmet, amelyben szerepelek, és még ugyanebben a hónapban játszom az Olasz Intézetben, aztán elutazom Délkelet-Ázsiába, és decemberben a szimfonikus zenekarral játszom majd több ízben. Lesz számtalan nagyszabású hangversenyem a Zeneakadémián, és a Művészetek Palotájában is.