Az abnormális politikai bélyegek és a hazug Kádár-kori nosztalgiák

2018.10.31. 21:29

Egy éve állította színre Herczeg Ferenc Bizánc című darabját az Újszínházban. Rendezése, illetve a múlt század elején elkészült színmű olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek Euróba jövője szempontjából ma ismét sorsfordítóan aktuálisak. A Jászai-díjas Nagy Viktor huszonkilenc évesen, a Zeneművészeti Főiskola elvégzése után jelentkezett a Színművészeti Egyetemre. Nem sokkal diplomája megszerzése után, a kilencvenes évek legelején felkérték a Magyar Állami Operaház főrendezőjének. Három év után lemondott, amikor (az MSZP-SZDSZ kormány megjelenésével) megelégelte a politikai támadásokat. Ugyanakkor azt mondja, az ifjan rásütött (jobboldali) politikai bélyeg ellenére máig ragaszkodik művészi szuverenitásához. Miközben azt is tudja: a színházcsinálónak azzal együtt is késznek kell lennie a kompromisszumokra.

Életrajza szerint képzett kürtös. Hogyan talált hangszerére?

A zenei általánosban zongorázni kezdtem, de lusta voltam a gyakorláshoz, pláne miután kiderült: apait-anyait beleadva nem lenne belőlem második Kocsis Zoltán. Akkor átpártoltam a rézfúvósokra, ami jobban feküdt.

Zenész családba született?

Édesapám női-férfi szabó volt. Édesanyám anyakönyvvezető, ám ugyancsak tanult zongorázni, és szerette volna, ha én is képzem magam. A dombóvári zeneiskola után bekerültem a pécsi művészeti szakközépiskolába, majd a helyi Zeneművészeti Főiskolára.

Forrás: Koncz Márton

 

Tagja lettem a Pécsi Filharmonikusoknak is, a velük töltött tizenöt év alatt végigjátszottam a zeneirodalmat, ami nagy iskola volt. Már zenekari tagként olyan karmesterekkel találkozhattam, mint Lamberto Gardelli, Jurij Szimonov, Erdélyi Miklós, Medveczky Ádám – akik később komoly szerepet játszottak az életemben, amikor az Operaház rendezője lettem.

Miként indult el a színház felé?

Az irodalom irányából közelítettem: középiskolásként író-drámaíró akartam lenni, különböző folyóiratokhoz küldözgettem az írásaimat, illetve a saját rendezésemben elő is adtunk néhányat az iskolában. Így kerültem kapcsolatba az amatőrmozgalommal, amely akkoriban, a hetvenes évek elején élte aranykorát. Olyan nevek fémjelezték, mint Ács János, Paál István, Fodor Tamás. Akkor fertőződtem meg véglegesen a színházzal, majd második nekifutásra be is kerültem a Színművészeti Főiskolára.

A rendezői évfolyamokat általában páréves pauzákkal indítják. Hány évet izgult végig a második lehetőségig?

Nem bolondultam bele a dologba. Budapesti fellépésre készültünk a filharmonikusokkal a Zeneakadémián, majd a délelőtti próba után sétálni indultam. Esett az eső, a Vas utcához érve gondoltam egyet, bementem a főiskolára. A tanulmányi osztályon rákérdeztem: nem indul-e ismét rendező szak? Éppen indult, hát kikértem a jelentkezési lapot.

Duplán mázlija volt: zenés rendező szak indult, nem szimpla prózai.

Annyira komolyan gondolták, hogy bár négyfős osztályunkból kettőnknek – Galgóczy Judittal – már volt ugyan zeneművészeti diplománk, de nekünk is ugyanúgy be kellett járnunk a zeneakadémiai kurzusokra, mint másik két osztálytársunknak, Kalmár Péternek és Tímár Bélának. Nem volt baj, magasabb szinten tanultuk újra a zeneelméletet, partitúraolvasást, egyebeket.

Forrás: Koncz Márton

 


A Színművészetin Vámos László volt az osztályvezetőnk. A Zeneakadémián olyan mestereink voltak, mint Lendvay Kamilló, Petrovics Emil.

Már főiskolás rendezései között is voltak nagy hírű produkciói. Például a Bajazzók, vagy a La Mancha lovagja. Diplomázva a Madách Színházhoz szerződött, amely elsősorban még prózai teátrum volt, bár akkoriban mutatták be náluk a Macskák című musicalt. Önt mi vonzotta a társulatához?

A főiskola után hívtak Miskolcra, Szegedre, a fénykorát élő kaposvári társulathoz is. Kaposvárt nagyon szerettem, de úgy éreztem: tapasztalatlan, kezdő rendezőként nem fogom megtalálni a helyem a kialakult csapatban. A Vígszínház esetében is hasonló volt a helyzet, évek óta megvolt a biztos rendezői gárdájuk; a teátrum igazgatójának, Marton Lászlónak egy konyak mellett mondtam nemet. Az Operaház akkori vezetője, Petrovics Emil nem fogadta el az érveimet – ott elsősorban arra hivatkoztam, hogy akkoriban még évente csak egyet lehetett rendezni –, és megharagudott, amikor az ő hívását is hárítottam. Ami a Madách Színházat illeti: Lengyel György vitt oda még főiskolásként asszisztálni. Sokan megszerettek, engem meg vonzott a színház igazgatójának, Ádám Ottónak a személyes varázsa, ahogy a legendája is. Egyébként osztályfőnököm, Vámos László, aki akkor a Nemzeti Színháznak volt igazgatója, támogatta a döntésemet.

Ádám Ottó kivételes színházi ember volt, ám intézménye akkoriban már túl volt a fénykorán.

Ez is vonzott: próbára tenni magam egy olyan színházban, amely már nem a fénykorát éli, de igazgatója teret enged az új rendezőgenerációnak. Ugyanis szó esett róla: más pályakezdők is lehetőséget kaphatnak, és olyan színészekkel dolgozhatnak, mint például Márkus László, Mensáros László, Tolnay Klári.

Az Operában és a Madách Színházban is rendezett diplomadarabot. Utóbbiban a Doktor Herzet. A Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalójában idézte fel: a Müller Péter szövegével és Tolcsvay László zenéjével készült előadás áttörésnek számított, mert a „magyar dalszínház kissé tetszhalott állapotban leledzett azokban az években”. Ádám Ottó nyitottságát jelezte az is, hogy a Madáchban állíthatta színre a darabot?

Ő ajánlotta, még félkész formájában. Úgy is látszott: Müller Péter ezoterikus, filozofikus történetéből lehet csinálni valami posztmodern, de szerethető őrületet. 1988-ban mutattuk be, címszerepben Dunai Tamással, a Muttert Psota Irén játszotta. Ádám Ottó nem titkolta: addig is bízott bennem, de azzal a produkcióval végkép meggyőztem, hogy jó választás vagyok. Aztán 1989-ben, a rendszerváltás évében mégis fogta magát, és nyugdíjba ment. Feladta a dolgot, elvesztette érdeklődését a színház átformálása iránt.

Ádám Ottó távozása kapcsán szakírók rendszerint úgy összegeztek: működésének utolsó évtizedében kiszeretett a színházból, mert látta a politikai és művészi konszenzusok megbomlását, az ízlések, igények átalakulását – a színház azilumjellegének megszűnését. Ádám Ottó nemigen beszélt a döntésének hátteréről, de annyi biztos: Kerényi Imre váltotta, akitől ön három év Madách színházi tagsága után, 1991-ben elköszönt.

Mai napig nagyon jó igazgatónak tartom Kerényi Imrét, a nevével jegyzett madáchos korszak pedig pályafutása legerősebb időszaka volt. Tévedéseivel együtt is nagyon jó előadások születtek akkoriban a színházában. Művészi szempontból kifejezetten liberális színházvezető volt: rendkívül nyitott minden ötletre, szabadságot adva az alkotóknak.

Forrás: Koncz Márton

 

Én mégis elmentem a társulatától, mégpedig egy nagyon egyszerű okból. A rendszerváltást követően újragondolták az Operaház működését, s az igazgatójának kinevezett Ütő Endre odahívott főrendezőnek. Ez olyan kihívás volt, ami elől nem lehetett kitérni.

Hogy értékeli operaházi korszakát?

Amit mindenképpen érdemes említeni: ottani időszakom alatt indítottam el Wagner tetralógiája alapján a Ring-ciklust, ami tíz-tizenöt évig színen maradt. Visszahívtuk Lamberto Gardellit, aki három-négy premiert vezényelt, és persze csináltunk sok más „jó dolgot” is.

Ám kinevezése után három évvel ön már nem főrendező volt, „csupán” rendező.

Minden jóban van valami rossz. Jobboldali kormány alatt neveztek ki, ami nem volt összeférhetetlen konzervatív gondolkodásommal, nemzeti liberalizmusommal. Ám meg lettem bélyegezve, mert az Operát őrületesen támadták azok, akik másként gondolkodnak. Elegem lett a presszióból, három év után lemondtam a főrendezői pozícióról, maradtam csupán rendező.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő